Hirtelen annyi mindent kérdeztem volna tőle. Miért váratott eddig? Miért hagyott magamra, akkor éjjel? Mégis miféle hírei lehetnek?
Mi van, ha megint csak szédít? Nem! Ha már egyszer belementem, nem lépek vissza. Különben is, amit láttam… hihetetlen volt. Mi lehet rá a magyarázat? Egy jó trükk lenne csupán?
Képtelen voltam kiverni a fejemből a látottakat, és a felmerülő kérdések nem hagytak nyugodni. Elméleteket, magyarázatokat, egy lehetséges történet vázlatait gyártottam. Bárminek is voltam szemtanúja, úgy éreztem, tökéletes alap lehet egy regényhez.
A kérdés már csak az volt, hogyan győzzem meg, hogy segítsen? A szerződést, aláírtam, így elméletileg érvényesnek kellett lennie. De vajon, akkor is hajlandó lesz a közös munkára, ha megtudja, ő állna a középpontban?
Milyen története lehet egy ilyen embernek? Nem voltam benne biztos, hogy sikerül, de úgy éreztem, meg kell próbálnom rávenni. Ha elszalasztanám ezt a lehetőséget, életem végéig bánnám.
Egy belvárosi helyen találkoztunk, az útvonaltervező szerint, nagyjából fél óra lehetett az út a munkahelyemtől.
Próbáltam legyűrni az idegességem, de nem ment. Fogalmam sem volt miféle viselkedésre számítsak tőle, de a könyvemmel kapcsolatos hírei még inkább felcsigáztak. Ezért tűnt hát el? Mit intézetett ennyi idő alatt és vajon mibe fog ez nekem kerülni a végén?
Amint beléptem a teaházba, mintha a város összes zaja az ajtón kívül rekedt volna.
Az alsó szint zsúfolt volt, a falak mentén polcok sorakoztak, rajtuk teáskészletek, különböző mintával díszítve, eltérő méretben. Féltem, hogy összetörök valamit, annyira szűknek éreztem a helyet.
- Segíthetek? - egy középkorú, rövid hajú nő mosolygott rám a helyiség másik végégből a pult mögül. Ahogy odaléptem, a tekintetem azonnal a mögötte lévő polcra vándorolt. Felcímkézett fémdobozok talán több száz féle teát rejtettek.
- Remélem! Úgy tudom, találkozóm lenne egy férfival. – szóltam kissé tétován.
- Ó, hogyne! Menj fel, már vár! – biccentett a szűk lépcső felé.
- Köszönöm! – villantottam rá egy barátságos mosolyt.
Odafent négy asztal várta a vendégeket, kényelmes székekkel. A falakon kínai írásjelek, és közmondások függtek, a sarokban, egy polcon társasjátékok sorakoztak, hogy a vendégek kedvükre szórakozhassanak. A plafonon futó csövek látványa, semmit sem vett el a hely békés légköréből.
Az egyik ablak melletti asztalnál ült, éppen a teával foglalatoskodott. Csendben figyeltem, ahogyan megtölti a vízforralót, majd teafüvet tesz egy kis csészébe. A felforrt vizet a tealevelekre önti, majd néhány perc után az italt két csészébe tölti.
Nyugalom áradt a mozdulataiból, amely az én kalapáló szívem is lecsillapította. Vettem egy mély levegőt, majd az asztalhoz léptem. A fapadló nyikorgott a lépteim alatt.
- Örülök, hogy idetaláltál. – Kezei közt fogta a csészét. Fel sem pillantott, lehunyt szemmel kortyolta gőzölő italból.
- Bámulatos ez a hely! Mintha ide belépve az ember válláról eltűnne minden teher, amit eddig cipelt. - Halvány mosoly suhant át az arcán. Amint rám nézett, ismét tudatosult bennem mennyire zöld is a szeme, s hogy ezt mennyire vonzónak találtam benne.
- Örülök, hogy tetszik. A teával vigyázz, mert forró!
Óvatosan belekortyoltam az italba. Kóstoltam már korábban is jázmin teát, de ehhez foghatót, még soha. Az íze egyszerre volt intenzív, de mégis lágy. Lehunyt szemmel hagytam, hogy átjárjon egy kellemes érzés.
- Az egyezségünk miatt kerestelek meg. Kíváncsi vagyok, mire jutottál az óta. Egyáltalán, jutottál-e valamire, vagy továbbra is úgy érzed, szükséged van a segítségemre? Utánajártam a dolgoknak, és továbbra is fenntartom, hogy ha elmondanád valamiről az igazat, egy fajta leleplező történetben, az lenne a legjobb. Hogy ne rugaszkodjunk el az ifjúsági dolgoktól, akár belemehetnénk a felső tízezer magániskoláinak, óvodáinak rejtelmeibe, és itt írhatnál egy történetet. Már csak a téma miatt is lenne egy komoly vevőbázisa. Plusz, ha egy jó kis kalandot összehozol a főszereplővel, akkor már nyert ügyed van.
Figyelmesen hallgattam, közben megittam a csészében maradt teámat. Szólnom sem kellett, máris ismét bekapcsolta a vízforralót, majd ismételte el ugyanazokat a mozdulatokat, mint már korábban is láttam. Nem úgy tűnt, mintha a mozdulatok ismétlése teher lenne számára. Sokkal inkább úgy láttam megnyugtatta. Mintha egy szertartást hajtan végre.
