Harminchatodik fejezet

Egyszerre voltam rémült és izgatott. Az elmélettel nem akadt különösebb problémám, Geri minden egyes iskolában töltött estém után kifaggatott, mi újat tanultam és nem ritkán régebbi anyagokra is véletlenszerűen rákérdezett.

Hajtott, hogy valami olyasmi csinálhatok ezután, amit se nem dacból, se nem kényszerből választottam, hanem mert én szerettem volna.

A képzés elvégzéséhez szükséges szakmai gyakorlattal szerencsére nem kellett bajlódnom, mivel az iskola szerződésben állt egy kávéház lánccal, így én egy plázába kerültem a kötelezőn letöltendő negyven órámra. A csapat fiatalos volt, a főnököm bár nagyhangú, de mosolygós. Imádtam, hogy amit az iskolában hallok, szinte azonnal láttam a gyakorlatban is. Minden újdonságot el kellett mesélnem valakinek, és ha Gerit nem értem el a szüleimmel osztottam meg ezeket az érdekességeket, és ez nagyon sokat javított a viszonyunkon. Megszűntek a kínos csendek, az aggodalom amivel kezdetben végigmértek lassacskán elhalványult. a tekintetükben.

Hosszú idő óta először éreztem békességet magam körül, amit a lassan kialakuló kellemes rutinnak tudtam be. Talán éppen ennek hatására sokkal jobban kezdtek zavarni a látomások, de mivel nem tudtam mihez kezdjek velük, egyszerűen figyelmen kívül hagytam őket.

Egészen addig, míg egy kora tavaszi estén a zebránál álltam, s mikor váltott a lámpa le is léptem a járdáról. Abban a pillanatban duda harsant, majd vele egy időben erős rántást éreztem a bal karomon. Valaki visszarántott az úttestről.

-Nem látsz a szemedtől? – üvöltött ki a lehúzott ablakon a sofőr, mire a jelzőlámpára kaptam a tekintetem. Piros volt.

A szorítás engedett, én pedig hátat fordítva a - következő pillanatban zöldre váltott - lámpának, a tömegen átfurakodva beszaladtam egy mellékutcába. Ott aztán nekidőltem egy kerítésnek. Minden porcikám remegett.

Nem értettem mi történt, korábban sosem tapasztaltam hasonlót. Általában a pillanatnyi látomás a környezetem egészére vonatokozott, közlekedési eszközökre, járókelőkre, és többnyire a huszadik század eleji időkre, már amennyire meg tudtam határozni az időpontot.

Most viszont, minden maradt, kivéve a lámpát. Valami különös módon a jövőt láttam volna, még ha csak néhány pillanattal későbbit is?

Összeszorított szemekkel mélyeket lélegeztem. Rémisztő volt a tudat, hogy képtelen voltam kontrollálni a dolgokat. Úgy éreztem lassan kezd kicsúszni a kezemből az irányítás, amiről talán csak én hittem, de a valóságban sosem létezett.

Mélyen hallgattam erről a kis epizódról, de ezt követően sokkal óvatosabb lettem. Féltem, hogy újra megtörténik, és úgy éreztem nem bízhatok saját magamban sem.

Állandóvá vált a feszültség és a kétely, hogy vajon amit éppen látok, valóság e?

Mialatt az én világom ismét szétesni látszott, Geri mit sem sejtve erről elhatározta, hogy szélesíti a kávéházakról meglévő tudásomat, hetente máshová vitt el egy csésze feketére.

Pest legkülönbözőbb helyein kóstoltunk kávékat. Néhány hete nyílt újhullámostól kezdve, a csendes mellékutcában megbújókon át egészen a világ legszebb kávéházáig, és én minden pillanatát imádtam. Vele együtt, amiért ezt megtette értem.

Lenyűgözött a változatosság, a tudat pedig, hogy nemsokára én is részese lehetek ennek a világnak, teljesen lázba hozott.

Egyetlen pillanat volt csupán, mikor egy pillanatra megtorpantam és összeszűkült gyomorral néztem a fölém magasodó épületet. A New York palotát. Jól emlékeztem a kávéházra, és az ott történtekre.

-  Tudtam, hogy imádni fogod! Várj, csak míg meglátod belülről! – nem láttam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog – Gyere!

Kézen fogott, mintha egy pár lennénk. Az a lelkesedés áradt belőle, amit nekem kellett volna éreznem, hiszen ott voltam a világ legszebb kávéházában! Csupa mosollyal, lelkesen csillogó szemekkel kellett volna követnem őt és a minket vezető pincért az asztalunkhoz. Helyette minden erőmet bevetettem, hogy az érzelmeim ne üljenek ki az arcomra.

- Gyönyörű! Ugye?
-De – hagytam rá, majd az étlapot kezdtem lapozgatni, remélve, ezzel elejét vehetem egy kínos beszélgetésnek. Míg a kínálatot böngésztem, végig magamon éreztem Geri tekintetét. Ha érezte is, hogy valami nincs rendben velem, egy szót sem szólt róla. Csendbe burkolózott ő is.
- Köszönöm, hogy elhoztál! – préseltem ki magamból néhány percnyi kínos csend után.
-Úgy gondoltam, ezt vétek lenne kihagyni a kis túránkból. – Az ajka mosolygott, szavai viszont fakón lebegtek kötünk.
-Sajnálom, amiért tönkretettem, a délutánt.

Nem tudott mit mondani, csak figyelt, talán válaszra várt. – Jártam már itt, és nem fűződnek hozzá túl jó emlékeim.

-Vele voltál itt?
- Igen. Mikor végleg lezártunk… mindent, itt találkoztunk.
-Akkor mégsem volt jó ötlet, idehoznom téged! – húzta el a száját.
- Fogalmad sem volt róla, mert nem meséltem. Mikor itt voltam csak a rám váró beszélgetésre fókuszáltam, és az épületből, szinte semmit sem láttam. Most, hogy elhoztál végre alkalmam nyílik bepótolni. Évek óta szerettem volna eljönni ide.
-Akkor rendeljünk végre, aztán nézzünk körbe!
- Rendben! – erőltetett mosoly kíséretében bólintottam, a hátralévő időben pedig igyekeztem nem Viktorra gondolni, hanem az elém táruló lélegzetelállító látványra, és a vendégek beszélgetésén átszűrődőd lágy zongoraszóra.