Harminckilencedik fejezet

 Viki

Szombat reggel Lilla hívására ébredtem. Könnyek között mesélte, hogy a húga magához tért.

- Gyere be velünk a kórházba!

- Most nektek kell ott lennetek. Majd holnap bemegyek hozzá.

Fel kellett volna vidítani a ténynek, hogy Virág rendbe jött, engem mégis emésztett a tudat, hogy majdnem megölettem egy ártatlan lányt. Tartottam a szavam, és másnap bementem meglátogatni a kicsit. Szerencsére Tomi is velem jött támaszként.

- Szia! -  Virág szélesen mosolygott, mintha a világon semmi baj nem történt volna.

- Jaj te lány! – két lépéssel átszeltem a távolságot, és szorosan magamhoz öleltem. A megkönnyebbüléstő sírni tudtam volna. – Soha többé ne merj így rám ijeszteni, hallod?

- Oké. – szipogta a vállamba.

- Hoztam neked valamit!

- Csoki? – csillant fel a szeme.

- Nem. – mosolyogtam, és átnyújtottam neki egy szatyrot.

- Spongya bob! – ölelte magához a plüss figurát. – Köszi!

- Ez a minimum.

- Sajnálom, hogy tönkrevágtam az estédet.

- Meg ne halljam ezt még egyszer! – förmedtem rá.

- Ha nem lőnek meg, a pasid tuti kihámozott volna a ruhádból! – éreztem, ahogy az arcomat elönti a pír.

- Király! Ezek szerint kicsomagolt! – a szívből jövő gyerekkacajtól kicsordultak a könnyeim. – Mi a baj? – elmosolyodtam, mikor a kezemre fektette az övét.

- Semmi. Csak, tudod nagyon féltem, hogy komoly bajod lesz. – nem tudtam rávenni magam, hogy azt mondjam, meghalsz. – Olyan mintha a testvérem lennél, és nem éltem volna túl, ha bajod esik… - ahogy átölelt, és azt súgta, ne aggódjak, minden rendben elcsodálkoztam mennyi erő rejtőzik ebben az apróságban.

Tomi

- Jól vagy? – kérdeztem a barátnőm könnyes arcára pillantva, mikor beült a kocsiba.

- Igen, csak kicsit eltört a mécses.

- Jaj, drága! – szorosan magamhoz öleltem.

- Az egészben, az a vicc, hogy a végén ő vigasztalt engem. Sokkal erősebb, mint hittem. Remélem ez nem csak a látszat. Beszélem egy orvossal is, azt mondta, ha az állapota megengedi, a héten már hazamehet, de pszichológushoz kell majd járnia.

- Remélem ki tuja heverni. Megkedveltem, bár nem találkoztam vele.

- Hamar megtalálnátok a közös hangot. Előhozakodott azzal, hogy biztosan kicsomagoltál a ruhámból.

- Hát ez csúcs! – röhögtem fel. – Oltári a kiscsaj! 

Hazavittem Vikit, de nem akartam magára hagyni. Úgy tűnt, minden rendben nála, de jobb szerettem volna mellette maradni.

A szobájában feküdtünk az ágyon. Addig maradtam mellette, míg végül elnyomta az álom.

- Elaludt? – Attila maga elé meredve ült a kanapén egy képet szorongatva.

- Igen. 

Leültem mellé, és a szemem sarkából megláttam a képet. Ők voltak rajta, Attila, Viki, és az anyja. Megfeszültek az izmaim. A fülemben egy pillanatra újra hallottam annak az éjszakának a lövéseit.

- A feleségem halála után úgy éreztem, teljesen magamra maradtam. Szörnyű dolgokat műveltem a lányommal. Biztos vagyok benne, hogy elmondta, és abban is, hogy ezért nem éppen jó véleménnyel vagy rólam. Ugye?

- Igen. – vallottam be kelletlenül, bár nem volta biztos benne, hogy választ vár tőlem.

- Minden erőmmel azon vagyok, hogy helyrehozzam, amit elrontottam. Viki úgy tűnik megbocsátott, de azt hiszem, ez csak a látszat. Egy ilyen seb sosem gyógyul be teljesen. Gabi halála nagy törés volt az életében. Ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz. A kapcsolatuk szinte már inkább baráti volt. A temetés után a lányomnak támaszra lett volna szüksége, de csak a saját fájdalmammal voltam elfoglalva. – pár pillanatra elhallgatott, majd könnyes szemmel rám nézve, így szólt:

- Te meg tudod adni neki, amit én nem. Vigyázz rá, és védd meg őt!

Erős késztetést éreztem, hogy bevalljam a teljes igazságot, még ha mindnet el is veszítek. Helyette elszorult torokkal annyit mondtam:

- Viki mindennél fontosabb nekem, meg fogom védeni.

 Ha kell saját magamtól is.

Attila kérésére maradtam éjszakára. Éppen akkor végeztem a zuhanyozással, mikor Viki nyitott be a fürdőbe.

- Szia! – motyogta zavartan. Nem tudtam eldönteni, hogy a korábbi viselkedései miatt érzi magát kellemetlenül, vagy esetleg azért, mert meztelenül lát. A gondolat, hogy talán az utóbbi, mosolyt csalt az arcomra.

- Szörnyű alak vagy! – horkantotta. Annak ellenére, hogy szomorúnak tűnt, mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Lehet, - kezdtem a törölközőt a derekam köré csavarva – de elértem a célom.

- És mi lenne az?- tett felém egy bátortalan lépést.

- Elmosolyodtál. – halkan felnevetett, majd karját a nyakam köré fonva átölelt. Tudtam, hogy szüksége van rám.

- Köszönöm, hogy mellettem vagy. – mondta arcát a nyakamba fúrva. A kezem önkéntelenül is a hajára tévedt, majd a csípőjére vándorolt. Megszédített a bőréből áradó vattacukor illat. Megdermedtem egy pillanatra, mikor feltűnt, hogy a törölköző csomójával bíbelődik. Finoman eltoltam a kezét, mire rám nézett. Tekintete, akár az űzött vadé.

- Apád megláthat. – magyaráztam, mire az ajtóhoz sétált és kulcsra zárta, s közben le sem vette a szemét rólam.

- Biztonságban vagyunk.

Mosolyogva néztem végig, ahogy megszabadul a ruháitól, aztán, ahogy lefejti rólam a törölközőt.

Két csók között behúztam a zuhanyfülkébe.