Viki
Tehetetlenül figyeltem a könnyeimen keresztül, hogy a férjem kiviharzik a lakásból. Utána akartam menni, de a zokogás olyan erővel rázta a testem, hogy képtelen voltam felállni a kanapéról.
A hatalmas csattanást még a saját sírásom hangja sem tudta elnyomni. Valami, talán egy belső erő, rábírt, hogy minél gyorsabban a ház előtt legyek. Úgy, ahogy voltam kirohantam a nyílt utcára, ahol már összeverődött néhány ember. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy jeges kéz szorította volna össze a mellkasomat.
- Látta valaki mi történt?
- A kocsi szinte a semmiből bukkant fel, és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha meg akarna állni. Szándékos gázolás volt, én mondom.
- Mindjárt itt lesznek a mentők. Jobb, ha nem megy tovább!
A mellkasomon pihenő kézre pillantottam. Egy férfi állta el az utamat. Valószínűleg ő hívhatta a mentőket is.
- Ő a… - a férjem, akartam mondani, de a szavak a torkomra forrtak. Mikor átnéztem, a férfi válla fölött fogtam fel csak igazán, mit is látok. A férjem feküdt eszméletlenül az út közepén, szétvetett tagokkal. A jobb lába természetellenes szögben kiállt, a fején vérző seb éktelenkedett…
Fel sem tűnt, hogy elájultam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy mentős nézett vissza rám…
- Jól van?
- Mi történt? – kérdeztem erőtlenül.
- Elájult, minden bizonnyal a sokktól.
Bevillant a férjem élettelen teste. A mentős karjába kellett kapaszkodnom, nehogy megint elájuljak.
- Tomi… a férjem… mi történt vele?
Kihallottam a kétségbeesést a saját hangomból, s ezt a férfi is észre vehette, mert hirtelen elkapta rólam a tekintetét.
- Hol van a férjem?! – kérdeztem, ezúttal engedtem, hogy feltörjön belőlem a félelem.
- Nézze, nem fogok hazudni, pedig az ön állapotából kiindulva, talán jobb lenne. A férje, nagyon súlyos sérüléseket szenvedett. Belső vérzése van, két bordája eltörött, a jobb lába szintén. A fejét is erős ütés érhette. Szerencséje, hogy nem szenvedett koponyatörést.
Azt sem bántam volna, ha ott helyben belefulladok a saját könnyeimbe. Hallottam, hogy valahol becsapódik egy ajtó, mikor kitisztul a látásom észre vettem, hogy egy kórteremben fekszem egyedül. A holmim szerencsére mellettem volt, egy kis éjjeliszekrényen. Mélyeket lélegeztem, és tárcsáztam Zsoltit.
- Minden rendben? – szólt bele, nekem pedig minden erőmre szükségem volt, hogy a hangom nyugodt maradjon.
- Tomit elütötték, a balesetiben vagyunk. Szükségem van rád! A párnámra hanyatlottam, és sírtam, reméltem, az ágynemű elnyomja a keserves jajgatást, ami feltört belőlem.
Mikor úgy éreztem, már könnyem nem maradt, kikecmeregtem az ágyból, és kitámolyogtam a folyosóra. Amint kiléptem az ajtón, belerohantam valakibe. Az első gondolatom az volt, hogy Tomi gyilkosa értem is eljött. Felkészültem, hogy egy hatalmasat sikítsak, de mielőtt ezt tehettem volna karok fonták át a derekam. Belélegeztem az ismerős illatot, és még szorosabban bújtam Zsoltihoz. Rémült gyereknek éreztem magam, aki nem akar mást, mint, hogy valaki elbújtassa, és minden rossztól megvédje. A szemem teljesen kiszáradt, már egyáltalán nem tudtam sírni. Mikor megszólaltam, a hangom olyan volt, akár a jég:
- Mit mondott az orvos?
Dühösen fújtattam, mikor megéreztem, hogy visszavezet a szobámba. Hagytam, hogy óvatosan lenyomjon az ágyra, de amint leült mellém, és a szemébe néztem, tudtam, hogy valami szörnyűséget fog mondani.
- Megműtötték a lábát, és a belső vérzést is elállították…
- De? Zsolti!
- Nem ébredt fel az altatásból… kómába esett…
- Látnom kell őt! – ugrottam talpra, de a rendőr erős kezei visszatuszkoltak az ágyra.
- Eressz! – rivalltam rá hiszérikusan. Addig tekeregtem, amíg ki nem szabadultam a szorításából. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam az ajtón, egyenesen a nővérpulthoz.
- Jól van, hölgyem?
A fiatal ápoló aggodalmas arccal mért végig. A világért se vallottam volna be neki, hogy nem igazán tudok megállni a lábamon.
- Nem rég behoztak egy férfit, Deák Tamást. Meg tudná mondani, hol találom?
- Hozzátartozója?
- A felesége vagyok! – tört ki belőlem indulatosan.
- Odakísérem. – mondta készségesen.
- Majd én. – hallottam mögöttem Zsolti hangját. Érezem, hogy a karja a derekamra fonódik.
- Egy emelettel lejjebb, harminckettes szoba.
Ha Zsolti nem lett volna velem, biztosan elájultam volna. Olyan szorosan kapaszkodtam belé, hogy a karom szinte belesajdult. Vad düh áradt szét bennem minél tovább néztem a számomra oly kedves férfit, ahogy az ágyon, gépekre kötve fekszik. Csupán egy monitor ritmikus pittyegése utalt rá, hogy életben van.
- Esküdj meg, hogy bosszút állsz azon, aki ezt tette! – sziszegtem, le sem véve a szemem Tomiról.
- A föld alól is előkerítem az a gazembert! – az ölelése még szorosabbá vált. Ahogy a fejem a mellkasára hajtottam, eluralkodott rajtam az ólmos fáradtság.
- Kérlek, ne hagyj magamra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése