Nem tudtam hol vagyok. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem csak a fölöttem fehéren villogó neonlámpát láttam. Lassan csöpögő infúziót a bal oldalamon, üres ágyakat magam körül.
Kórterem! Jobbra tőlem moccant valami. Arra fordítottam a fejem. A mozdulat lassú volt és merev, mintha hosszú idő óta mozdulatlanul feküdtem volna.
- Apu… - ez az egyetlen szó is nehezemre esett. Kiszáradt a szám.
- Ki az a Viktor? – Kemény hangja összerántotta a gyomrom. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Sokkal megviseltebbnek tűnt, mint mikor utoljára láttam. Fekete hajszálai közé számtalan ősz is vegyült már.
- Találkoztatok? – remegett a hangom, megfeszültek az izmaim, míg válaszra vártam.
- Nem, de két nappal ezelőtt a telefond szerint találkozód lett volna vele.
- Két napja… Mióta vagyok itt?
- Tehát, ki az a Viktor? – Ismételte meg apám a kérdést, figyelmen kívül hagyva az enyémet.
- Csak egy ismerős. – próbáltam határozottnak tűnni, reméltem megelégszik ennyivel. - Ő juttatott ide..
- Micsoda? – Ekkor tudatosult bennem, hogy kimondtam amit gondoltam. – Lívia, ki ez a férfi?
Pillanatok alatt dühös kifejezés ült az arcára, amit nehezen láthatóan tudott kordában tartani.
- Nem miatta ittam le magam, ha erre gondolsz! – próbáltam menteni a helyzetet.
- Az előbb mondtad, hogy ő juttatott ide, most meg véded? – élesen csattant a hangja a kórterem csendjében.
- Nem védem. – Feszült csend borult ránk. Dehogynem! S mégis miért hazudok a saját apámnak miatta?
- Lívia… Elmondod nekem, mi ez az egész? – kérlelt. A szívem szakadt meg.
Istenem! Mennyit szenvedhetett miattam! Nem bírtam tovább, elfordítottam róla a tekintetem, vissza a plafonon zümmögő neoncsőre. Könny szökött a szememből, végigfolyva az arcomon, hogy végül a párnán szétterülő hajara cseppenjen.
- Együtt kezdtünk írni egy történetet, de a kicsit elszaladt velem a ló.
- Ezt hogy érted? Elkezdtél furcsa helyekre járni, furcsa emberekkel találkozni?
- Nem léptem be semmilyen szektába! – feleltem emelt hangon. Megfájdult a torkom az erőlködéstől.
- Valami nincs rendben veled. Sikoltoztál álmodban, dobáltad magad. Félő volt, hogy kárt teszel magadban, így nem volt más választásuk…. – Követtem a kezemre irányuló pillantását. Szíjak feszültek a csuklóim körül. Kisebesedett a bőröm, biztosan ki akartam szabadulni.
A semmiből a fejembe kúszott egy kép. Elképzeltem, ahogyan sikítva dobálom magam, remélve, hogy vége elengednek azok az átkozott szíjak.
Nem mertem apám szemébe nézni. Nem akartam, hogy lássa, a kibuggyanó könnyeimet, hogy lássa mennyire összetörtem.
- Szeretném visszavenni, ami az enyém!
Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.
Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe.
Izzadtan a saját sikolyomra ébredtem. Még fel sem ocsúdtam, máris nyílt a kórterem ajtaja.
- Mi történt? –lépett be egy ápoló, összeráncolt szemöldökkel körbenézve, majd sietős léptekkel az ágyam mellé lépett.
- Én, csak… rosszat álmodtam…. – hebegtem zavartan. Úgy tűnt a férfit nem érdekli a mondandóm. Minden szó nélkül levette a már kiürült infúziós tasakot, ám ahelyett, hogy másikat akasztott volna az állványra megfordította a karom, majd injekciós tűt szúrt a bőröm alá.
- Ez micsoda? – kérdeztem remegő hangon.
- Nyugalom! Most aludni fog….
2020. január 28., kedd
2020. január 25., szombat
Pennington - testvérek zenék
Sziasztok!
Remélem nem hagytam ki semmit, ha mégis, kérlek írjátok meg kommentben!
Maradj velem
Beszélj hozzám
Vigyázz rám
Szaszkó Gabriella Vigyázz rám
SZASZKÓ GABRIELLA
VIGYÁZZ RÁM (PENNINGTON-TESTVÉREK 3.)
fülszöveg
Chris Pennington pszichiátere segítségével, egy évvel a halála után osztja meg terápiájának felvételeit testérével, Daviddel, akinek élete ezek nélkül is szétcsúszóban van. Napjait főleg drogokkal és nőkkel tengeti New Yorkban, amíg aztán váratlan események vissza nem űzik gyerekkori otthonába. Davidnek újra a súlyosan bántalmazó, alkoholista édesanyjával kell élnie, aki egy baleset kapcsán az ágyához lett láncolva. Ráadásul rá kell ébrednie, hogy korántsem ismeri teljesen a múltat: a felvételek olyan borzalmak felé nyitnak kaput, amelyekről eddig fogalma sem volt. Elhatározza, hogy újra elmélyül a fájdalomban, de ez az események olyan láncolatát indítja el, amelyek ellen drogok nélkül képtelen felvenni a harcot. David életébe hamarosan beköszönt a paranoia, miközben Amy újra felkeresi, és felforgatja az életét.
Vajon David győztesen kerül ki a múlt árnyai ellen folytatott küzdelemből? Mi rejtőzhet még a felszín alatt, amire sem David, sem Amy nincs felkészülve? Létezik még olyan kérdés, amire csak Chris tudhatja a választ?
Az olvasást illetően akad néhány rossz szokásom. Először is, az aktuális könyvet hajlamos vagyok random helyeken kinyitni (vagy éppen az utolsó oldalak valamelyikén) és beleolvasni. A másik, hogy a még olvasásra várú kötetek valamelyikébe olvasok bele, teljesen indokolatlanul, csak mert olyan kedvem van. Persze ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy durva spoilerekbe futok bele (volt már rá példa), vagy olyan dolgokba amiket akkor még nem értek, de úgy vagyok vele, hogy majd idővel megértem.
Viszont nálam ez a rossz szokás egyáltalán nem vesz el az olvasás élvezhetőségéből, néha mire eljutok addig a könyvig, halványan már van képem arról, mire számítsak.
Ez alól a Vigyázz rám sem volt kivétel. Mire eljutottam a tényleges olvasásáig, gyanítottam, hogy ez a korábbiaknál komolyabb/komorabb lesz. Igazam is lett.
De mielőtt belemennék, ejtsünk szót a borítóról! Fontos szerepet kap a kötetben a hőlégballon fesztivál.Sosem nyílt alkalmam kipróbálni, viszont gyerekként néha láttam a nagyszüleimnél reggelente és imádtam még csak nézni is. Mivel ezt juttatja eszembe, különleges helyet foglal el a szívemben.
Utolsó kötetet olvasni mindig keserédes, viszont az érzés hamar eltörpült az aggodalom, a feszültség és a harag mellett, mivel többnyire ezek jellemezték a hangulatom olvasás közben.
Most is két szálon futott a cselekmény, a múlt Chris felvételeit jelentette, a jelen David történetét vitte tovább, ott ahol az előző kötetben abbamaradt.
Utóbbi teljesen szétesett Amy-vel való szakítása után. Írói blokk és ijesztő méreteket öltött drogproblémái mellett az, hogy vissza kellett mennie Fallsba csak hab volt a tortán.
Mégis azt hiszem, ha az események nem úgy alakulnak ahogy, talán örökké menekült volna a démonjai elől, akik végül győzelmet arattak volna felette. Illetve, a drog talán előbb végzett volna vele.
David már felnőttként tért vissza a Pennington házba, amit olvasóként most alkalmam volt kissé jobban megismerni.
Őszintén mondom, bár sosem kellett volna, rideg és nyomasztó volt, élmény volt. Az egész nyomorúságos hellyel furcsa kontrasztban állt az anyja, aki betegen, sminkben ágyhoz szegezve feküdt. Olyannak ismertem meg a korábbi kötetekben, aki mindig adott magára, amivel alapból nincs is baj, csak ne lenne a természete!
Ebben a kötetben pedig ha lehet még inkább hozta a formáját, belőlem pedig most sem volt képes többet kiváltani szánalomnál és haragnál. Semmi más nem jött ki a száján, csak mocsok.
Hogy lehet valaki ennyire gonosz és pusztító? Önző és könyörtelen? Az egészben az a legrosszabb, hogy sajnos léteznek olyanok mint ő.
Chris felvételeivel lassan helyükre kerültek a kirakós utolsó darabkái, amire már rég vágytam. Jól voltak megírva a beszélgetések, ugyanakkor ismerve mi lett a vége, fájdalmas is volt egyben olvasni őket. Sokszor eszembe jutott, vajon milyen ember lett volna belőle és a testvéréből, ha szerető családban nőhetnek fel.
Kitérve Amy-re, egy pillanatig sem vagyok képes haragudni rá, azért amit a múltban tett. Viszont különösebb érzelmet nem váltott ki belőlem a karakter mostanra sem. Ennek ellenére, a hibáival együtt is pozitívnak jelenségként gondolok rá, hiszen a fiúk sokszor miatta, érte cselekedtek, ő tartotta őket egyben. Miatta akartak jobbak lenni.
Ennek ellenére, azt hiszem egyedül kevés volt ahhoz, hogy Davidet a jó irányba terelje. Örültem, hogy képbe került Mr. Trent. Nem csak mert hála neki a srác képes volt újra írni, hanem fel is vetett egy fontos kérdést. Vajon meddig mehet el egy tanár, ha látja, hogy egy diákjával valami nincs rendben? Beleavatkozhat-e akkor is, ha a gyerek elutasítja a segítséget vagy tagadja a probléma létezését is?
Ez a kötet egy borzalmas út vége, és a legszörnyűbb, hogy Chris nem bírta, Davidnek pedig javarészt egyedül kellett végig járnia ezt az utat. Sokszor nem hittem hogy sikerül, de végül megcsinálta! Őszintén mondom, hogy büszke vagyok rá! Kevesen képesek kimászni a gödörből és újra kezdeni az életüket.
Borító: 5/5
Történet: 5/5 Kell hozzá bizonyos hangulat, és talán a témaválasztás miatt nem is ajánlanám mindenkinek, de én bármikor újra elolvasnám.
A szerző jól bánik a szavakkal és nem is fél használni őket. Minden karaktere jól fel van építve, nem egysíkúak, nem cselekednek irracionálisan.
Az első kötetről ITT a másodikról pedig ITT olvashatod el a véleményem. A könyvekben említett zenéket pedig IDE kattintva meg tudjátok hallgatni.
2020. január 20., hétfő
Huszonhatodik fejezet
A szívem majd’ kiugrott a helyéről mikor magamhoz tértem. Tompa tudatomba szinte berobbant az üvöltő ismétlődő zene, amitől egy pillanatra összerándultam. Akkor eszméltem rá, hogy még mindig a saját izzadtságomban heverek a padlón. Biztosra vettem, hogy megint megtörtént, talán csak az alkohol miatt nem emlékeztem az álomra.
Imbolyogva ülő helyzetbe küzdöttem magam, de amint az ágyra támaszkodva próbáltam felállni, felkavarodott a gyomom. Úgy éreztem, már nem sokáig bírom magamban tartani a tartalmát.
Dülöngélve, kapaszkodva, lépésről lépésre kifelé támolyogtam a hálóból, de a konyhában ujjaim lecsúsztak a szekrény széléről, így a földre zuhantam. Iszonyatosan fájt, ahogyan a kőnek csapódtam. Egy pillanatra mégis lehunytam a szemem. A hideg járólap jólesett felhevült bőrömnek.
A gyomrom ismét csavarodott egyet, mire szánalmasan öklendezve mászni kezdtem a vécéig, hogy végre zokogva megszabaduljak mindentől.
Mikor végre vége lett, kínlódva a mosdóba kapaszkodva talpra húztam magam. Leöblítem a vécét, majd arcot mostam, közben nagy kortyokban ittam a hideg csapvizet.
- Picsába… - a tükörbe pillantva vetem észre, hogy a hányás egy része, a pólómra csorgott. Darabos lassú mozdulatokkal levettem felsőt, grimaszolva a szennyeskorsár felé hajítottam. Mellé esett. Nem érdekelt.
Lassan visszacsoszogtam a hálóba. Nem akartam mást csak olyan öntudatlanságba süllyedni, hogy ha felébredek, semmire se emlékezzek az elmúlt hetekből, és Viktor ne legyen más, csak egy idegen a bárban.
- Rohadt élet! – mikor próbáltam visszaülni a földre, sikerült felborítanom az üveget. Remegő kézzel felállítottam, közben pedig szinte megbabonázva figyeltem, ahogyan az alkohol szétterjed, a parketta felületén.
A zenében beálló csendbe hasított a mobilom csörgése. Az irritáló dallam szinte széthasította a koponyámat. Időközben a zene is újraindult. Elegem lett a ricsajból. Elkúsztam a laptopomig és megállítottam a lejátszást. A telefonom viszont továbbra is zajongott, ami elviselhetetlenné vált. A kijelzőn anyám neve villogott. Nem akartam fogadni a hívást, ám valamiért mégis lenyomtam a zöld ikont.
- Szia! – inkább krákogásnak hangzott, mint köszönésnek, pedig mindent beleadtam, hogy ne hangozzak szánalmasnak.
- Várhatom én, hogy felhívj, de szarsz a fejemre szokás szerint!
Grimaszolva elfojtottam egy morgást. Hirtelen belém hasított, hogy szomjan halok. Vízre volt szükségem.
- Sokat dolgozom. – motyogtam a lépteimre koncentrálva. Nem lett volna szerencsés ismét elesni, és még a telefonomat is összetörni.
Mindent bizonytalannak éreztem. A világomat, és magamat is. Nehezemre esett egyszerre a beszédemre és a lépteimre is figyelni.
- Én is. Na mindegy. Mi van veled? – Ezt nem állhattam gúnyos mosoly nélkül. A szokásos köröket futottuk.
- Szabadnapom van. – Vizet engedtem egy pohárba majd kiittam. Persze az utolsó kortyokat magamra öntöttem. Összerándultam a mellem közt végig futó hideg vízcseppektől. Újra megtöltöttem a poharat, majd a számhoz emeltem.
