Tizennyolcadik fejezet

Viki

 A próba jól sikerült, leszámítva, hogy Gyuri jó párszor a lábamra lépett, ráadásul, néha még rántott is rajtam egyet, kettőt. Szegény srácnak, a tánc nem tartozott az erősségei közé. Mosolyogva néztem rá minden egyes alkalommal, bár a lábam már sajgott.

- Nem akarsz inkább a barátoddal táncolni? – kérdezet forgás közben. Vágyódva néztem a padon ülő fiúra, aki láthatólag remekül szórakozott.

- Nem. Szerintem veled is menni fog. Marci biztos segít!

Tánc után a lányok hosszú percekig faggatták Tomit, aki jól bírta a kiképzést, legalább is szerintem.

- Hazavigyelek? – kérdezte, mikor már csak ketten álltunk a suli előtt.

- Inkább menjünk fel hozzád!

- Ha most eljössz – kezdte csábító hangon – nem biztos, hogy elengedlek.

- Holnap estig van időm. – feleltem könnyedén.

- És apád?

- Igazság szerint – kezdtem a karomat a nyaka köré fonva – az egész az ő ötlete volt. 

- Azt hiszem, kedvelem apádat. – éhesen az ajkam után kapott, a csók rádöbbentett, mennyire hiányzott a közelsége.

Mikor leszálltunk a buszról Keresztúron, feltűnt, hogy havazik.

- Remélem fehér karácsonyunk lesz! – sóhajtottam mosolyogva, miközben megpróbáltam elkapni pár hópihét.

- Én is. Az első adandó alkalommal beleváglak a hóba.

- Csak azt ne hidd, hogy szó nélkül hagyom! – mordultam rá határozottan. Mivel korábban nem volt alkalmam rendesen körül nézni Tominál, most bepótoltam.

Mindig azt hittem, ha egy fiatal srác egyedül él, a lakása olyan, mintha bomba robbant volna benne. Tomié kellemes csalódást okozott, amolyan „egészséges rendetlenség” vett körül.

- Csak szólok, hogy ennél sokkal rosszabb szokott lenni. – figyelmeztetett, miközben levette a kabátját.

- Ne izgulj, az én szobám is hasonlóan kaotikus. Amúgy nagyon otthonos. – jegyeztem meg lassan körbesétálva a konyhában, a kabátomat hanyagul az egyik szék támlájára dobtam.

- Ja, viszont irtó magányos vagyok. Nem akarsz hozzám költözni? 

Nem tudtam eldönteni, komolyan gondolja-e, vagy csak viccel.

- Nem szívesen hagynám ott apámat. – ez komolyabbnak hangzott, mint szerettem volna, ezért gyorsan hozzátettem: - Meg aztán, lehet, hogy nem is bírnád velem hosszútávon. Néha eléggé tudok ám hisztizni.

- A húgomnál nem lehetsz rosszabb. Van egy ötletem, főzzünk zellerkrém levest, és közben elmesélek néhány dolgot!

- Rendben. – addig nyitogattam a szekrényeket, míg meg nem találtam minden hozzávalót. – Hogy értetted, hogy a húgodnál nem lehetek rosszabb?

- Vivi iszonyú makacs, és hisztis volt kicsinek. Bármit elért, amit akart. Addig könyörgött anyunak, amíg meg nem kapta a vágyott játékot. Eléggé nehezen lehetett bírni vele.

- Szoktál a testvéreidre gondolni? – láttam, ahogy egy pillanatra megállt a kezében a kés.

- Csak Vivit sajnálom. Túl fiatal volt még, és nem igazán tudta, mit csinál. Miki telebeszélte a fejét.

- Nem jutott még eszedbe, hogy talán a testvéreid is Pesten lehetnek?

- Ez is egy lehetőség. Vince nem ismer lehetetlent. Mindig eléri, amit akar, és sosem érdekli hány emberen kell keresztül gázolnia.

Láttam rajta, hogy rossz emlékeket idézett fel benne a beszélgetés, ezért nem erőltettem tovább a témát. Hagytam, hogy csend telepedjen ránk, ami lassan kezdett kisé kínossá válni.

- Sajnálom! Kerülnöm kellett volna ezt a beszélgetést. Azt akartam, hogy nevess, és felejtsd el Vincét, csak egy kis időre, erre itt kötöttünk ki.

- Hé! – hátulról megölet, és belecsókolt a nyakamba. – Nem a te hibád. Állandóan azt lesem mikor bukkan fel megint, mert tudom, hogy így lesz.

- Menjünk el valahová ketten, és ne is jöjjünk vissza! – sóhajtottam behunyt szemmel.

- Tudod, hogy az sem megoldás, és amúgy is te éppen érettségizni készülsz.

Egy ingerült sóhajjal lefejtettem magamról a karját, közben elővettem a botmixert, hogy leturmixoljam a levest. Tomi csendben figyelt, háttal álltam neki, mégis magamon éreztem a pillantását. Kezdett felmenni bennem a pumpa. Szembe fordulva vele folytattam.

 - Akkor mégis mi lesz? Nézzem végig, ahogy megint börtönbe juttatod magad? Mert így lesz akár segítesz neki, akár megölöd. – kapkodva dolgoztam, már az sem érdekelt, ha rossz lesz az az átkozott leves.

- El se hiszem, hogy ezt mondtad. – éreztem a feszültséget a hangján, és a tartása is erről árulkodott.

- Ha az elején elmondtad volna… 

- Akkor szó nélkül elhagysz, mert mégis kinek hiányzik egy ilyen kapcsolat? – kiabálta.

- Igazad van, én sem ilyesmire vágytam! – vágtam vissza. Már szinte nem is fogtam fel mit mondok. Dühös voltam, és féltem. – Nem akarok mindennap rettegni, hogy vajon mikor történik valami szörnyűség. Biztonságban akarom érezni magam! 

- Akkor keress mást, mert ezt pillanatnyilag nem tudom megadni!- Dühösen fujtatva kisétált a lakásból, magamra hagyva a konyhában.