A férfi kiléte, hogy semmit sem tudtam róla, mégis a legnagyobb vágyam mondtam el neki. Ekkora ostobaságot! Hogy hihettem el, hogy valóra váltja a kívánságom! Pokolba az álmokkal!
Hiszen vele mentem el a bárból! Ha csak egyetlen éjszaka lett volna… Ki tudja, az elején talán tényleg komolyan gondolta, csak út közben valamivel elijesztettem. A viselkedésemmel, vagy a külsőmmel? Az is lehet, hogy egyszerűen szánalmasnak találta a nyavalygásom. Meglehet. Elvégre, jól szituáltnak látszott. Kétlem, hogy szüksége lett volna olyasvalakire, aki egy lukban él, és az álmait kergeti évek óta. Én vagyok a hülye, hiszen könnyűszerrel levett a lábamról, pontosan azt mondta, amit hallani akartam. Ki tudja! Talán már nem is emlékszik rám…
Fenébe! Megint beleestem abba a hibába, hogy egy pillanatra elhittem, hogy sikerülhet a könyvkiadás! Pedig annak idején éppen azért indítottam a blogot, mert belefáradtam abba, hogy kiadókat bombázzak a kézirataimmal. Aztán szembe jön velem egy megnyerő külsejű férfi, aki azt állítja, mindez megvalósulhat, én meg iszom minden szavát.
Végül is, járhattam volna rosszabbul! Tudom is én, lehetett volna zaklató, vagy követhetett volna hazáig. Bár, ha jobban belegondolok, akadtak furcsa dolgai. Kulcs a parkhoz, a szerződése… jesszus ki tudja mit írtam alá! Azt hittem, több eszem van ennél. Viszont a trükk, amivel eltüntette, elismerésre méltó volt! Még bűvésztől sem láttam hasonlót.
Hosszú idő óta először adódott lehetőségem, hogy végre történjen valami… Végül is, ha jobban belegondolok, történt, csak éppen semmi nem változott tőle. Megérte egyáltalán? Ha újra élhetném, vajon másként cselekednék? Hiszen, végül simán távoztam a parkból, a kapu ugyanis nyitva maradt, miután ő távozott.
Szétfeszítettek a ki nem mondott gondolatok úgy éreztem, el kell mondanom valakinek. Kipattantam az ágyból, magamra rángattam a köntösöm, és egy vastag zoknit a fiókból, majd átmentem a szomszédba.
Csengettem, majd vártam.
- Hello, jó reggelt! – pislogott rám Geri álmosan. Szőkésbarna haja kócosan meredt mindenfelé, nyilván én vertem fel az álmából.
- Szerinted én rossz nő vagyok? – estem neki azonnal.
- Hát, ha ezt kérdezed, akkor valami van. Gyere be, beszéljük meg! – dörzsölte az arcát fáradtan.
- Komolyan… valami, ami… - beléptem mellette a lakásba, és leültem a kanapéra.
- Miért kérdezed? Mi történt? –Nyilvánvaló kimerültsége ellenére, láttam, hogy figyel rám.
- Tegnap összefutottam valakivel, és tudod…. öltönyös volt, jól nézett ki.
- Ha tippelnem kéne srác. Igen...
- I-igen, az volt… - nem bírtam megállni nevetés nélkül. - Meghívott egy italra, beszélgettünk, aztán sétáltunk. Azt hittem, lesz valami több, de egyszer csak ott hagyott.
- Az ő hibája, ha nem tud értékelni. Miért neked van problémád?
- Nem értem miért…ez még csak a kisebb gond, hogy ott hagyott, de megígérte, hogy segít kiadatni az egyik regényem.
- Mióta is ismered? Tegnap találkoztatok? – rázta a fejét értetlenkedve.
- Jó, tudom, hogy ez meredeken hangzik, de…
- Neki miért áll érdekében, hogy neked segítsen?
- Te nem cselekedtél még kétségbeesve? – kérdeztem kínos csend után.
- De. Húsz évesen. – Feszes mosolyt villantottam rá, jelezve, hogy én éppen abban a korban vagyok, hogy kétségbe esetten cselekedjek.
- Lehet nem volt épp egy jó húzás, de gondoltam egy próbát megér.
- Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy segít neked?
- Éppen csalódottan néztem az üres lapot, mert órák óta nem sikerült semmi használhatót írnom. Ő észrevette, oda jött, aztán szóba elegyedtünk, ennyi. – ismertettem dióhéjban az előzményeket.
- Értem. Hát így elmondva egy értelmes kedves srácnak tűnik, de akkor mi a probléma?
- Azt reméltem, együtt tölthetjük az éjszakát. – vallottam be, s közben éreztem, hogy fülig vörösödöm. Nem az zavart, hogy Geri előtt ilyesmit mondtam, hanem hogy valójában erre vágytam.
- Egy éjszaka… - töprengett hangosan.
- Akár több, is nem tudom… Neked magyarázzam, hogy csak munkából áll az életem?
- Érdekes… Mennyi ideig beszélgettél vele, hogy erre a döntésre jutottál?
- Elcsavarta a fejem. – vontam vállat könnyedén, mintha ez mentség lenne mindenre.
- Igen, a nőknél ez megesik. És mi a terved? Még ha csak egy éjszakáról is beszélgetünk.
- Nem elég csak, annyi, hogy jól akarom érezni magam? Akár egy, de ha úgy alakul több éjszakára is?
- Beszéltetek, aztán ott hagyott?
- Szó nélkül. – bólintottam.
- Lehet, hogy megszerezte, amit akart és csak egy egyszerű játék voltál nem?
- Persze, csak annyi a megválaszolatlan kérdés, nem tudok nem rá gondolni.
- Így egyetlen választ sem fogsz találni.
- Akkor mit tegyek? Keressem meg, vonjam felelősségre? - Igazság szerint, ilyesmit eszem ágában sem volt tenni, azzal csak magamat járattam volna le. - A nevét sem tudom.
- Szóval sehogy sem tudnád megtalálni?
- Lehet, többet nem is látom. – sóhajtottam beletörődve.
- Ha úgy akarja, a sors találkoztok még, ha nem, akkor minden bizonnyal nem őt szánta neked az ég. – vigasztalón a vállamra tette a kezét, amitől szomorkás mosoly futott át az arcomon.
- Egyébként bocs, hogy reggel nyolckor rád törtem. – váltottam témát.
- Bármikor jöhetsz, kivéve, ha dolgozom, mert akkor…
- Vigyázz, mert a nyakadon maradok! - löktem meg a vállát.
- Nem baj.
- Gondold ezt át!
- Átgondoltam. – mosolygott rám. - Kérsz egy kávét? – állt fel hirtelen.
- Jót tenne. – sóhajtottam, miközben elnyújtóztam a kanapén. Alig aludtam az éjszaka, így eléggé fáradt voltam. Lehunyt szemmel hallgattam, ahogyan Geri próbál életet lehelni a régi kotyogós kávéfőzőjébe.
- Nem értem miért nem cseréled le azt a vacakot, még a teteje is hiányzik. – mormoltam.
- Kötődöm hozzá. – sóhajtott nosztalgikusan, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Jut eszembe, van itt neked valami! Véletlenül hozzám dobták be.
Felpattant a szemem, de amint felbontottam a felém nyújtott borítékot, lehervadt a mosoly az arcomról. Villanyszámla felszólítás, miszerint a múlt havi számla nem érkezett be időben. Egyből bepánikoltam. Minden hónapban külön művészet volt kijönnöm a fizetésemből, de sikerült, ezért büszke voltam magamra. Mindig időben befizettem mindent, kínosan ügyeltem a határidők betartására.
- Nem lett befizetve a villany. – rágcsáltam a szám szélét, de a hangom valószínűleg tompította az öreg kávéfőző fülsüketítő hangja.
- Baj van? – ült le a dohányzóasztal szélére Geri, tekintete azonnal a kezemben lévő borítékra tévedt.
- Dehogy! – legyintettem, könnyedén, de hitetlenkedő tekintetet kaptam cserébe.
- Nincsenek anyagi gondjaim! – feltápászkodtam a kanapéról, de a tekintetem nem vettem le az arcáról. Tudtam, ha bajban lennék, hozzá bármivel fordulhatnék, ennek ellenére nem lennék képes pénzt kérni tőle. – Elkevertem valahol azt a hülye számlát, ennyi!
- Biztos? – ujjai a csuklómra fonódtak. Kínomban elnevettem magam.
- Igen, apu! Úgyhogy most megyek is, és előkerítem a kis nyavalyást, hogy aztán rendezhessem a félreértést. – Kihúztam a kezem az övéből, és az ajtó felé indultam.
- És a kávé?
- Ígérem, hogy bepótoljuk! – szóltam vissza kifelé menet.
