Tomi
- Azt hiszem, köszönettel tartozom Zsoltinak, – szóltam, miközben végig simítottam a lányom arcocskáján, - Amiért vigyázott rátok.
- Emlékszem, hogy méregettétek egymást, mikor először találkoztatok. – Az emlék megmosolyogtatott.
- Na igen, akkor még azt hittem, elvehet tőlem.
- Bárhogy próbálkozik, esélye sem lett volna. – nézett a szemembe Viki.
- Pedig minden okod meg volt rá, hogy elhagyj. – amint kimondtam, már meg is bántam. Nem akartam elrontani a mai napot a régi kételyeimmel. –Ne haragudj! – szorítottam magamhoz a feleségem, de a tekintetem végig a mellkasomon szuszogó picin tartottam.
- Bárcsak mindig így maradhatnánk hárman összebújva! – sóhajtott. Jól tudtam mire gondol. Bármennyire is tökéletes volt ez a pillanat, amint kilépünk az ajtón, a problémák várni fognak ránk.
Viki
Bármennyire is fájt, vissza kellett térnünk a mindennapokba.
- Gondoltam, mára átviszem Nórit apuékhoz. Otthon vannak, vigyáznának rá, amíg dolgozunk. – szóltam Tominak, de közben a kávéfőzőt fixíroztam, hogy ha lehet, minél előbb aktiválja magát. – Miért nem veszünk egy másikat? – pillantottam a férjemre, miközben a masina olyan hangot hallatott, amiből nem lehetett eldönteni, kávé lesz, vagy végleg megadja magát. Nem sokat aludtam az éjjel, és szükségem volt egy jó erős feketére indulás előtt.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Eléggé nagy köd van odakint.
- Nyamvadt időjárás! – morogtam igazat adva a férjemnek, aki szinte le sem vette szeretetteljes tekintetét a lányáról.
- Szia, szépségem! – mosolyogtam a lányomra, mikor melléjük léptem, mire a pici csilingelve felkacagott. – Örülök, hogy jó kedved van! Ha tehetném, egész nap itthon maradnék veled. Te bearanyozod ezt a szürke napot anyunak. – gügyögtem.
- Ha anyu marad, ő apu napját fogja bearanyozni a hálószobában. – vigyorgott kajánul Tomi, mire a bordái közé vágtam a könyököm.
- Ne a gyerek előtt! – mordultam rá.
- Úgy sem érti.
Válasz helyett szem forgatva nekiláttam összepakolni néhány holmit a lányomnak, közben pedig felhívtam aput, aki természetesen örömmel fogadta, hogy egy teljes napot az unokájának szentelhet.
- Oké! – toppantam meg az ajtó előtt – Takaró, pelenka… - számoltam az ujjaimon. – Valamit elfelejtettem! – húztam össze a szemöldököm.
- Vezess óvatosan, hallod? – pillantott rám szigorúan Tomi.
- Tudod jól, hogy sosem száguldozom. Ködben, gyerekkel pláne nem.
- Tudom, csak most valahogy nem igazán akarlak elengedni.
- Ne izgulj! – bújtam hozzá búcsúzóul. – Hamar beérek a kávézóba.
- Hívj fel, ha indulsz rendben?
Ahogy megpuszilta a lánya homlokát, és ahogy végignézett rajtunk, halvány aggodalom suhant át az arcán.
- Szólok, ha indultam! – nyomtam egy gyors csókot az ajkára, majd kiléptem az ajtón.
Tomi
- Már több, mint fél órája itt kéne lennie! – topogtam, szinte percenként lesve az órámat.
- Talán ott maradt beszélgetni. – próbált nyugtatni Gábor, de alig észrevehetően az ő tekintetében is ott bujkált a feszültség.
- Attila azt mondta még oda sem ért. Fel kell hívnom Zsoltit.
- Igen? – szólt bele Zsolt néhány csörgés után.
- Viki eltűnt.
- Mi?
- Munka előtt a szüleihez indult, és még nem ért oda. Beszéltem az apjával is. Otthonról kilenc körül ment el Timivel, azt szerette volna, ha a kicsi a nagyszüleinél tölti a napot. – hadartam egy szuszra.
- A mobilján hívtad?
- Nem elérhető. Tudtam, hogy nem lett volna szabad elengednem. Már akkor is rossz érzésem támadt, mikor szóbahozta az utat. – éreztem, ahogy a kétségbeesés egyre jobban maga alá temet.
- Maradj, ahol vagy! Személyesen nézek utána, ha találtam valamit jelentkezem.
- Nem próbálsz lenyugtatni? – fordultam Gáborhoz.
- Nem kenyerem a hazudozás. – felelte őszintén.
Ahogy körbenéztem a kávézóban, rájöttem, mennyire idegesít az a néhány ember, ezért nem éppen kedves stílusban kitessékeltem őket. Nem akartam, hogy vadidegenek szem és fültanúi legyenek a magánéletemnek. Hiába maradtunk egyedül, képtelen voltam akár egy szemernyit is lehiggadni. Felkaptam a pult alól a kocsi kulcsomat, és a tárcámat.
- Mire készülsz? – pillantott rám Gábor. Tekintete elárulta attól tart, butaságot csinálok.
- Elindulunk Viki szüleihez. Ha útközben történt vele valami…
- Zsolt azt monda maradj itt!
- A feleségem és a lányom eltűnt, ráadásul az elmebeteg testvérem feni rájuk a fogát. Ne kérdd, hogy maradjak veszteg!
- Rendben. – kikapta a kulcsot a kezemből, majd kiviharzott az ajtón.
Figyelmen kívül hagytunk minden sebességkorlátozást, így rekordidő alatt kijutottunk a városból.
- Istenem! – kétségbeesetten nyögtem fel, mikor a ködön át megláttam a rendőrautók fényeit.
- Kérem uram, forduljanak vissza! – hajolt be a lehúzott ablakon egy rendőr, mikor pár méterre a helyszíntől megálltunk. Magasról téve rá kipattantam a kocsiból.
- Zsolti! – a férfi megpördült, majd hitetlenkedve nézett rám.
- Velem vannak. – fordult a kollégájához, aki ott is hagyott minket. – Megmondtam, hogy maradj ahol vagy! – emelte fel a hangját.
- Mit derítettetek ki? – a Gáborból sugárzó higgadtság meglepett.
- Oldalról beléjük jöttek, az ütközéstől a légzsák kinyílt.
- Megsérültek? – amint kimondtam meg is bántam. Nem voltam biztos abban, hogy tudni akarom a választ.
- Nem találtunk vérnyomot, de ami a legfurcsább, a babaholmik eltűntek.
- Ha csak egyetlen hajuk szála is meggörbül, saját kezűleg ölöm meg a bátyámat! – öles léptekkel a feleségem kocsija felé indultam, de egy erős kész visszarántott. – Eressz! – mordultam, és ütésre emeltem a kezem, de az öklöm csak a levegőt súrolta.
- Ha most megütsz, azzal nem segítesz a szeretteiden! – szűrte a fogai között Zsolt, miközben lefogott. Ettől az egyetlen mondattól a harag pillanatok alatt semmivé foszlott. Tudva, hogy nem küzdök tovább a szorítás engedett. – Mit akarsz tenni?
- Bejössz velem a kapitányságra, és minden egyes lehetőséget számba veszünk. Esküszöm, hogy megtaláljuk őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése