Negyvenharmadik fejezet

 Viki

Mikor felébredtem, Lilla helyett már apu volt otthon.

- Látom jól siketült a buli. – jegyezte meg visszafojtott mosollyal, mikor levonszoltam magam a konyhába. Mogorván meredtem rá. Hiába az alvás, még mindig ramatyul éreztem magam.

- Amint láthatod, túl jól. – préseltem ki magamból. Melegítettem magamnak egy nagy bögre kávét, majd a karácsonyi hangulat kedvéjért szórtam bele egy kis fahéjat.

- Hogy hogy itthon vagy? –pillantott rám gyanakodva.

 - El akarsz paterolni?

- Dehogy! – mentegetőzött – Csupán érdeklődtem.

- Gondoltam, a buli után nem leszek olyan állapotban, hogy elbuszozzak Tomihoz.

- Hát, biztos nem tett volna jót!- jegyezte meg. Alig bírta visszafojtani a nevetését. Kivettem egy sütit a mellettem lévő tálból, és hozzávágtam.

- Talán holnap.

Csakhogy ez sem jött össze, mert Erika néni megkért, vigyem én a boltot. Örültem a munkának, de aggasztott, hogy nem tudtam elérni Tomit. Különösképpen azért, mert aznap temették a húgát. Néhányan elmentek az iskolából, de a java talán kötelességből. Én munkára hivatkozva kihúztam magam az elmenetel alól, Lillát pedig telefonon győzködtem arról, jobb, ha otthon marad.

A szokásostól eltérően folyamatosan jöttek a vevők, ráadásul a szertartás után az osztály egy része is nálam gubbasztott.

Este hétkor fáradtan zártam be az ajtót. Ha nem lett volna elég a hideg, még az a nyamvadt busz is az orrom előtt ment el. Gyalogolhattam hazáig! Közben felhívtam Szilvit is, mert, már nagyon rég beszéltem vele. Szóvá is tette, hogy hanyagolom mostanság, mire elkezdtem hadoválni, hogy iskola meg hasonlók.

- Ugyan Viki, – méltatlankodott – pszichológus vagyok, nem kell a rizsa!

- Tudom, de gondoltam, megér egy próbát. – mosolyogtam.

- Hogy vagy?

- Eltekintve attól, hogy ma temették egy osztálytársam, és a szalagavatóm egy rémálom volt, egész jól.

- Szegénykém! Hogy viselted?

- Szerencsére a kislányt már kiengedték, szóval kezdenek rendbe jönni a dolgok.

- Tomival jól megvagytok?

- Örülök, hogy mellettem van. A legjobb az egészben, hogy apu is kedveli, legalább is eddig úgy néz ki.

 - Ő jól van? 

- Boldog, és ettől én is az vagyok. Azt hiszem, egyáltalán nem zavarna, ha újra megnősülne.

- Azt hittem eltűntél! – ugrottam Tomi nyakába, mikor délután becsöngetett hozzánk.

- Sajnálom! – súgta bűnbánóan nézve rám.

- A lényeg, hogy itt vagy.

Apu megint házon kívül volt (lehet, hogy egyszer tényleg nősülés lesz a dologból. Ki tudja?). Beatles-t hallgattunk, sütit ettünk, és kakaót szürcsölgettünk.

- Elmentél a temetésre? – meglepett a könnyed hangnem.

Némán ráztam a fejem. - Dolgoztam, de azt hiszem, amúgy is kihagytam volna. Olyan álszent dolognak tűnt. – rákaptam a tekintetem. Az utolsó mondat véletlenül csúszott ki a számon, de ahogy láttam, Tomit egyáltalán nem zavarta.

- Én csak ma reggel mentem ki. Tudod mi volt a furcsa? Nem éreztem fájdalmat, sokkal inkább megkönnyebbültem.

- Ez teljesen normális. – nyugtattam meg. – Én sem tudtam egy olyan ember temetésén sírni, akit egész életemben gyűlöltem.

- Én… olyan volt, mintha nem is lenne húgom. Mintha meghalt volna, mikor Miki elvitte magával.

- Ettől még nem vagy rossz ember.

- Az voltam, - a hangja kemény lett – de te megváltoztattál, és ezért mindig hálás leszek neked.