A saját lakásomba lépve, a csekket a konyhapultra dobtam, és azonnal feltúrtam a dobozt, amiben a számlákat tartottam. Valóban hiányzott egy csekk. Hova az ördögbe keverhettem el? Mindig minden csekket a hűtőre tettem ki, (így legalább hasznát vettem a sok mágnesnek) hogy szem előtt legyenek, és véletlenül se felejtsem el feladni őket.
- Argh!
Az idegbaj kerülgetett, így nekiálltam feltúrni a lakást. Egy óra pakolás után üres kézzel ácsorogtam, kínomban már a könyveimet kezdtem el levenni a polcról, hogy belelapozzak, hátha véletlen beletettem valamelyikbe, amíg felértem a lakásba.
- Nyavalyás! – morogtam, mikor végre előkerült a hiányzó számla, abból a könyvből, amibe utoljára beleolvastam! Fogalmam sincs miért tettem bele, és mikor, de a lényeg, hogy meglett.
Ha már úgyis a postára kellett mennem, megírtam a leveleket, amiket a levelezőtársaimnak ígértem, még hetekkel ezelőtt. Régimódinak tűnhet az e-mail világában papírt és tollat ragadni, én mégis szerettem. Az ország különböző részeiről kaptam leveleket, néha ünnepekre képeslapokat vagy egyéb apróságokat is küldtünk egymásnak. Apró színfoltok a szürke hétköznapokban.
Miután ezzel is megvoltam, szalonképessé tettem magam, majd végre útnak indultam. Először is a közelben lévő Elműhöz, hogy végre kifizessem az elmaradt számlát. Az ügyintéző, akihez kerültem, szerencsére türelmesen végighallgatott, majd megkért, a csekket fizessem be a pénztárban, és készen is vagyunk. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor végeztem, ám a körülöttem lévők dühösen meredtek rám, mintha irritálná őket, a halvány mosoly az arcomon.
A bosszújuk utolért, ugyan is a postán legalább harminc percet kellett sorban állnom, mire fel tudtam adni a leveleimet. Körülöttem, emberek szidták a sorban állást, egy gyerek unalmában fel-le rohangált az apró helyiségben, egy kisbaba pedig torka szakadtából üvöltött. Láttam az anyján a kétségbeesést. Mire végeztem, az asszony még mindig az előttem lévő sorban ácsorgott.
- Nem tudna csinálni vele valamit? Hasogat a fejem az ordítástól. – Villámló tekintettel fordultam a mögülem szóló hang irányába. Egy mérges tekintetű idős hölgy figyelte a fiatal nőt, aki szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
- Nyűgös. Sétálni kellene vele, hogy megnyugtassam, de nem hagyhatom itt a sort. Be kell fizetnem a számlákat. – Iszonyúan megsajnáltam, szegényt.
- Ha szeretné, kimegyek vele, ide az épület elé az árnyékba. – léptem hozzá, bár azonnal végig futott a fejemben, hogy valószínűleg nem vagyok normális. Miért is bízná egy vadidegenre a gyerekét?
- Megtennéd? – csillant fel a szeme.
- Persze. – mosolyogtam rá.
- Nagyon köszönöm! – Átvettem tőle a babakocsit, aztán kitoltam az épületből. Az utcán a szokottnál gyérebb volt a forgalom, és szerencsére a fák is elég árnyékot adtak, hogy a várakozás kellemesebben teljen.
- Szia, pici! – hajoltam be a gyerekhez, aki ekkor már csak nyöszörgött, majd amint észrevette a szemüvegemet, elhallgatott. Csodálkoztam, hogy nem kezdett még nagyobb hisztibe, amiért az anyja helyett egy vadidegent látott, de örültem is neki. Óvatosan megsimogattam a fejét, mire apró kezével elkapta az egyik ujjam. Nagyobb erő volt benne, mint elsőre gondoltam.
Amint sikerült kihámoznom magam apró ujjai szorításából, ide-oda tologattam a babakocsit, remélve, hogy teljesen lenyugtathatom, mire az anyja végez. Nevetségesnek hangzik talán, de úgy éreztem a saját lelkibékém is lassan helyre billen. Néhány perc után benéztem, és a gyerek már békésen szuszogott.
- Nagyon köszönöm! – egy pillanatra összerezzentem, de amint felkaptam a fejem, rájöttem, hogy csak az anyja állt mellettem.
- Igazán nincs mit! Hihetetlen, milyen gyorsan lenyugodott, amint kiértünk.
- Bent meleg van, és valószínűleg, érezte a feszült légkört. Általában a férjem szokott rá vigyázni, de most beteg, szóval, muszáj voltam magammal hozni.
Alkalmam nyílt jobban szemügyre venni, a lány alig lehetett idősebb nálam. Furcsa volt belegondolni, hogy már feleség, sőt anya.
- Hogy tudnám meghálálni a segítséged?
- Á! Igazán nem kell! – hátráltam egy lépést, feltartott kézzel. – Szívesen segítettem. Bár ha jobban belegondolok, rátolhattam volna a babakocsit a vénasszony tyúkszemére. – tettem hozzá, mire egyszerre nevettünk fel.
Miután elváltunk ahelyett, hogy haza indultam volna, a piac felé vettem az irányt. Jobb szerettem, mint a zsúfolt szupermarketeket, valahogy, különlegesebb volt, legalább is számomra. Hol francia, hol kínai szavakat hallottam, különféle emberek jöttek, mentek. Az árusok is felismertek, hiszen gyakran jártam oda, így velük is váltottam néhány kedves szót.
Nem volt kedvem sok időt a konyhában tölteni, ezért összevásároltam mindenféle zöldséget, hogy aztán otthon rizst főzzek hozzájuk.
Persze ez sem ment olyan könnyen, hiszen mindig eszembe jutott valami, ami még kell. Tisztítószer, kevés a cukor, kifogytam a kávéból, nincs tej, és kenyér is kellene. Milyen rég ettem paprikás krumplit! Vegyünk hozzá, mindent, ami kell, majd főzök azt is!
Végül nejlonszatyrokkal megpakolva értem haza. Amint beléptem a kapun muszáj voltam megállni néhány perce, mert a kezeim iszonyúan fájtak.
- Segítsek? – Geri állt előttem, egyik kezében tömött szemeteszsákkal.
- Te vagy a megmentőm! – mosolyogtam hálásan.
- Mondtam, ha segítség kell a vásárláshoz, nyugodtan szólj! – nézett rám szemrehányóan, majd, miután kidobta a zsákot, el is vett tőlem pár szatyrot.
- Hirtelen jött, csak néhány zöldséget akartam venni eredetileg. Basszus! – néhány lépés után megtorpantam a lépcsőn, és ha nem lett volna tele a kezem, biztosan a homlokomra is csaptam volna. – Rizst nem vettem! Nálad nincs véletlenül? – kérdeztem mellékesen.
- Mihez kellene? – kérdezte anélkül, hogy hátra pillantott volna.
- Zöldséges rizst szeretnék csinálni. – magyaráztam miközben utána indultam.
- Majd adok, csak szólj!
- Köszönöm! Nem is tudom, hogy voltam képes elfelejteni. – csóváltam a fejem.
- Akinek nincs esze, legyen notesze! – bölcselkedett, majd megállt a lakásom előtt.
- Haha! – beletelt néhány percbe, míg előszedtem a kulcsot, majd az ajtót kinyitva beléptem. – Azt is elhagynám, tudod jól!
- Számlát sikerült elintézni?
- Igen, megtaláltam, a kis rohadék elbújt az egyik könyvemben.
- Minek tetted oda?
- Mikor olvastam, épp nem volt nálam könyvjelző. – feleltem magától értetődőn.
Hamar meg akartam szabadulni a rengeteg holmitól. Az egyik nejlontáska nagyot koppant, mire fájdalmas kifejezés futott át az arcomon. Vettem tojást is, csak remélni mertem, hogy túlélte.
- Segítsek még valamit? – kérdezte a konyhaszekrényre téve a megpakolt nejlonszatyrokat.
- Nem köszi, innen már megoldom.
- Hozom a rizst, aztán nekiállunk az ebédnek. Mit szólsz?
- Állunk? – vontam fel a szemöldököm.
- Én megkapom a kávét, amivel tartozol, te gyorsabban kész leszel. Mindketten jól járunk. – széles mosollyal nézett rám, aminek valahogy nem tudtam ellenállni.
- Átöltözöm, te hozd a rizst!
Némán biccentett, aztán indult is kifelé, én pedig a ruhásszekrényhez lépve lecseréltem a gönceimet. Szabadidő nadrágot és egy kinyúlt pólót vettem fel, amit nem baj, ha főzés közben összepiszkolok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése