Prológus

- Mit kéne még tennem? – kiáltottam dühösen a viharba. Annyira akartam… Oly sokszor próbálkoztam már, de mind eredménytelenül. Gyakran hittem, hogy végre sikerült valamit elérnem, aztán a végén mégis az derült ki, hogy semmit sem valósítottam meg.
Borús gondolataimban még egy hatalmas villám is megerősített, mintha az csak azt akarná üzenni, hogy az ő erejével, bizony nem dacolhatok,
De téved!
Hiszem, hogy képes vagyok rá! Láttam már, ahogy másoknak sikerül, tehát az már biztos, hogy lehetséges.
- Akkor mégis mit csinálok rosszul? – kiáltottam újra a szakadó esőben állva.
Dideregve magam köré fontam a karom. Kezdtem átfázni, az eső és az időnként viharos szél, megtette a hatását. Semmit sem védett ellene a vékony boleró, amit a hosszú, sötétzöld ruhához viseltem. Szánalmasan festhettem. A sminkem lefolyt, a hajam pedig a bőrömhöz tapadt.
Háborgó lelkem lassan elcsendesült, új érzésnek adva át a helyét: az elkeseredettségnek. Már nem vágytam másra, csak hogy száraz ruhában ülhessek jól fűtött helyen, egy forró ital társaságában. Sajnos nem tudtam a közelben olyan helyet, ahová mehettem volna, így hazafelé indultam.

Felérve a Dunától, még erősebb lett a szél, amíg be nem értem a Parlament mögé, ott már valamivel enyhébb volt az idő.
Irigyeltem az örökmécses lángját, amiért ilyen időben is töretlen lelkesedéssel ég. Bár én is képes lennék erre!  Hogy bármi is történjen, én csak menjek tovább, a céljaim felé.
Sajnos nem ilyen vagyok. Az elmúlt néhány év bebizonyította, hogy hajlamos vagyok összeomlani, szinte teljesen elhagyni magamat. Az idő folyamán számtalanszor megfogadtam, hogy nem így lesz… mégsem tudtam magam mögött hagyni.
Az egész téren egy lelket sem látni rajtam kívül. Valószínűleg senki sem tartja a legjobb ötletnek a sétát, ebben a csodálatos időben. Az őröknek biztosan a helyükön kellett maradniuk, de az esőfüggönyön lehetetlenség átlátni, így az épület is rejtve marad előttem.
Egyedül a villamos tűnik fel, amely az elemekkel dacolva halad előre a viharban. Rendkívül furcsa látványt nyújt, hogy nem látni honnan jön és merre tart. Mintha csak a semmiben közlekedne. A vezető és az utasok is csak remélik, hogy odaérnek valahova. Jobb esetben, ahova indultak. Bár ebben az időben az utasok többsége, valószínűleg le sem mer majd szállni. Inkább megvárják, hogy a vezető átszaladjon a túloldali fülkébe, és elinduljon visszafelé.

Annyiszor néztem már végig, ahogy az emberek képtelenek meghozni a szükséges döntéseket, és megtenni, amit kell. Ahogyan a villamos utasai is. Ebben az elképesztő esőben, nagy részük nem fogja megkockáztatni, hogy leszálljon, és tovább haladjon a célja felé. Természetesen mindenkinek megvan a maga oka, amivel megindokolja a saját tétlenségét, mint a frizura, a ruha, vagy éppen a betegségtől való félelem. A személyes kedvencem, az, aki másra fogja: a gyermekemet nem akarom veszélyeztetni. Pedig ők még érzik, mikor nagy a baj és mikor nem.
Mindamellett, lesznek páran, akik tovább mennek, mert ők elhatározták, hogy véghezvisznek valamit, és megtesznek érte bármit, amit csak kell. Egy eső nem állítja meg őket.
 Ironikus látni, hogy egyikükbe villám fog csapni a hídon és belehal, míg más eltéved és megbetegszik. De lesz olyan is, akinek sikerül véghezvinnie, amit eredetileg eltervezett.
Ki döntött jól?
Aki feladta, és maradt a biztonságban, vagy aki megpróbálta?
Mindenki, és senki sem. Aki feladta a célját, az egyértelműen vesztett. Akik elindultak, de mégsem voltak sikeresek, azok mondhatni még büntetést is kaptak. Végül, aki sikeres volt sem nyert igazán, mert a valószínűtlen sikerélmény túlzott önbizalomhoz vezet, mely előbb, utóbb súlyos hiba elkövetésére ösztönzi.
Az élet meglepően bonyolult. Vagy mégsem?
Talán pontosabb lenne úgy nézni a dolgot, hogy az élet nem törődik az egyénnel. Az élet magával törődik, és ha az kell a túléléshez, hogy megölje az emberek 90%-át, meg fogja tenni. Ahogy a legtöbben szintén megölnének egy másik embert, ha ezen múlna a túlélésük. Mondhatjuk, a legjobb motivációs erő, maga az élet. Hiszen, bármit is akarjon elérni, különösebb lelkifurdalás nélkül megtesz érte bármit, amit csak szükséget.
Azt mondjátok, kegyetlen. Igazságtalan! Rohadjon meg!!
Ítélkezni könnyű. Ez az élet dolog teremtett minket, embereket is. Belőle származunk. Milyen alapon ítéljük el az ő kegyetlen, minden érzelmet nélkülöző szabályait?

Nagyon hideg van!
A tér sarkában lévő kis szobor híd alatt, hömpölyög a víz. Teljesen átfagytam, így biztos, hogy nem érek haza, hát megcéloztam az első helyet, ami a fényekből ítélve, egy bár lehetetett.
A helyiség szinte kihalt volt. A személyzet, és az a néhány vendég is csak a vihart nézte elsápadva.  Féltek, hogy nem mehetnek vissza a megszokott életükbe, a stabilitásukba, az otthonukba.
Mit sem törődve a rám irányuló hitetlenkedő pillantásokkal, és viharvert megjelenésemmel, betolakodtam a meglepett emberek között. Az egyik felszolgálótól, természetesen attól, aki a legbarátságtalanabbul nézett rám, kértem két törölközőt, és egy dupla bécsi kávét. Ezután helyet foglaltam egy bentebbi asztalnál, de csak később vettem észre, hogy egy zongora is áll a helyiségben. Az öreg zongorista a vihar ellenére is játszott, közelebb ültem, hogy jobban halljam a játékát. A lágy dallamok megnyugtattak, és hála a törölközőknek (egyiket a vállamra, másikat a hajamra terítettem) és a forró italnak, percek alatt átmelegedtem. A zongorista kitartóan játszott, meg sem rezdült a vihar robajlására, mintha csak eldöntötte volna, hogy nem vesz róla tudomást. Minden figyelmét, a hangszerének szentelte.
Utólag belegondolva úgy tűnt, mintha az idő, a lelkiállapotomat tükrözné vissza. Le kell higgadnom, és újra rendezni a gondolataimat! Ha csak háborgok az emberek tudatlanságán, az nem visz előrébb!
Most már tudom, minden ember úgy éli le az életét, mintha egy a maihoz hasonló viharban lenne. Jön-megy a nagyvilágban, néha tesz valamit, de valójában fogalmuk sincs arról mi végre. Nem látják az őket körülvevő világot, így nem képesek azzal együtt, vagy éppen azt kihasználva létezni. Pedig mindenkiben ott van az, amire szüksége lehet.
Ez az, amit az lemúlt néhány év alatt megtanultam. Ezt a felismerést akartam átadni az emberiségnek.
Most meg azzal kell szembesülöm, hogy az emberek nem akarják a változást! Olyannyira ragaszkodnak a megszokott hamis világképükhöz,  hogy a végletekig képesek elmenni, azért, hogy megvédjék.
Lehet az a baj, hogy én nem vagyok hajlandó elmenni ugyanaddig a változásért?
Mégis milyen lenne, hogy az emberek életét akarom jobbá tenni, és ennek nevében halomra gyilkolom őket? Egyszerűen képtelen vagyok erre!!
Ők viszont nem azok. Sőt…

MÉGIS MIT KÉNE MÉG TENNEM?!?

Egy újabb alak lépett a kávézóba, s ez megtörte az önsajnálat hirtelen áradatát. Úgy nézett ki, mintha egy régi noir filmből lépett volna elő, ballonkabát, kalappal. Így ázottan is nagyon jellegzetes és furcsa hatást keltett ez a megjelenés, legalábbis, itt Budapesten.
Néhány mondattal, amit nem hallottam tisztán, lecsendesítette a háborgó pincérnőt, és hosszasan rendelt. Helyet foglalt a pultnál, majd rágyújtott. Mégsem kezdődött újra a sopánkodás.
Megmosolyogtatott a gondolat, hogy nem én voltam az egyedüli „furcsa” szerzet, ezen a helyen, egy ilyen éjszakán.
Majd, anélkül, hogy feltűnt volna, mellettem termett a pincérnő, letéve elém egy koktélt és egy szál virágot.
- A pultnál ülő úr küldi, és azt kéri, ha gondolja, csatlakozzon hozzá! – adta át az üzenetet mosolyogva, majd dolga végeztével magamra hagyott.
Néhány pillanatig értetlenül meredtem magam elé, de amit felnéztem jobban szemügyre vettem az idegent. Rögtön tudtam.

Az éjszaka még csak most kezdődik!