- És? – Úgy tűnt, többre számított. Mégis mire?
- Ennyi. – Apró kortyokban ittam, időt nyerve, hogy magamban tarthassam a gondolataimat, és ellenálljak a késztetésnek, hogy bontsam a vonalat. – Lógatom a lábamat. – És mocskosul lerészegedtem, mert képtelen vagyok aludni az állandó rémálmaimtól. – tettem hozzá gondolatban.
- Bokros teendőid közt felhívhattál volna.
- Fáradt voltam. – Nem akartam.
- Nagyon eléldegélsz megint magadba. Le se szarsz minket, se telefon, se semmi! Csak tudnám mi a faszért költöztél el itthonról. Most költheted minden pénzed arra a lukra. Nem hiszem, hogy annyira kurva jól megfizetik az a bolti munkát, hogy megérje.
- Nekem megéri. – válaszoltam nehezen forgó nyelvvel. Finoman lüktetni kezdett a tarkóm.
Óvatos léptekkel a háló felé indultam, közben anyám belelendült a kiselőadásába.
- De nekem nem fogod azt csinálni, mint az idióta barátnőid, akik hazaköltöznek, amint úgy tartja kedvük, vagy összebalhéznak a pasijukkal. Nem fogom eltűrni.
- Nyugi nem fogok hazamenni! Nincs is senkim, akivel összeveszhetnék!
- Most legalább megtanulod, hogy minden pénzbe kerül. Rájössz milyen jó dolgod volt, amíg itthon laktál, minden szart megvettünk neked. Te akartál elköltözni, és mondtam, hogy ne menj el! Nem baj kisanyám, most majd megtanulod milyen mikor utolsó fillérig számolnod kell a pénzed! De ha sírva jössz haza, engem az se érdekel!
- Fejezd ezt be!
- Micsoda?
- Elegem, van ebből! – könnycsepp gördült le az arcomon. A vonal túloldalán döbbent csend honolt, ami nem csoda, tekintve, hogy amióta élek sosem ellenkeztem vagy csak emeltem meg a hangom vele szemben.
- Mi ez a stílus? Nagyon sokat képzelsz te magadról, nem gondolod? Velem te így nem beszélsz!
- Nekem nem lehet rossz napom? Egy pillanatra megbillentem, így pihenés gyanánt nekitámaszkodtam az ajtókeretnek.
- Na, várjál csak, átmegyek, ezt nem úszod meg ennyivel! Helyre teszlek azt hiszem…
Ekkor szakítottam meg a beszélgetést.
Menj a picsába!
Zúgott a fejem, a szívem kalapált, a ki nem mondott szavak belülről feszítettek.
Erőt vettem magamon, hogy legalább az ágyig elérjek, helyette a padlón kötöttem ki. Elnehezült tagokkal, tompa tudattal hevertem.
Úgy éreztem, egy olyan mélyére kerültem, ahonnan nem tudok kimászni.
Az elmúlt hetek történései, bekúsztak a bőröm alá, mint holmi tüskék, amiket nem tudtam kitépni magamból. Viktor mosolya első találkozásunk alkalmával. A teaház… a hosszú beszélgetés a Sándor Palota erkélyén. A kételyek és megválaszolatlan kérdések, amik egyre csak gyűltek bennem, minden egyes felbukkanása után.
A férfi képe, akit valaha vonzónak láttam, eltűnt belőlem, nyomasztó súlyt hagyva maga után.
Tekintetem a jobb karomra vándorolt. Akkor tudatosult bennem, hogy a gondolataimba mélyedve szép lassan véresre karmoltam az alkarom belső felét.
Nem mertem elaludni, hiába nehezedtek el percről percre a pilláim. Nem akartam még egy álmot, újra átélni a kínt és a fájdalmat.
Újra belemartam a bőrömbe, ezúttal szándékosan nagyobb erővel. Könny szökött a szemembe. Nem éreztem semmit.
Geri. A folytonos hazugság, éket vert közénk. Viktor őt is elvette tőlem. Magamra maradtam. Nincs már…
Dörömbölés szakította félbe a gondolataimat. Kiabálás, ami eleinte tompa hangokká olvadt össze.
- Lívia! Engedj be! Lívia! – felismertem anyám hangját. Jézusom, mit keres itt?
Bevillant egy pillanat, a kulcs a zárban. Nem jöhet be. Biztonságban vagyok. - Lívia!
Üvölteni akartam, hogy tűnjön el, de nem jött ki hang a torkomon, csak nyöszörgés. Mintha homokot nyeltem volna.
- Rendőrség! Nyissa ki! Hölgyem! Nyissa ki!
Hangok szűrődtek be, majd elnyomta őket a mobilom fülsértő csengőhangja.
A világ forgott, én pedig úgy éreztem, nincs több erőm a küzdelemhez.
Aludni akartam, de énem egy része, tudta, hogy nem lehet. Nem hagynák. Sosem lesz nyugtom… azok a képek örökké kínozni fognak….
Hangos robaj elvágta a gondolataimat. Oldalra fordított fejjel, elmosódott alakokat láttam betódulni a lakásba. A tér megtelt a jelenlétük zajával. Léptek, kiabálás…. Hirtelen karok húztak ülő helyzetbe, majd tartottak meg. Egy pillanatra anyámat véltem felfedezni az ajtóban állva, majd ismeretlen arc töltötte be a látóterem. Lehunytam a szemem. Elfáradtam.
- Hölgyem! Ébredjen! Hall engem? – Nyöszörögve rá emeltem a tekintetem. – Mit ivott?
- Pá…pálinkát…. – leheltem lehunyt szemmel. Megrázott, mire ismét rá fókuszáltam.
- Beszedett valamit?
- Nem…
- Hogy nézel ki? Mit képzelsz magadról? Idióta ribanc! Te… Na várj csak amíg… megszaggatlak….
Összerándultam a szavak hallatán. Ismét könny szökött a szemembe, majd gördült végig az arcomon. Istenem! Én csak aludni akartam….
- Asszonyom, meg kell kérnem, hogy távozzon! - a férfi, bár nem hozzám beszélt, aggódó tekintetét rajtam tartotta.
- Az anyja vagyok!
- Segítsen! – súgtam könnyezve. Erősebb szorítást éreztem a karomon. Egy pillanatra biztonságérzet tört át a kábulaton.
- Kolléga! Kérem, kísérje ki a hölgyet, és hívjon egy mentőt!
A világom kifordult a sarkaiból. Karok öleltek szorosan. – Segítsen elaludni… kérem…. – Görcsösen szorítottam a ruháját. A belülről feszítő zokogás minden érzékemet elnyomta.
- Nyugodjon meg! Mindjárt itt lesz a mentő!
Tompa, erőtlen mosoly futott át az ajkamon. A biztonság érzése újra felerősödött, majd elnyelt a sötétség.
Imbolyogva ülő helyzetbe küzdöttem magam, de amint az ágyra támaszkodva próbáltam felállni, felkavarodott a gyomom. Úgy éreztem, már nem sokáig bírom magamban tartani a tartalmát.
Dülöngélve, kapaszkodva, lépésről lépésre kifelé támolyogtam a hálóból, de a konyhában ujjaim lecsúsztak a szekrény széléről, így a földre zuhantam. Iszonyatosan fájt, ahogyan a kőnek csapódtam. Egy pillanatra mégis lehunytam a szemem. A hideg járólap jólesett felhevült bőrömnek.
A gyomrom ismét csavarodott egyet, mire szánalmasan öklendezve mászni kezdtem a vécéig, hogy végre zokogva megszabaduljak mindentől.
Mikor végre vége lett, kínlódva a mosdóba kapaszkodva talpra húztam magam. Leöblítem a vécét, majd arcot mostam, közben nagy kortyokban ittam a hideg csapvizet.
- Picsába… - a tükörbe pillantva vetem észre, hogy a hányás egy része, a pólómra csorgott. Darabos lassú mozdulatokkal levettem felsőt, grimaszolva a szennyeskorsár felé hajítottam. Mellé esett. Nem érdekelt.
Lassan visszacsoszogtam a hálóba. Nem akartam mást csak olyan öntudatlanságba süllyedni, hogy ha felébredek, semmire se emlékezzek az elmúlt hetekből, és Viktor ne legyen más, csak egy idegen a bárban.
- Rohadt élet! – mikor próbáltam visszaülni a földre, sikerült felborítanom az üveget. Remegő kézzel felállítottam, közben pedig szinte megbabonázva figyeltem, ahogyan az alkohol szétterjed, a parketta felületén.
A zenében beálló csendbe hasított a mobilom csörgése. Az irritáló dallam szinte széthasította a koponyámat. Időközben a zene is újraindult. Elegem lett a ricsajból. Elkúsztam a laptopomig és megállítottam a lejátszást. A telefonom viszont továbbra is zajongott, ami elviselhetetlenné vált. A kijelzőn anyám neve villogott. Nem akartam fogadni a hívást, ám valamiért mégis lenyomtam a zöld ikont.
- Szia! – inkább krákogásnak hangzott, mint köszönésnek, pedig mindent beleadtam, hogy ne hangozzak szánalmasnak.
- Várhatom én, hogy felhívj, de szarsz a fejemre szokás szerint!
Grimaszolva elfojtottam egy morgást. Hirtelen belém hasított, hogy szomjan halok. Vízre volt szükségem.
- Sokat dolgozom. – motyogtam a lépteimre koncentrálva. Nem lett volna szerencsés ismét elesni, és még a telefonomat is összetörni.
Mindent bizonytalannak éreztem. A világomat, és magamat is. Nehezemre esett egyszerre a beszédemre és a lépteimre is figyelni.
- Én is. Na mindegy. Mi van veled? – Ezt nem állhattam gúnyos mosoly nélkül. A szokásos köröket futottuk.
- Szabadnapom van. – Vizet engedtem egy pohárba majd kiittam. Persze az utolsó kortyokat magamra öntöttem. Összerándultam a mellem közt végig futó hideg vízcseppektől. Újra megtöltöttem a poharat, majd a számhoz emeltem.
- És? – Úgy tűnt, többre számított. Mégis mire?
- Ennyi. – Apró kortyokban ittam, időt nyerve, hogy magamban tarthassam a gondolataimat, és ellenálljak a késztetésnek, hogy bontsam a vonalat. – Lógatom a lábamat. – És mocskosul lerészegedtem, mert képtelen vagyok aludni az állandó rémálmaimtól. – tettem hozzá gondolatban.
- Bokros teendőid közt felhívhattál volna.
- Fáradt voltam. – Nem akartam.
- Nagyon eléldegélsz megint magadba. Le se szarsz minket, se telefon, se semmi! Csak tudnám mi a faszért költöztél el itthonról. Most költheted minden pénzed arra a lukra. Nem hiszem, hogy annyira kurva jól megfizetik az a bolti munkát, hogy megérje.
- Nekem megéri. – válaszoltam nehezen forgó nyelvvel. Finoman lüktetni kezdett a tarkóm.
Óvatos léptekkel a háló felé indultam, közben anyám belelendült a kiselőadásába.
- De nekem nem fogod azt csinálni, mint az idióta barátnőid, akik hazaköltöznek, amint úgy tartja kedvük, vagy összebalhéznak a pasijukkal. Nem fogom eltűrni.
- Nyugi nem fogok hazamenni! Nincs is senkim, akivel összeveszhetnék!
- Most legalább megtanulod, hogy minden pénzbe kerül. Rájössz milyen jó dolgod volt, amíg itthon laktál, minden szart megvettünk neked. Te akartál elköltözni, és mondtam, hogy ne menj el! Nem baj kisanyám, most majd megtanulod milyen mikor utolsó fillérig számolnod kell a pénzed! De ha sírva jössz haza, engem az se érdekel!
- Fejezd ezt be!
- Micsoda?
- Elegem, van ebből! – könnycsepp gördült le az arcomon. A vonal túloldalán döbbent csend honolt, ami nem csoda, tekintve, hogy amióta élek sosem ellenkeztem vagy csak emeltem meg a hangom vele szemben.
- Mi ez a stílus? Nagyon sokat képzelsz te magadról, nem gondolod? Velem te így nem beszélsz!
- Nekem nem lehet rossz napom? Egy pillanatra megbillentem, így pihenés gyanánt nekitámaszkodtam az ajtókeretnek.
- Na, várjál csak, átmegyek, ezt nem úszod meg ennyivel! Helyre teszlek azt hiszem…
Ekkor szakítottam meg a beszélgetést.
Menj a picsába!
Zúgott a fejem, a szívem kalapált, a ki nem mondott szavak belülről feszítettek.
Erőt vettem magamon, hogy legalább az ágyig elérjek, helyette a padlón kötöttem ki. Elnehezült tagokkal, tompa tudattal hevertem.
Úgy éreztem, egy olyan mélyére kerültem, ahonnan nem tudok kimászni.
Az elmúlt hetek történései, bekúsztak a bőröm alá, mint holmi tüskék, amiket nem tudtam kitépni magamból. Viktor mosolya első találkozásunk alkalmával. A teaház… a hosszú beszélgetés a Sándor Palota erkélyén. A kételyek és megválaszolatlan kérdések, amik egyre csak gyűltek bennem, minden egyes felbukkanása után.
A férfi képe, akit valaha vonzónak láttam, eltűnt belőlem, nyomasztó súlyt hagyva maga után.
Tekintetem a jobb karomra vándorolt. Akkor tudatosult bennem, hogy a gondolataimba mélyedve szép lassan véresre karmoltam az alkarom belső felét.
Nem mertem elaludni, hiába nehezedtek el percről percre a pilláim. Nem akartam még egy álmot, újra átélni a kínt és a fájdalmat.
Újra belemartam a bőrömbe, ezúttal szándékosan nagyobb erővel. Könny szökött a szemembe. Nem éreztem semmit.
Geri. A folytonos hazugság, éket vert közénk. Viktor őt is elvette tőlem. Magamra maradtam. Nincs már…
Dörömbölés szakította félbe a gondolataimat. Kiabálás, ami eleinte tompa hangokká olvadt össze.
- Lívia! Engedj be! Lívia! – felismertem anyám hangját. Jézusom, mit keres itt?
Bevillant egy pillanat, a kulcs a zárban. Nem jöhet be. Biztonságban vagyok. - Lívia!
Üvölteni akartam, hogy tűnjön el, de nem jött ki hang a torkomon, csak nyöszörgés. Mintha homokot nyeltem volna.
- Rendőrség! Nyissa ki! Hölgyem! Nyissa ki!
Hangok szűrődtek be, majd elnyomta őket a mobilom fülsértő csengőhangja.
A világ forgott, én pedig úgy éreztem, nincs több erőm a küzdelemhez.
Aludni akartam, de énem egy része, tudta, hogy nem lehet. Nem hagynák. Sosem lesz nyugtom… azok a képek örökké kínozni fognak….
Hangos robaj elvágta a gondolataimat. Oldalra fordított fejjel, elmosódott alakokat láttam betódulni a lakásba. A tér megtelt a jelenlétük zajával. Léptek, kiabálás…. Hirtelen karok húztak ülő helyzetbe, majd tartottak meg. Egy pillanatra anyámat véltem felfedezni az ajtóban állva, majd ismeretlen arc töltötte be a látóterem. Lehunytam a szemem. Elfáradtam.
- Hölgyem! Ébredjen! Hall engem? – Nyöszörögve rá emeltem a tekintetem. – Mit ivott?
- Pá…pálinkát…. – leheltem lehunyt szemmel. Megrázott, mire ismét rá fókuszáltam.
- Beszedett valamit?
- Nem…
- Hogy nézel ki? Mit képzelsz magadról? Idióta ribanc! Te… Na várj csak amíg… megszaggatlak….
Összerándultam a szavak hallatán. Ismét könny szökött a szemembe, majd gördült végig az arcomon. Istenem! Én csak aludni akartam….
- Asszonyom, meg kell kérnem, hogy távozzon! - a férfi, bár nem hozzám beszélt, aggódó tekintetét rajtam tartotta.
- Az anyja vagyok!
- Segítsen! – súgtam könnyezve. Erősebb szorítást éreztem a karomon. Egy pillanatra biztonságérzet tört át a kábulaton.
- Kolléga! Kérem, kísérje ki a hölgyet, és hívjon egy mentőt!
A világom kifordult a sarkaiból. Karok öleltek szorosan. – Segítsen elaludni… kérem…. – Görcsösen szorítottam a ruháját. A belülről feszítő zokogás minden érzékemet elnyomta.
- Nyugodjon meg! Mindjárt itt lesz a mentő!
Tompa, erőtlen mosoly futott át az ajkamon. A biztonság érzése újra felerősödött, majd elnyelt a sötétség.
2020. január 17., péntek
Iran Bakery
Név: Iran Cukrászda (Iran Bakery)
Helyszín:Nagy Diófa utca 35.
Online: Facebook.com/Irán Cukrászda
Egy reggel utána olvasgattam, útnak is indultam azonnal, hogy ide márpedig elmegyek, hiszen olyan régóta (nagyjából megnyitás óta) halogattam a dolgot.
Csak abban voltam biztos, hogy különleges süteményeket találok, más elvárást nem is támasztottam.
A névválasztás meglepően egyszerű. Iráni Cukrászda, csak ennyi, semmi több.
Odatalálni könnyű, viszont, ha nem figyel az ember elmehet mellette.
Manapság azt hiszem szokva vagyunk a tágas helyekhez, ha betérünk egy ilyen helyre ezt várjuk, kényelmes székekkel és asztalokkal, ahová leülhetünk egy sütemény vagy kávé erejéig magunkban vagy társasággal.
Noss, aki erre vágyik, annak nem ez lesz a kedvenc helye. Mert pici, néhány embernél több nem fér el, a fal menétén pedig könyöklő fut végig.
Amint beléptem, körbenézni is alig volt időm máris kisétált a hátsó helyiségből Fereydun úr, (a tulaj) és barátságosan érdeklődött mit szeretnék.
Mindíg nehezen választok, ez most sem volt másként. Legallább négy féle baklavát láttam, és őszinte leszek egy rakás olyan süteményt, aminek fogalmam sem volt a nevéről, (azok egyébként nem voltak kiírva).
Ekkor feltűnt még egy furcsaság, az árak. Pultonként és nem fajtánként szerepeltek. Egyébként egyáltalán nem találtam drágának őket 200-tól indultak és 500 volt a "legymgasabb".
Kilencven százalékban édes süteényeket találhat az ember, elbújva az egyik pult aljában láttam egy sós sütemény kiírást, de egy darab sem volt belőle.
Viszont azt kihagytam az eddigiekből, hogy Fereydun úr csak angolul beszél, magyarul nem, így még kalandosabb az egész.
Türelmesen várt, amíg eldöntöttem mit szeretnék, sőt, mikor elmondtam, hogy nehezemre esik dönteni kaptam tőle egy kis kóstolót, ami engem leginkábba churrora emlékeztetett (könnyen lehet az is volt). Kimondhatatlanul meglepett a gesztus, egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Esetlek egy rövid és kellmes csevegésben volt eddig részem, de kóstolót még sosem kaptam egy helyen sem.
Végül egy - egy szelet pisztáciás-sáfrányos és pisztáciás-rebarbarás sütemény mellett dönöttem. Egyszerűek voltak, ugyanakkor különlegesek is, bár azt hiszem, végső soron az egész helyre ez jellemző igazán.
Aki szeretne valami újat kipróbálni vagy esetleg egy jó baklavára vágyik mindenképpen próbálja ki, hiszen minden ott helyben készül, így még egy jól ismert édesség esetében is biztosra veszem, hogy más lesz az élmény.
Összességében bánom, hogy ilyen sokára jutottam el ide, csak ajánlani tudom mindenkinek és ha esetleg nem tudsz angolul, az se legyen akadály!
Helyszín:Nagy Diófa utca 35.
Online: Facebook.com/Irán Cukrászda
Egy reggel utána olvasgattam, útnak is indultam azonnal, hogy ide márpedig elmegyek, hiszen olyan régóta (nagyjából megnyitás óta) halogattam a dolgot.
Csak abban voltam biztos, hogy különleges süteményeket találok, más elvárást nem is támasztottam.
A névválasztás meglepően egyszerű. Iráni Cukrászda, csak ennyi, semmi több.
Odatalálni könnyű, viszont, ha nem figyel az ember elmehet mellette.
Manapság azt hiszem szokva vagyunk a tágas helyekhez, ha betérünk egy ilyen helyre ezt várjuk, kényelmes székekkel és asztalokkal, ahová leülhetünk egy sütemény vagy kávé erejéig magunkban vagy társasággal.
Noss, aki erre vágyik, annak nem ez lesz a kedvenc helye. Mert pici, néhány embernél több nem fér el, a fal menétén pedig könyöklő fut végig.
Amint beléptem, körbenézni is alig volt időm máris kisétált a hátsó helyiségből Fereydun úr, (a tulaj) és barátságosan érdeklődött mit szeretnék.
Mindíg nehezen választok, ez most sem volt másként. Legallább négy féle baklavát láttam, és őszinte leszek egy rakás olyan süteményt, aminek fogalmam sem volt a nevéről, (azok egyébként nem voltak kiírva).
Ekkor feltűnt még egy furcsaság, az árak. Pultonként és nem fajtánként szerepeltek. Egyébként egyáltalán nem találtam drágának őket 200-tól indultak és 500 volt a "legymgasabb".
Kilencven százalékban édes süteényeket találhat az ember, elbújva az egyik pult aljában láttam egy sós sütemény kiírást, de egy darab sem volt belőle.
Viszont azt kihagytam az eddigiekből, hogy Fereydun úr csak angolul beszél, magyarul nem, így még kalandosabb az egész.
Türelmesen várt, amíg eldöntöttem mit szeretnék, sőt, mikor elmondtam, hogy nehezemre esik dönteni kaptam tőle egy kis kóstolót, ami engem leginkábba churrora emlékeztetett (könnyen lehet az is volt). Kimondhatatlanul meglepett a gesztus, egyáltalán nem vagyok hozzászokva. Esetlek egy rövid és kellmes csevegésben volt eddig részem, de kóstolót még sosem kaptam egy helyen sem.
Végül egy - egy szelet pisztáciás-sáfrányos és pisztáciás-rebarbarás sütemény mellett dönöttem. Egyszerűek voltak, ugyanakkor különlegesek is, bár azt hiszem, végső soron az egész helyre ez jellemző igazán.
Aki szeretne valami újat kipróbálni vagy esetleg egy jó baklavára vágyik mindenképpen próbálja ki, hiszen minden ott helyben készül, így még egy jól ismert édesség esetében is biztosra veszem, hogy más lesz az élmény.
Összességében bánom, hogy ilyen sokára jutottam el ide, csak ajánlani tudom mindenkinek és ha esetleg nem tudsz angolul, az se legyen akadály!
2020. január 13., hétfő
Huszonötödik fejezet
A kellemes május eleji napsütésnek jó hatással kellett volna lennie rám, de nem volt. Úgy éreztem pattanásig feszültek az idegeim a kimerültségtől, olyasmik miatt, amikre általában reagálni sem szoktam.
Autók zaja, a tény, hogy emberek anélkül közlekednek a járdán, hogy látnák nekimennek-e másnak, hogy lépten nyomon kutyagumit kellett kerülgetnem. Egy ponton megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de nem volt mit tenni, üres volt a hűtő, ráadásul az orvos csak délután rendelt, kedvem pedig nem volt otthon ülni, hallgatni, hogy telik az idő.
Nem terveztem nagy vásárlást, elképzelésem szerint néhány perc alatt letudtam volna a közeli kisboltban az egészet.
A sorok közti szűk folyosón a többi vásárlót kerülgetve szlalomozni, mindeközben vigyázni, hogy ne verjek le semmit, csak rontott a hangulatomon.
- Az istenit, nézzen már az orra elé! Nem tud vigyázni?! – Förmedtem az előttem álló ősz hajú nőre, aki válasz helyett, csukán szikrázó szemekkel tátogott. Meg kellett találnia a hangját.
- Mit képzel magáról? Nem kell kiabálni.
- Nézzen a lába elé legközelebb! - morgolódtam, miközben összeszedtem, amit a nő kilökött a kezemből. Persze, mire ismét felegyenesedtem, ő már a pénztárnál állt. A válla felett hátra pillantott, hogy vajon figyelem- e. Reakció nélkül hagytam, pedig legszívesebben belerúgtam volna a banyájába.
- Rossz napod van? - Haragosan meredtem a pénztáros srácra, mikor végre rám került a sor.
- Ne idegesíts fel, még te is! – morrantam rá.
- Nincs kisebb? - Lehunytam a szemem egy pillanatra, visszafojtva egy dühös sóhajt.
- Ezt nem hiszem el! – Kikaptam a kezéből a bankjegyet, és átmentem a dohányboltba. A pult mögött álló lány szerencsére nem húzta az időt. Elmondtam mit szeretnék, s ő kisegített szorult helyzetemből. Apró örömök az életben!
Teljesen kimerülve értem haza. Szükségem volt néhány perc pihenésre. Még a szatyrokból sem pakoltam ki, csupán a hűtő elé tettem őket. Kezet mostam a mosogató fölött, aztán csoszogtam is be a szobába. Sóhajtva dőltem keresztbe az ágyon, de az sem érdekelt, hogy a lábaim lelógnak.
Hálát adtam az engem körülölelő csendért.
- Szeretném visszavenni, ami az enyém!
Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.
Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe.
Dübörgő szívvel ébredtem fel. Szívet tépő keserűség öntött el, mintha elvesztettem volna valami számomra nagyon fontosat. Nem is elvesztettem, inkább elvették. Beleborzongtam, ahogy felidéztem magamban az éles fájdalmat. Mi lehetett az? S egyáltalán miért álmodom még mindig ezt? Mintha egy végtelenül lassú film indulna el, akárhányszor elalszom.
Semmi sem hasonlítható az orvosi várók steril csendjéhez, amit csupán a betegek suttogása, vagy harákolása tör meg.
A rendelési idő kezdete előtt hárman vártunk a sorunkra síri csendben. Velem szemben egy szőke férfi a mobilját bújta, mellettem egy nő könyvet olvasott. Nekem az álmom körül jártak a gondolataim.
Mi lehetett az engem körül ölelő fekteség? Miért volt ilyen fontos számomra? Eszembe jutott a veszteség okozta keserűség érzése, mintha lényem egy részétől fosztottak volna meg. Viktor lenne? Létezik, hogy a történtek ellenére, ennyire a szívembe zártam? Lehetséges? Talán a fájdalmam a belőle való kiábrándulás szüli…
- Elnézést Kisasszony! Ön következik!
- Köszönöm! – zavartan mosolyogtam a szőke hajú férfira, aki éppen a kabátját vette, előtte a széken recept hevert. Úgy tűnt, túlságosan belemerültem a képzeteimbe, s már csak én maradtam a váróban.
A rendelőbe belépve megremegett a gyomrom. Mi lesz, ha azt mondja menthetetlen vagyok? Ha végül ki tudja meddig kell így léteznem, és a végén én magam leszek kénytelen véget vetni neki?
Nem!
Bosszús sóhaj szökött fel belőlem, mikor helyet foglaltam az íróasztal melletti bőrszéken Türelmesen vártam, míg a férfi a laptopjáról rám emeli a tekintetét.
- Mi a panasza?
Rutin kérdésnek szánta, mire én, a történetem rövid és hiányos verzióját adtam válaszként. Napok óta ismétlődő rémálmok gyötörnek, melyek nem csak éjszaka törnek rám, hanem bármikor ha pihenni próbálok.
- Mióta áll fent, ez az állapot?
- Néhány napja, nem tudom pontosan.
- Szed valamit?
Készségesen megmondtam a készítmény nevét, mire azt is bepötyögte a gépébe.
- Van valami elképzelése mi válthatta ki ezeket az álmokat? Élt át traumát a közelmúltban?
- Nem. – válaszoltam rezzenéstelen arccal.
- Gyógyszer helyett inkább, azt javasolnám, keressen fel egy pszchiológust.
- Miért? – próbáltam higgadtnak tűnni, de éreztem, ahogyan lassan lebénít a félelem.
- Úgy vélem, a problémája, sokkal inkább lelki eredetű.
- Nem akarok gyógyszert szedni. – csúszott ki a számon, mire a férfi melegen elmosolyodott.
- Nem ez az egyetlen megoldás. Sokszor az segít a legtöbbet, ha őszintén megbeszélhetjük valakivel, mi nyomja lelkünket. – Lendületes kézírással telefonszámot és nevet ír egy cetlire, majd elém tolta.
- Kérem, minél hamarabb egyeztessen időpontot a doktornővel, és feltétlen mondja neki, hogy én küldtem magát! Remek szakember, bízhat benne!
- Mi lesz ha nem segít? – enyhén remegő ujjaim közé fogtam a papírt.
- Visszajön hozzám, aztán együtt találunk más megoldást!
- Köszönöm! Viszlát! – Bizakodó tekintetét látva gombóc nőtt a torkomban. Róla elhittem, ítélkezés nélkül segítene!
Egyszer már volt szerencsém pszichológushoz. Mindenféle kérdést tett fel, amikre részletekbe menő választ várt, amikről aztán feljegyzést készített. Gyűlöltem a fürkésző tekintetét, a tudatot, hogy minden rezdülésem figyeli.
Dühösen rúgtam bele egy utamba kerülő üdítős dobozba.
Ha hazudnék, annak semmi értelme nem lenne. Ideges lennék, izzadna a tenyerem,és azonnal rájönne a doktornő, hogy valamit eltitkolok előle. Igazat mondani, eleve elvetélt ötlet. Mehetnék a zárt osztályra, vagy ami talán még ennél is rosszabb, az őszinteségi rohamommal őt is veszélybe sodornám. Féltem, ha beszélnék a nővel, az Viktor előtt sem maradna titokban. Jesszusom, mi lesz, ha az orvost is megkeresi?
Megtorpantam a járda közepén, mire dühösen morogva suhant el mellettem egy biciklis. A kormány súrolta a könyökömet, egy pillanatra megtántorodtam, de sikerült megőriznem az egyensúlyom. Elöntött az eddig elfojtott harag. A rohadt életbe! Dehogy megyek én dilidokihoz!
Mikor beköltöztem, kaptam ajándékba egy üveg szilvapálinkát, azóta a szekrényemben állt, nem akartam felbontani, mondván, csak akkor nyúlok hozzá, ha eljön a megfelelő alkalom.
Mire hazaértem rájöttem, ez az alkalom most jött el. Az ajtón belépve levetem kabátot, cipőt, a kulcsot ráfordítottam a zárban. Senkit sem akartam látni, bár nem állt fent a veszélye annak, hogy váratlan látogatóm érkezzen.
Székre állva levettem az üveget, majd bajlódtam egy sort a dugóval, de pohárra már nem vesztegettem az időt, nagyot kortyoltam az italból. Prüszkölve csaptam le az üveget, éreztem, ahogy a kezemre loccsan egy kevés. Égett a torkom a folyadék nyomán,reggeli híján pedig a vágyott zsibbadás hamar átölelt.
Bántónak éreztem a csendet. Semmi kedvem nem volt a saját lélegzetvételemet hallgatni, így az üveget felmarkolva beslattyogtam a hálóba, és addig keresgéltem a laptopon, míg valami dühös és hangos dalt nem találtam. Maximumra vettem a hangerőt. Nem akartam érezni, mennyire magamra maradtam.
A gondolataim közt szinte azonnal felbukkant Viktor mosolya, az illata bekúszott az orromba.
El akartam felejteni…. újabb húzás az üvegből.
Istenem! Hol van már az a lány, aki flörtölni próbált egy idegennel….
- Nem ezt akartam! – szavaimmal egy időben a könnyeim is kicsordultak. Üveggel a kezemben leültem a földre, hátamat az ágynak vetve. Néhány csepp a padlón landolt, fintorogva próbáltam felitatni a pólóm szegélyével.
Újabb korty csúszott le, ezúttal csak grimaszt váltott ki belőlem. Az ízében már nem voltam teljesen biztos. Ismét feltört belőlem a zokogás, minek következtében félrenyeltem. Hörögve, öklendezve próbáltam levegőhöz jutni. Miközben a számból kicsorgó pálinkát töröltem le a kézfejemmel.
Ezután óvatosan letettem magam mellé az üveget, nehogy még több kárba vesszen.
- Vissza akarom kapni a régi életem! Kérlek…. nem érdekel, hogy szürke és unalmas…kérlek…
Arcomat a tenyerembe ejtve zokogtam, bár fogalmam sem volt kihez könyörgöm. A zene dübörgése a minden mást elnyomott.
- Hadd legyen minden a régiben….
Autók zaja, a tény, hogy emberek anélkül közlekednek a járdán, hogy látnák nekimennek-e másnak, hogy lépten nyomon kutyagumit kellett kerülgetnem. Egy ponton megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de nem volt mit tenni, üres volt a hűtő, ráadásul az orvos csak délután rendelt, kedvem pedig nem volt otthon ülni, hallgatni, hogy telik az idő.
Nem terveztem nagy vásárlást, elképzelésem szerint néhány perc alatt letudtam volna a közeli kisboltban az egészet.
A sorok közti szűk folyosón a többi vásárlót kerülgetve szlalomozni, mindeközben vigyázni, hogy ne verjek le semmit, csak rontott a hangulatomon.
- Az istenit, nézzen már az orra elé! Nem tud vigyázni?! – Förmedtem az előttem álló ősz hajú nőre, aki válasz helyett, csukán szikrázó szemekkel tátogott. Meg kellett találnia a hangját.
- Mit képzel magáról? Nem kell kiabálni.
- Nézzen a lába elé legközelebb! - morgolódtam, miközben összeszedtem, amit a nő kilökött a kezemből. Persze, mire ismét felegyenesedtem, ő már a pénztárnál állt. A válla felett hátra pillantott, hogy vajon figyelem- e. Reakció nélkül hagytam, pedig legszívesebben belerúgtam volna a banyájába.
- Rossz napod van? - Haragosan meredtem a pénztáros srácra, mikor végre rám került a sor.
- Ne idegesíts fel, még te is! – morrantam rá.
- Nincs kisebb? - Lehunytam a szemem egy pillanatra, visszafojtva egy dühös sóhajt.
- Ezt nem hiszem el! – Kikaptam a kezéből a bankjegyet, és átmentem a dohányboltba. A pult mögött álló lány szerencsére nem húzta az időt. Elmondtam mit szeretnék, s ő kisegített szorult helyzetemből. Apró örömök az életben!
Teljesen kimerülve értem haza. Szükségem volt néhány perc pihenésre. Még a szatyrokból sem pakoltam ki, csupán a hűtő elé tettem őket. Kezet mostam a mosogató fölött, aztán csoszogtam is be a szobába. Sóhajtva dőltem keresztbe az ágyon, de az sem érdekelt, hogy a lábaim lelógnak.
Hálát adtam az engem körülölelő csendért.
- Szeretném visszavenni, ami az enyém!
Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.
Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe.
Dübörgő szívvel ébredtem fel. Szívet tépő keserűség öntött el, mintha elvesztettem volna valami számomra nagyon fontosat. Nem is elvesztettem, inkább elvették. Beleborzongtam, ahogy felidéztem magamban az éles fájdalmat. Mi lehetett az? S egyáltalán miért álmodom még mindig ezt? Mintha egy végtelenül lassú film indulna el, akárhányszor elalszom.
Semmi sem hasonlítható az orvosi várók steril csendjéhez, amit csupán a betegek suttogása, vagy harákolása tör meg.
A rendelési idő kezdete előtt hárman vártunk a sorunkra síri csendben. Velem szemben egy szőke férfi a mobilját bújta, mellettem egy nő könyvet olvasott. Nekem az álmom körül jártak a gondolataim.
Mi lehetett az engem körül ölelő fekteség? Miért volt ilyen fontos számomra? Eszembe jutott a veszteség okozta keserűség érzése, mintha lényem egy részétől fosztottak volna meg. Viktor lenne? Létezik, hogy a történtek ellenére, ennyire a szívembe zártam? Lehetséges? Talán a fájdalmam a belőle való kiábrándulás szüli…
- Elnézést Kisasszony! Ön következik!
- Köszönöm! – zavartan mosolyogtam a szőke hajú férfira, aki éppen a kabátját vette, előtte a széken recept hevert. Úgy tűnt, túlságosan belemerültem a képzeteimbe, s már csak én maradtam a váróban.
A rendelőbe belépve megremegett a gyomrom. Mi lesz, ha azt mondja menthetetlen vagyok? Ha végül ki tudja meddig kell így léteznem, és a végén én magam leszek kénytelen véget vetni neki?
Nem!
Bosszús sóhaj szökött fel belőlem, mikor helyet foglaltam az íróasztal melletti bőrszéken Türelmesen vártam, míg a férfi a laptopjáról rám emeli a tekintetét.
- Mi a panasza?
Rutin kérdésnek szánta, mire én, a történetem rövid és hiányos verzióját adtam válaszként. Napok óta ismétlődő rémálmok gyötörnek, melyek nem csak éjszaka törnek rám, hanem bármikor ha pihenni próbálok.
- Mióta áll fent, ez az állapot?
- Néhány napja, nem tudom pontosan.
- Szed valamit?
Készségesen megmondtam a készítmény nevét, mire azt is bepötyögte a gépébe.
- Van valami elképzelése mi válthatta ki ezeket az álmokat? Élt át traumát a közelmúltban?
- Nem. – válaszoltam rezzenéstelen arccal.
- Gyógyszer helyett inkább, azt javasolnám, keressen fel egy pszchiológust.
- Miért? – próbáltam higgadtnak tűnni, de éreztem, ahogyan lassan lebénít a félelem.
- Úgy vélem, a problémája, sokkal inkább lelki eredetű.
- Nem akarok gyógyszert szedni. – csúszott ki a számon, mire a férfi melegen elmosolyodott.
- Nem ez az egyetlen megoldás. Sokszor az segít a legtöbbet, ha őszintén megbeszélhetjük valakivel, mi nyomja lelkünket. – Lendületes kézírással telefonszámot és nevet ír egy cetlire, majd elém tolta.
- Kérem, minél hamarabb egyeztessen időpontot a doktornővel, és feltétlen mondja neki, hogy én küldtem magát! Remek szakember, bízhat benne!
- Mi lesz ha nem segít? – enyhén remegő ujjaim közé fogtam a papírt.
- Visszajön hozzám, aztán együtt találunk más megoldást!
- Köszönöm! Viszlát! – Bizakodó tekintetét látva gombóc nőtt a torkomban. Róla elhittem, ítélkezés nélkül segítene!
Egyszer már volt szerencsém pszichológushoz. Mindenféle kérdést tett fel, amikre részletekbe menő választ várt, amikről aztán feljegyzést készített. Gyűlöltem a fürkésző tekintetét, a tudatot, hogy minden rezdülésem figyeli.
Dühösen rúgtam bele egy utamba kerülő üdítős dobozba.
Ha hazudnék, annak semmi értelme nem lenne. Ideges lennék, izzadna a tenyerem,és azonnal rájönne a doktornő, hogy valamit eltitkolok előle. Igazat mondani, eleve elvetélt ötlet. Mehetnék a zárt osztályra, vagy ami talán még ennél is rosszabb, az őszinteségi rohamommal őt is veszélybe sodornám. Féltem, ha beszélnék a nővel, az Viktor előtt sem maradna titokban. Jesszusom, mi lesz, ha az orvost is megkeresi?
Megtorpantam a járda közepén, mire dühösen morogva suhant el mellettem egy biciklis. A kormány súrolta a könyökömet, egy pillanatra megtántorodtam, de sikerült megőriznem az egyensúlyom. Elöntött az eddig elfojtott harag. A rohadt életbe! Dehogy megyek én dilidokihoz!
Mikor beköltöztem, kaptam ajándékba egy üveg szilvapálinkát, azóta a szekrényemben állt, nem akartam felbontani, mondván, csak akkor nyúlok hozzá, ha eljön a megfelelő alkalom.
Mire hazaértem rájöttem, ez az alkalom most jött el. Az ajtón belépve levetem kabátot, cipőt, a kulcsot ráfordítottam a zárban. Senkit sem akartam látni, bár nem állt fent a veszélye annak, hogy váratlan látogatóm érkezzen.
Székre állva levettem az üveget, majd bajlódtam egy sort a dugóval, de pohárra már nem vesztegettem az időt, nagyot kortyoltam az italból. Prüszkölve csaptam le az üveget, éreztem, ahogy a kezemre loccsan egy kevés. Égett a torkom a folyadék nyomán,reggeli híján pedig a vágyott zsibbadás hamar átölelt.
Bántónak éreztem a csendet. Semmi kedvem nem volt a saját lélegzetvételemet hallgatni, így az üveget felmarkolva beslattyogtam a hálóba, és addig keresgéltem a laptopon, míg valami dühös és hangos dalt nem találtam. Maximumra vettem a hangerőt. Nem akartam érezni, mennyire magamra maradtam.
A gondolataim közt szinte azonnal felbukkant Viktor mosolya, az illata bekúszott az orromba.
El akartam felejteni…. újabb húzás az üvegből.
Istenem! Hol van már az a lány, aki flörtölni próbált egy idegennel….
- Nem ezt akartam! – szavaimmal egy időben a könnyeim is kicsordultak. Üveggel a kezemben leültem a földre, hátamat az ágynak vetve. Néhány csepp a padlón landolt, fintorogva próbáltam felitatni a pólóm szegélyével.
Újabb korty csúszott le, ezúttal csak grimaszt váltott ki belőlem. Az ízében már nem voltam teljesen biztos. Ismét feltört belőlem a zokogás, minek következtében félrenyeltem. Hörögve, öklendezve próbáltam levegőhöz jutni. Miközben a számból kicsorgó pálinkát töröltem le a kézfejemmel.
Ezután óvatosan letettem magam mellé az üveget, nehogy még több kárba vesszen.
- Vissza akarom kapni a régi életem! Kérlek…. nem érdekel, hogy szürke és unalmas…kérlek…
Arcomat a tenyerembe ejtve zokogtam, bár fogalmam sem volt kihez könyörgöm. A zene dübörgése a minden mást elnyomott.
- Hadd legyen minden a régiben….
2020. január 11., szombat
Amerikai istenek zenék
Sziasztok!
Ezúttal is kigyűjtöttem a könyvben szereplő zenéket!
A véleményem pedig ITT megtaláljátok.
Michael Bublé - Winter Wonderland (ezt a verziót találtam)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)