Geri már akkor itt lakott, mikor ideköltöztem, ebből kifolyólag sokkal jobban ismerte a környéket. Számtalan tanáccsal és tippel ellátott, és sok másban is a segítségemre volt, én pedig próbáltam mindezt sütéssel és főzéssel meghálálni. Bár állítása szerint tudott főzni, csak ideje nem volt rá, pehchére én kísérletező fázisban voltam, és az övénél több szabadidővel rendelkeztem.
Minden alkalommal meséltünk egymásnak az addigi életünkről. Elmondtam, hogy ezzel a költözéssel vágtam bele igazán a nagybetűs életbe, ő pedig, hogy a szülei halála után, amit évek elteltével sem sikerült teljesen feldolgoznia a munkájába menekült. Ennek előléptetés lett az eredménye, és bizonyos fokú elszigeteltség. Nem tudta igazán hogyan ismerkedjen más lányokkal, a semmitmondó csevegés sem volt az ő asztala. Az együtt töltött alkalmakkor sokszor csak nagyokat hallgattunk, de nem bántam.
Ha ideje engedte, elrángattam magammal ahová csak tudtam. Legalább egyikünk sem volt magányos.
Egy bizonyos határt mégsem léptünk át soha. Nem adta jelét, hogy többnek tartana egy lánynál, én pedig lassan a sosem létező bátyámként kezdtem gondolni rá. Aki mindig mellettem volt, ha szükségem volt rá. A biztos pont az életemben. Hittem benne, hogy sosem lesz másként. Elképzelni sem tudtam volna nélküle az életem.
-
Au! – azonnal elrántottam a kezem, a kés pedig csörömpölve esett a padlóra. Túlságosan elmerengtem a múlton.
-
Jól vagy? – pillantott rám a válla felett Geri, kezében a fakanállal.
Bólintottam, s közben már mentem is a fürdőbe sebtapaszért. Nem tűnt komolynak a vágás, csak nem szerettem volna összevérezni semmit magam körül. – Életem és vérem a vacsoráért! – Gyors mozdulatokkal feltettem a tapaszt, s már mentem is vissza.
-
Ne aggódj, ettől csak finomabb lesz. – vigyorgott.
-
Szörnyen vicces!
A közös főzés után az ágyon elheverve megnéztünk egy filmet, amit aztán szokásunkhoz híven ki is beszéltünk. Bár ha Gerin múlott volna, menet közben negyedóránként állítja meg a filmet, hogy megossza velem a gondolatait. Az ilyen húzásaival csinált a másfélórás filmből néha több, mint kettőt, de mindig végighallgattam, legfeljebb szemforgatással fejeztem ki nemtetszésem beszélhetnékje iránt.
Kikapcsolt az együtt töltött idő, újra könnyűnek éreztem magam. Nem nyomasztott sem a munka, sem az előző nap elkövetett ostobaságom.
Gyerekként azt hittem, egy könyvesboltba csupa okos és művelt ember jár. Elvégre, aki olvas, nem lehet buta, nem igaz?
Hát ez az elméletem számtalanszor megdőlt az elmúlt évek alatt.
Ki tudja, milyen okból, de az elkövetkező napokban a vevők java ingerlékeny és türelmetlen volt. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki nem tett megjegyzést a kiszolgálás minőségére. Egyikük szabályosan nekem esett, amikor közöltem, hogy az általa keresett könyv nálunk nem kapható.
-
Mi az, hogy nincs? – kérdezte értetlenül a velem szemben álló korosodó hölgy.
-
Mert ez egyházi témájú könyv, és azokból sajnos nálunk nincs túl sok. – igyekezetem higgadtnak látszani, de éreztem, ahogy egyre feljebb megy bennem a pumpa.
-
De hát ez egy könyvesbolt nem?
-
Ha szeretné, felírhatom néhány kifejezetten egyházi kiadványokat árusító üzlet címét. Ott talán nagyobb sikerrel járhat. – folytattam mosolyt erőltetve az arcomra.
-
Hát, ha már nem tudja ellátni a feladatát, ez a minimum.
Feszes mosollyal az arcomon írtam fel a címeket, és az arckifejezésem addig változatlan is maradt, amíg a hölgy nem távozott, de amint becsukódott mögötte az ajtó már vicsorogtam.
-
Nyugi! – tette a kezét vállamra futólag egy kollégám.
-
Nyugodt vagyok Zoli bá’! Nyugodt vagyok! – Ha ez nem lett volna elég, egy vásárló rám öntötte a kóláját, hiába van kiírva az üzletben, hogy enni, inni, sőt még fagyizni is tilos. Mikor a biztonsági őrtávozásra szólította fel, fennhangon bizonygatta, hogy az egész miattam történt.
Azt hittem kellemetlenebb már nem lehet, ám akkor még nem értünk a hét végére. Az idős férfi volt napok óta az egyetlen, aki kedvesen szólt hozzám, nem tett semmiféle megjegyzést a munkámra.
Egy hölgy ismerősének keresett romantikus könyvet, én pedig reméltem, megtalálom, amire szüksége van. Kérdezett, ha véleményem volt, meghallgatta, bele is olvasott némelyik általam ajánlott könyvbe.
-
Mondja kedves, van barátja?
-
Nincs.
-
Ha társaságra vágyna, keressen fel, nyugodtan! – mondta mindezt szívélyes mosollyal, miközben átnyújtott egy névjegykártyát, az én arcomra pedig ráfagyott a mosoly.
-
Köszönöm a segítségét! Minden jót!
Éreztem, hogy lassan felforrósodik az arcom. Az a két vásárló, aki még nézelődött, felém sandított. Piszkosul megalázónak éreztem.
Hiába laktam egy apró lakásban, sosem érzetem kényszert rá, hogy visszaköltözzek anyámékhoz.
Érettségi után néhány évvel körvonalazódott bennem a költözés gondolata, amiről persze a szüleim hallani sem akartak, én viszont el akartam kerülni otthonról. A könyvesbolti munkából való fizetésem javát félreraktam, és majd egy év és veszekedések sora után végre Pestre költözhettem.
Apámmal később rendeződött a viszonyom, anyám talán sosem fogadta el, hogy a magam ura lettem. Eleinte dolgozott bennem valamiféle bizonyítási vágy, hogy lássa, nem vagyok olyan életképtelen, mint ahogy az ő a fejemhez vágta, de ez sem volt rá semmilyen hatással, hát feladtam. Persze ez sem gátolta őt abban, hogy bizonyos alkalmakkor a fejemhez vágja mennyire nem tetszik neki, ahogyan élek.
Szerettem volna kiszellőztetni a fejem, mielőtt anya megérkezik, de leszakadt az ég, így inkább főztem egy teát, és egy korábbi kéziratomon dolgoztam, remélve, hogy egyszer végre olyan lesz, amilyennek lennie kell. Belevesztem a részletekbe, megfeledkezve így az időről és minden másról.
Az ajtócsengő rántott vissza a valóságba.
-
Tintás az arcod! – vetette oda, miközben levette az esőkabátját, és a fogasra akasztotta.
-
Neked is szia, anya! – grimaszoltam, bár ő nem láthatta.
-
Fel sem foghatom, hogy bírsz ebben a lukban élni! – dohogott, miközben kávét töltött magának az egyik bögrébe. A szokásosnál is rosszabb hangulatban volt.
-
Szeretem, mert otthonos. – sóhajtottam. Megint a régi lemez!
-
Hoztam egy kis borsólevest, mert apád sokat főzött. – Csendben végignéztem, ahogyan a hűtőbe pakolja az ételt. Semmit sem változott, barna haját csipesszel fogta össze, a korabeliekhez képest fiatalosan öltözködött, csak az arca tűnt fáradtabbnak. – Nem értem miért nem voltál képes rendes munkát találni, amivel jobban kereshetnél…
-
Jaj, kérlek! Megint ugyan azokat a köröket futjuk! Azzal vádolsz, hogy elszúrtam az életem, mire én bevallom, hogy igen is boldog vagyok. Csak, nem úgy, ahogy te elképzelted, de igen is az vagyok. – a mondat végére elhalt a hangom, a pillanatnyi felindultság elveszett belőle.
-
Ha legalább lenne egy kedves fiú… - folytatta még mindig háttal állva. A kelleténél határozottabban csukta be a hűtő ajtaját.
-
Anya, ezt ne!
-
És ez az írás is! Tönkretetted magad a semmiért. Ha legalább valami értelmes hobbit találnál magadnak. Amiben jó vagy… - hirtelen elhallgatott, majd felém fordult. Egészen az ajtóig hátráltam. Az ujjaim a kilincsre fonódtak, de le sem vettem róla a szemem. Nem úgy tűnt, mintha felfogta volna a szavai súlyát.
-
Köszönöm a levest! - Kinyitottam az ajtót, jelezve, hogy nem tartok a továbbiakban igényt a társaságára. Nem próbált elnézést kérni. Némán felöltözött, majd elment.
Tavaly teljes gőzzel az akkori regényemen dolgoztam. Rengeteg kutatómunkával járt, mert a lehető leghitelesebben szerettem volna megírni. Emellett, olyan tempóban dolgoztam, mint még soha. Minden egyes szabad percemet ezzel töltöttem. Munkahelyen is, itthon végképp. Előfordult, hogy napokig ki sem mozdultam a lakásból. Márciustól Júliusig dolgoztam, és mire végezem az egésszel a bal kezemet hetekre be kellett gipszelni, az inhüvelygyulladás miatt. A szüleim persze teljesen kiakadtak, mikor ezt megtudták. Azt akarták, költözzek haza, amíg össze nem szedem magam. Eszembe sem volt, ezért, inkább Gergőtől kértem segítséget a mindennapi teendőkhöz. Anyám az óta nem igazán szívleli a hobbimat.
A balul sikerült látogatás után képtelen voltam visszatérni az íráshoz, helyette takarításba fogtam, minden felgyülemlett érzelmem sikálásba fojtva, közben pedig vártam, hogy elálljon az eső.
Késő délutánra a lakás ragyogott, odakint kisütött a nap, én pedig szabályosan kimenekültem a szabadba, meg sem állva a Margit – Szigetig.
Könyvet is vittem magammal, de többnyire csak lehunyt szemmel üldögéltem egy padon élvezve a kellemes meleget és napsütést. Körülöttem baráti társaságok beszélgettek, gyerekek játszottak, mégsem éreztem kellemetlennek a jelenlétüket, hiszen jutott elég tér mindenkinek. A nap már lemenőben volt, úgy gondoltam, ideje hazamenni. Mikor megfordultam, ismerős arcra lettem figyelmes. Ő volt az, egy vörös hajú nővel az oldalán. Kellemetlen érzés nyílalt belém. Féltékenység lett volna?
Hetek óta színét sem láttam, kezdtem belenyugodni, hogy csak szórakozott velem, erre most itt van, és nem úgy fest, mint aki rosszul érzi magát, amiért szó nélkül egyedül hagyott.
Mikor elindultak, a nyomukba eredtem.
Egyre csak távolodtunk, végül az emberek elmaradoztak, és már csak mi magunk maradtunk. Hirtelen megálltak két nyírfa között, én pedig elbújtam egy másik mögé, remélve, hogy nem vesznek észre.
-
Akkor ennyi? – Most, hogy közelebbről láttam, a nő púderszínű ruhát viselt. Elegancia áradt belőle, amivel pontosan illett a férfihez.
-
Attól tartok, igen.
-
Mindent köszönök! – a hangja elvékonyodott, amitől összeszorult a mellkasom. Talán most szakítanak? Hirtelen úgy éreztem, nem kellene ott lennem.
-
Készen áll?
-
Igen.
Tovább indultak, én viszont a helyemen maradtam. Elég közel voltak hozzám, így mindent láttam. Mintha meghasadt volna a világ… Körülöttünk erdőt láttam, de ahol álltak, ott enyhe ködöt, azon túl pedig háztetőket.
Levegőt venni is elfelejtettem, még pislogni sem mertem, nehogy lemaradjak valamiről. Egyszerűen csak tettek néhány lépést, majd a jelenés eltűnt, velük együtt.
-
Ilyen nincs! – fakadtam ki. Szó szerint eltátottam a számat. Nem tűnhettek el csak így!
Hirtelen felindultságból, átsétáltam én is a két fa között, pont, ahogyan ők tették, néhány pillanattal korábban. De ugyan ott maradtam, ha visszanéztem, azt a fát láttam, ami mögött elrejtőztem.
Talán csak agyamra ment a munka. Vagy hallucináltam, vagy mindkettő!
Bármennyire is ki akartam verni a fejemből, a látottak a gondolataim közé férkőztek, és ott is maradtak. Oda-vissza pörgettem az eseményeket, hátha bármi olyan elkerülte a figyelmem, ami trükkre engedett volna következtetni. Mire hazaértem, már azon kattogott az agyam, hogy milyen jó történet lenne belőle! Egy rejtett világ a miénk mögött. Ha a világunk jóval több lenne, mint mi hisszük, és csak néhány kiváltságos láthatná.
Otthon levél várt a postaládában. A borítékon feladó nem szerepelt, csupán a teljes nevem és címem. A papír réginek látszott, az időtől már megbarnult. A borítékot egyszerű vörös viaszpecsét zárta le. Különlegesnek tűnt, el sem tudtam képzelni ki küldhetne nekem ilyesmit.
A levelet elegáns, szálkás, betűkkel írták. A szöveg, mindössze néhány sorból állt:
Holnap után este találkozzunk a Flying Bird Teaházban. Híreim vannak a regényeddel kapcsolatban.