- De ez nem különleges. Számtalan hasonló mű létezik már. - enyhe csalódottságot éreztem. Valóban ebben látja a sikert?
- Hm… de érdemes lenne olyat csinálni, ami nem tér el a megszokottól.
- De mi van, ha én olyat szeretnék?
- Akkor mi garantálja, hogy sikerül? – belekortyolt az italába, de érdeklődő tekintetét nem vette le rólam.
- A te szavad. A szerződésed. Azt mondtad, segítesz! – amint elhallgattam, tűnt csak fel, hogy kis híján kiabáltam. Úgy éreztem, az állítólagos segítsége semmit sem ér.
- Most segítek. - Ráérősen belekortyoltam a teámba, várva, hogy lehiggadjak. Ha ok nélkül kiborulok, nem jutok előrébb.
Lassan kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Úgy éreztem, a korábban összeszedett gondolataim homokként peregnek, hiába próbálom megfogni és érveléssé rendezni őket.
- Figyelj! Őszinte leszek, sokáig fogalmam sem volt arról, milyen témáról írjak. Nemrég viszont láttam valamit, ami teljességgel ledöbbentett. Elsőre ijesztő volt és megmagyarázhatatlan. Eszembe jutott az is, hogy csupán egy jól megtervezett trükk szemtanúja voltam, ha így is volt, hát annál elképesztőbben sosem láttam.
Egy férfi, aki egy nővel együtt eltűnt egy általa nyitott portálon át, egy másik világba. Elgondolkoztam azon, mekkora hatalma lehet ennek az embernek. Mióta csinálja ezt, milyen céllal? Milyen élet lehet mögötte, ha ilyesmire képes? Ember e egyáltalán, vagy valami más? Létezhet-e ebben a világban egyáltalán valami más az emberen kívül? – időhúzás gyanánt aprót kortyoltam az időközben kihűlt teámba. A férfi figyelmesen hallgatott, úgy tűnt még vár valamire. Óvatosan a tálcára tettem a csészét, majd a kezem az ölembe ejtettem. - Ha ez valóban csak egy tökéletesen kivitelezett trükk lett volna, egy segítőkre is szükség lett volna, de nyomukat sem láttam. Csak téged. Te voltál az a férfi.
- Ezekre a dolgokra képtelen vagyok. – mondta halálos nyugalommal. – Mégis mit gondolsz, mi vagyok én?
- Jóval több egy embernél.
- Miről beszélsz? – úgy fürkészte az arcom, mintha őrült lennék.
- Egy olyan világról, ahol létezik a mágia… erre igen is kíváncsiak az emberek. – Dühösen sóhajtottam, majd más irányból közelítettem meg a dolgot. – Te vagy az az ember a történetemben.
- Kizárt, hogy engem láttál. Nem láthattál…az nem lehet. – Egy pillanatra bizonytalanság suhant át az arcán.
- Akarom ezt a történetet! Segíts akkor is, ha nem te voltál. Aláírtam a szerződésed. Vagy ennyit ér a szavad? Amint számodra kellemetlen téma kerül szóba, visszalépsz? Ha nem vagy hajlandó segíteni, felbontom a szerződést! – Egyedül abban bízhattam, hogy számít neki a segítségért járó fizetség, vagy ha más nem, hát a nevem a lap alján.
Néhány pillanatig figyelmesen tanulmányozott, majd szemei hirtelen elkerekedtek, arcára döbbenet ült ki. Megfordultam, de senkit sem láttam, csak mi ketten voltunk az egész emeleten.
- Mi a …. – elakadt a szavam. Mire visszafordultam már egyedül voltam. A pillanatokkal ezelőtt velem szemben ülőnek nyoma sem volt. Kitöltött teája a csészében gőzölgött.
Kalapáló szívvel siettem le a lépcsőn.
- Elnézést! – fordultam az eladóhoz, aki épp olvasott.
- Igen?
- A férfi, akivel a találkoznom kellett...Elképzelhető, hogy az imént távozott? – Meglepte a kérdésem. Biztosra vettem, azt hiszi szórakozom vele. – Mire feleszméltem, már eltűnt, gondoltam, esetleg megkérdezem, nem látta e távozni.
- Nem. Talán akkor ment el, hátul voltam.
- Ó! Értem. Köszönöm!
- A számla miatt ne aggódj, előre rendezte!
Mosolyt erőltettem magamra, majd visszamentem a galériára. Mi történt már megint. Miért tűnt el? Egyáltalán hogy tűnhetett el egyik pillanatról a másikra? Mit láthatott? Vajon én is veszélyben vagyok?
Az asztal mellett ácsorogtam, de végül nem maradtam tovább. Magamhoz vettem a holmimat, majd távoztam.
Késő volt már, így haza indultam, de a lépteim szinte automatikusak voltak, a gondolataim a történtek körül keringtek.
Az eltűnésével nem tudtam mit kezdeni. Nem lehet valaki… aki ember, nem lehet ilyen gyors. Hogyan érhetett le a lépcsőn, néhány pillanat alatt, ráadásul nesztelenül? Az arckifejezése egyáltalán nem tűnt megjátszottnak. Mi olyat láthatott, amire így reagált, viszont előttem rejtve maradt?
Fenébe!
Próbáltam nem arra gondolni, hogy megint hagytam magam átejteni. De hát, honnan kellett volna tudnom, hogy ez lesz belőle? Azt hittem jutunk valamire, ha már aláírtam az az ostoba papírt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése