Hatvanharmadik fejezet

 Viki

 Megfogadtam András tanácsát, és megkerestem azt, aki a buliban fényképezett, de ő sem tudott segíteni. Hetek teltek el eseménytelenül, mégsem voltam teljesen nyugodt. Tomi előtt próbáltam titokban tartani a történteket, de nem ment valami könnyen. Zsolti ugyanis nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Ha mégis négyesben csináltunk valamit, csak annyit szólt hozzám, amennyit feltétlenül szükséges volt. féltem, hogy beváltja a fenyegetését, és tényleg kitálal a férjemnek.

- Mi a fene ütött belé? – kérdezetem fojtott hangon, bár kissé ingerülten Krisztitől, mikor egy este nálunk vacsoráztak.

- Nekem sem mond semmi. – vonta meg a vállát, mire kétkedve néztem rá. – Tényleg. Szerintem megrázó volt, hogy találkozott az apjával. Biztos vagyok benne, hogy csak félt téged.

- Furán mutatja ki. – motyogtam, miközben bepakoltam az edényeket a mosogatógépbe.

- Talán azt hiszi, ha nem áll szóba veled, eszedbe sem jut, több – szerinte- veszélyes és ostoba dolgokba belerángatnod őt.

- Hát, ezt nem normális! – prüszköltem. – Az eszébe sem jutott, hogy esetleg találok mást, aki segíthet rajta kívül. Elmondta mi volt az a szerinte veszélyes húzás?

- Azt mondta, majd te elmondod…

- Miről sutyorogtok lányok? – Tomi átkarolt hátulról, én pedig rá mosolyogtam.

- Meglepetés. – vágtam rá reflexből. Végül is, az lesz majd, csak nem éppen kellemes.

Álmatlanul forgolódtam éjszaka. Megpróbáltam kompromisszumot kötni, az engem ócsároló belső hanggal. Gyáva vagy, az a te bajod! Ki akarom várni a megfelelő pillanatot. Az ilyesmit nem lehet, csak úgy mellékesen közbeszúrni egy beszélgetés alkalmával. Nincs olyan, hogy megfelelő pillanat. De van! Ha kapok még egy rejtélyes levelet, azonnal kitálalok mindent. Hiszem, ha látom!

A sors valamiért úgy intézte, hogy hetekig nem került sor erre a rettegett vallomásra. Újra minden lecsendesedett körülöttem. A levelet, biztos helyre, tettem, ahol véletlenül sem kerül illetéktelen kezekbe. Fellélegeztem, Zsolti, bár ismét szóba állt velem, mindig éreztem, hogy árad belőle a feszültség.

- Miért nem vagy képes elengedni magad? – kérdeztem, mikor éppen Kriszti üzletében segítettünk helyretenni a tisztításból visszaért ruhákat. A fiatal lányt ugyanis teljesen levette a lábáról a keresztlánya.

- Nem tehetem.

- Nem lehetek elég hálás ezért. De ugye nem esel át a ló túloldalára? – kérdeztem Kriszti felé sandítva, akiből szinte sugárzott a boldogság.

- Ezt hogy érted?

Felmordultam nem tudtam eldönteni, tényleg ennyire nem érti, vagy szándékosan akar az agyamra menni.

- Nem én kéne legyek az első, hanem a barátnőd, aki mellesleg gyereket vár. Még ha rendőr vagy is, nem kötelességed minden veszélyes ügyet neked elvállalni. Sózd más nyakába.

- Ugye tisztában vagy azzal, hogy ez nem így megy?

- Tudom, csak nem akarom, hogy bajod essen. Már nem csak magadra kell gondolnod. – szeretetteljesen néztem az egyik kanapén ülő lányra.

- Félek, hogy rossz apa leszek. – Majdnem elnevettem magam, de nem tettem. 

- Nem a szüleinktől függ, mi milyenek leszünk. Ezt ugye tudod? Apád elkövetett néhány hibát, de te nem fogsz.

- Honnan veszed? – kétkedve emelte rám a tekintetét.

- Egyszerűen csak, érzem. 

- Hogy lehet az, hogy a ti kapcsolatotok ilyen jó? Biztos, hogy van valami titok. Azt hittem, a gyerek megszületése után, egymás haját tépitek, minimum. 

Felnevettem. – Tény, hogy ha fáradtak vagyunk, könnyen letámadjuk a másikat, jelentéktelen dolgok miatt, de ezek sosem tartanak soká. 

- Biztos van valami, amire háklisak vagytok!

- Tudod, hogy minden szót hallok, ugye? – nézett Kriszti a párjára. – Ha már így rákérdeztél, ha terhesség alatt felszednék pár kilót, és szóbahoznád, nagyon megbánod!

- Tessék! – intettem a nő felé. –Ettől tényleg ki tudunk borulni. Éreztetned kell, hogy még mindig ő a tökéletes nő számodra.

- Lefogadom, hogy Tomi is betartja ezt a szabályt.

- Merne csak másként tenni! – háborogtam játékosan.

Mikor végeztünk az üzletben, megittunk egy kávét – vagyis csak Zsolti és én, kismamának a koffein tabu – közben megpróbáltam segíteni nekik a névválasztásban. Reméltem, ugyanolyan könnyen megy majd, mint annakidején nekünk, de tévedtem. Egyikük sem engedett a saját javaslatából. A végén a lányommal együtt mosolyogva néztem, ahogy vitáznak. Annyira lekötötték a figyelmemet, hogy észre sem vettem, hogy az ölemben lévő pici megkaparintotta az asztalterítő lelógó szélét. Csak akkor tűnt fel, mikor megmozdultak a poharak.

- Hé! – kaptam a keze után és kihúztam az ujjai közül az anyagot. Enyhén bosszús hangomtól legörbült a szája és mozgolódni kezdett a karomban.

- Jobb, ha megyünk, – állt fel Zsolti – a kisasszony drámázni készül.

Szabad kezemmel játékosan vállon bokszoltam a vigyorgó férfit. – Majd ha neked lesz gyereked…

- Bárcsak túllennék ezen az egészen! – fintorgott Kriszti, akinél sajnos jobban előjöttek az ilyenkor szokásos bajok. - Ti nem akartok egy kistestvért? 

Váratlanul ért a kérdés. Pedig igazán szülhetnél egy gyereket a férjednek! Jegyezte meg gonoszul egy hang a fejemben. Aki tényleg az övé.

- Még nem beszéltünk róla. – tértem ki a válasz elől.

- Jó kis edzés lehetne majd két kicsi után futni két külön irányba. – jegyezte meg kajánul Zsolti. – Kíváncsi vagyok, te hogy bírod majd, ha a sajátod mellett a keresztlányodra is vigyáznod kell majd. – vágtam vissza. 

- Vikinek igaza van. Ne izgulj, majd mi teszünk arról, hogy formában tartsunk. – mosolygott Kriszti. 

Ahogy beléptem az ajtón megcsapott a sült csirke illata, s mint egy végszóra megkordult a gyomrom.

- Szia! – Szúrósan néztem a férjemre, fejemmel a karomban alvó baba felé bökve. – Ja, bocsi! – húzta be a nyakát. 

Lefektettem Nórit a kiságyba, aztán visszamentem a konyhába, ahol a férjem még mindig szakácsot játszott.

- Felébredt? – pillantott rám.

- Dehogy. Alszik, mint a bunda. – mondtam és engedve az illatok csábításának, lecsíptem egy kis darabot a csirkéből. – Lelket kéne öntened Zsoltiba.

- Nofene?

- Fél az apaságtól. Gondoltam, te talán beszélhetnél a fejével.

- Mi fiúk nem szoktunk lelkizni. – jegyezte meg felhúzott orral. Hozzávágtam egy darab sült krumplit.

- Nem azt kérem, hogy sírjatok együtt, csak, rá kellene jönnie, hogy nem olyan nehéz, amilyennek tűnik. A legfontosabb, hogy a család legyen neki az első. Ha már itt tartunk, én ettől félek. 

- Viki! – ellazultam, ahogy a kezei a vállamra simultak. – Ne akard mindenáron megoldani a problémáikat. Értékelem, hogy segíteni akarsz, de mindenre nekik kell rájönniük, még ha nehezen is megy majd. 

- Tudom.