Első fejezet

Öt évvel korábban

Már hónapok óta nem írtam novellát, vagy regényt. Egyszerűen elkerült az ihlet, ennek tetejében a korábban írt vázlataim sem kötöttek le annyira, hogy komolyabban kezdjek velük foglalkozni, ha már új történetnek nem álltam neki. Átolvastam, esetleg néhány ponttal kiegészítettem őket, de semmi több.
Elfoglalt voltam a munka miatt, szabadidőmben is elkerült az ihlet. Ettől egyre dühösebb és kétségbeesettebb lettem. Máskor is előfordult ugyan, hogy alkotói válságba kerültem, de ez a mostani különösen zavart, mert a korábbi vázlataimat olvasva sem éreztem, hogy érdemes lenne bármelyikkel is foglalkoznom. Sosem kötöttek le néhány napnál tovább.
Kezdtem úgy érezni, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. A szabadnapjaimon sem tudtam mit kezdeni magammal, csak tébláboltam a lakásban. Nem találtam a helyem, közben pedig irigykedve figyeltem a közösségi oldalon az ismerőseim fotóit átbulizott éjszakákról, romantikus vacsoráról, vagy egyszerűen kellemes napokról.
Biztosra vettem, hogy valami nem stimmel velem. Alig múltam húsz, a munkán és az íráson kívül semmim sem volt. Nem az lenne a normális, ha zajlana az életem? Persze nem feltétlenül az lenne a célom, hogy macska részegen vergődjek haza minden este, de… Istenem, bármi jobb lenne, mint ez!
Mintha egy szürke, mókuskerékbe ragadtam volna.

Reggel azzal az elhatározással ébredtem, hogy, nyakamba veszem a várost, remélve, hogy a környezetváltozás majd segít.
Gyors reggeli és méregerős kávé után felvettem egy kényelmes kötött ruhát, harisnyát puhatalpú cipővel.
Magamhoz vettem egy üres füzetet, tollakat, a táskámat, majd útnak indultam.
Az apró lakásból kilépni, felszabadító érzés volt, s ettől valahogy elszántabbnak éreztem magam. Az időjárás is kegyes volt hozzám, március közepe ellenére szokatlanul meleg időnk volt, egyetlen felhő sem takarta a korai napsütést.
Furcsa volt nem elrohanni az engem körülvevő dolgok mellett, hanem valóban látni őket. Megérezni a friss kenyér illatát egy pékség előtt elsétálva, a levegőben a  tavasz ígéretét.
Látni, hogy amíg én megrekedtem, az élet megy tovább, és az emberek igenis képesek nevetni. Hatalmába kerített az érzés, hogy minden adott hozzá, hogy én is így érezzem magam, csak az okot kell megtalálnom rá.

Eleinte a Duna parton üldögéltem egy padon és feljegyeztem minden olyan dolgot, amitől segítséget reméltem. A járókelők külsejét (Hosszú barna hajú nő, piros szövetkabátban állt az egyik fa mellett, ki tudja, talán várt valakire. A belőle sugárzó elegancia és tartás vonzotta a tekintetem. Azt kívántam, bárcsak én is olyan lehetnék.), egy-egy elejtett mondatot (Tiszában vagy a következményekkel, mégis folytatni akarod?), de volt, hogy csak hagytam, hogy a gondolataim száguldjanak, elképzelt történeteket gyártva a körülöttem lévőkről.
Jártam a belvárosban, nézegettem ruhaboltok kirakatait, miközben próbáltam elképzelni, milyen ember viselné, az adott darabot. Rengeteg fotót készítettem, régi épületekről, remélve, hogy azok is hasznomra lesznek egyszer. A füzetbe a megfigyelt dolgok mellé, sietősen lejegyzett párbeszédek, és gondolatok is kerültek, esetleg néhány perces jelenetek, amik a semmiből születtek.

Késő délután, egy bárban kötöttem ki. Láttam már a helyet kívülről, és mindig vonzott, de sosem szántam rá magam, hogy bemenjek. Ránézésre megmondtam, hogy nem az én pénztárcámnak való.
Most viszont magasról tettem erre az érzésre. Jól éreztem magam, és szerettem volna megkoronázni a napom.
Szerencsére, akadt még két személyes szabad asztal, le is csaptam az egyik ablak mellettire. Néhány perccel később, meg is jelent egy pincérnő.
- Üdvözlöm! Tudja, már esetleg mit szeretne fogyasztani, vagy parancsol egy étlapot esetleg?
- Egyelőre csak étlapot – feleltem félszegen, és már nyújtott is felém egyet.
- Köszönöm!
- Nincs mit! – villantott rám egy udvarias mosolyt. Miután magamra hagyott, alaposabban körbenéztem.  Ami azonnal szemet szúrt, a bejárati ajtó melletti zongora. A férfi lágy jazz játéka, és a vendégek beszélgetése kellemes zsongássá olvadt össze. Mellette hatalmas vitrin, tele különféle borokkal. A mogyoróbarna falak, és a mennyezetről lelógó lámpák otthonossá, tették a légkört.
Kényelmetlen érzés környékezett meg, a korábban csinosnak vélt ruhám már messze nem tűnt annak. Körülöttem nyakkendős férfiak és elegáns ruhákat viselő nők beszélgettek, ám bele telt egy kis időbe, míg rá jöttem, minden rossz érzésem ellenére, rólam tudomást sem vettek.
- Sikerült választani?  - lépett mellém az előbbi pincér, én pedig próbáltam nem összerezzenni a hangjától. Akkor jutott eszembe, hogy ki sem nyitottam az étlapot, annyira lekötöttek a gondolataim.
- Egy szénsavmentes ásványvizet és egy latte machiato-t legyen szíves! – válaszoltam gondolkodás nélkül.
- Azonnal hozom!
- Köszönöm! – mosolyodtam el megkönnyebbülten.
A nyitott ajtón beáramló kellemes meleg, és a zene jobban elvonta a figyelmem, mint szerettem volna. Úgy éreztem feltöltődtem, ennek a kis kirándulásnak hála, jót tett a lelkemnek, hogy végre házon kívül töltöttem egy kis időt.
Annyira belemerültem a zenébe, és az engem körülölelő idő érzésébe, hogy észre sem vettem, mikor kihozták az italom, ráadásul a füzetemben is csak a lap szélét dekoráltam körbe, de semmi új gondolatot nem sikerült leírnom. Sóhajtva tettem le a tollam, majd tanácstalanul néztem körbe a helyiségben.
- Elnézést! – Meglepetten pillantottam a mellém lépő pincérnőre. Egy tálcával állt mellettem, amin egy látványos koktél, és egy szál rózsa hevert.
- Igen?
- Ezt a pultnál ülő úr küldi – mondta, elém téve a virágot és az italt, majd a helyiség távolabbi végébe mutatott. Odafordultam, s az első, amit megláttam, egy zöld szempár, talán a legszebb, amit eddig láttam. Olajbarna bőrének köszönhetően, szemei szinte világítottak. Rövidre nyírt dús fekete haj és szakáll, fehér póló, hozzá fekete sportzakó bőrcipővel kiegészülve. A férfi, arcán magabiztos mosollyal figyelte a reakciómat.  Nem tudtam megállni, én is elmosolyodtam. Éreztem, hogy pír futja el az arcom.
- Megmondaná neki, hogy köszönöm a virágot, de a pillanat nem alkalmas? – fordultam a pincérnőhöz lángoló arccal.
- Természetesen – bólintott grimaszolva, majd miután elém tette a rózsát és a poharat sietős léptekkel távozott.
Ujjaim szórakozottan babráltak a virág szirmaival. A tény, hogy egy idegen férfi felfigyelt rám egy ilyen helyen, sőt még virágot is küldött, megmosolyogtatott, de mindeközben ijesztő is volt. Viccelt vagy komolyan gondolta? Egyáltalán miért pont engem nézett ki magának?
- Látom, tetszik. – Az ujjaim megálltak mozdulat közben, majd felpillantottam.
- Már elnézést! – háborogtam, megpróbálva leplezni a zavarom.
- El van nézve. – vont vállat lazán, amit egy apró mosollyal toldott meg.
- Parancsol? – ugrott feljebb a hangom.
- Gondoltam csatlakozhatnék – folytatta csevegő hangnemben. Úgy tűnt, az elutasító viselkedésem teljesen hidegen hagyta.
- Ezt mégis miből gondolta? – szegeztem neki a kérdést háborogva.
- Mert egyedül van, és messziről látszik magáról, hogy gondterhelt.
- És ehhez magának, mégis mi a franc köze van? – egyre jobban irritált a viselkedése.
- Igazából semmi – kezdte habozva – de reméltem, hogy talán javítana a hangulatán, ha lenne társasága.
- Gyorsan iszom - jegyeztem meg gorombán. Nem tudtam mihez kezdeni a helyzettel. Sosem volt részem benne.
- Akkor kezdhetnénk azzal, hogy ivás helyett, elmondja, mi nyomja a lelkét.
- Egy idegennek? – összehúzott szemmel néztem, ahogy leült a velem szemben lévő székre.
- Ez igaz, de ha nem szeretne róla beszélni, nem engedte volna, hogy ide üljek. - halvány mosoly játszott a szája sarkában.
- Mi maga? – tettem fel sóhajtva a kérdést visszafogott mosollyal - Őrangyal, hogy segíteni akar?
- Hát sok minden voltam már, de őrangyal még nem De tudja mit? Most a maga kedvéért éppenséggel az is lehetek.
- Még ha bele is mennék a játékba, akkor is ott marad a kérdés, hogy mégis miért segítene maga nekem? Könnyű kalandot remél talán? Ez így kissé tolakodó viselkedés, nem gondolja? Így elcsábítani egy nőt… Mindig ezt csinálja? – Meglepett a bátorságom, nem értettem. Már rég el kellett volna tűnnöm.
- Nem mindig. Van, hogy férfiakkal is…
Akaratlanul is kibukott belőlem a nevetés. – Nem akarok tudni róla! – hárítottam felemelt kézzel.
- Elnézést az ostoba viccért, de ez a nevetés, már megérte.
- Tényleg el akar csábítani! – csóváltam a fejem mosolyogva.
- Most megyek, kifizetem a számláját, és megvárom odakint.
Szótlanul figyeltem, hogy felállt, a pulthoz lépve fizetett, majd anélkül hogy egy pillantás is vetett volna rám kisétált.
Miért is ne?  Egész eddig arra vártam, hogy történjen valami, hát most történhet. Hiába a számomra idegen szituáció, féltem, ha visszautasítom, életem végéig bánni fogom.
Néhány percig még ott ültem, aztán összepakoltam a holmimat és utána eredtem.

Valóban ott várt rám néhány lépésnyire a bártól. A levegő lehűlt, így fázósan fontam magam köré a karom. Megvárta, míg mellé értem, majd egy mozdulattal levette a zakóját, és rám terítette. Olyan könnyen és gyorsan, hogy ellenkezni sem volt időm.
- Köszönöm! – pillantottam rá hálásan.
- Igazán, nincs mit!
- De akkor most ön fázik – utaltam arra, hogy így rajta csupán egy póló maradt.
- Miattam ne aggódjon! – villantott rám egy könnyed mosolyt. Volt benne valami, ami vonzóvá tette. Magabiztosság, titokzatosság, vagy talán csak az újdonság varázsa lengte körbe.
Ujjainkat szótlanul összefűzve lassú sétára indultunk. Izgalom hullámzott át rajtam, reméltem nem tűnik fel neki. Nem szerettem volna ostoba csitrinek tűnni a szemében. Ugyanakkor képtelen voltam uralkodni magamon, csak nagy nehézségek árán tudtam elfojtani a mosolyom. Az egész helyzet annyira szokatlan és új volt, szinte már meseszerű.
A nyüzsgő utcáról, lassacskán szinte néptelen mellékutcákba keveredtünk, ekkor szólalt meg ismét:
- Ám még mindig nem beszéltünk a problémájáról. Sokat segítene, ha elmondaná. – Bátorító mosolyt küldött felém, ami azonnal megoldotta a nyelvem.
- Író szeretnék lenni. Eddig két regényem került fel a blogomra, de egyetlen kiadónak sem kellettek a munkáim, pedig már évek óta próbálkozom.
- Mit gondol, mi volt a baj eddig? – Elcsigázva pillantottam rá. Senki sem kérdezte még, hogy szerintem mi a baj. Mindig csak azt hallottam, hogy szerintük mit csinálok rosszul.
- Talán nem elég pörgősek a történetek, vagy technikai gondjaim vannak… Sajnálom, nem tudok egy kiadóvezető fejével gondolkozni. – nevettem fel kurtán. – Ha tudnék, valószínűleg már nem itt tartanék.
- Szerintem mindenkiben van legalább egy könyv. A világon minden mese arról szól, hogy egy tanácstalan fiatal keresi az útját. Vagy nem feltétlenül fiatal, akárki válhat tanácstalanná valamilyen esemény következtében, majd keresi a megoldást.
- Még önnek is van hasonló története? – pillantottam rá halvány mosollyal.
- Nekem is, csak nem én írok könyvet, hanem maga. De beszéljünk erről többet a parkban.
Körbenéztem, s akkor vettem észre, hogy a városban megbúvó parkok egyike előtt álltunk. Sosem jártam még ilyen helyen, de már hallottam róluk. A betondzsungel közepén egyszer csak eltűnik az egyhangú épületek sora, és ott áll egy szépen rendezett park, akár egy kis óázis.
- Zárva van! – mutattam a kapura csavarozott táblára, mely szerint a hely csupán napkeltétől, napnyugtáig áll nyitva.
- Gondoltam, itt nyugodtan beszélgethetünk. – mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, nadrágja zsebéből előhúzott egy kulcsot, majd a zárba illesztette. Kattanást hallottam, és a kapu kinyílt.
- Honnan van a kulcs? – mértem végig gyanakodva, miközben akaratlanul is hátráltam egy lépést. Az eddigi kellemes érzés pillanatok alatt elillant.
- Nekem sok mindenhez van kulcsom.
- Ez kicsit kétértelmű volt – mutattam rá.
- Minden az – vont vállat hanyagul. – Parancsol? – engedett maga elé, én viszont nem mozdultam. – Mi a probléma? Sötét van esetleg? – mintha némi gúny bújt volna meg a szavai mögött.
- Sötét helyen egy idegennel… Még a nevét sem tudom – hebegtem.
- Számít a nevem? Így izgalmasabb, nem de? Ami pedig a sötétséget illeti… tudja mit? – nézett körül – Mindjárt jövök.
Borzongás futott végig a gerincemen, közben gondolatban magamat korholtam a gyávaságomért. Kimondhatatlanul jó érzés volt, hogy végre történik velem valami és nem akartam, hogy még vége legyen
Fémes hangot hallottam valahonnan. Fény fröccsent szét a betonon, s park mintha megelevenedett volna. Csodálatosan mutatott kivilágítva. Elnevettem magam.
- Fáradjon be! – termett előttem hirtelen, majd felém nyújtotta a karját, én pedig elfogadtam.
- Mi maga, varázsló?
- Most épp őrangyal vagyok. Emlékszik?
- Igen – feleltem somolyogva. Lassan sétáltunk, a környék zaja már nem ért el idáig, az utcán pedig alig volt forgalom. Úgy éreztem, mintha csak mi ketten léteznénk. Szürreális volt a helyzet, attól féltem, egyszer csak köddé válik. Nem hittem el, hogy pont velem történik.
- És, mi hozta a bárba ma délután? – törte meg a csendet. Bátorítóan megszorította a kezem, amitől elnevettem magam. Bizonyára ő is látta, mennyire feszült vagyok.
- A kíváncsiság – feleltem őszintén. – Régen is szerettem volna bemenni, de csak most szántam rá magam.
- És milyen jól tette! – villantott rám egy féloldalas mosolyt, amitől éreztem, hogy pír futja el az arcom.
- Mindig kiszúrja a bajba jutott hölgyeket? – kíváncsiskodtam.
- Különös érzékem van hozzá. Persze, csak azt lehet megmenteni, aki hagyja magát.
Kis híján kicsúszott a számon, hogy én hagyom magam, de az utolsó pillanatban visszaszívtam.
- De a megmentő személye sem utolsó a bajbajutott hölgy számára – fűztem tovább a gondolatmenetét. - Fel kell, hogy keltse az érdeklődését, különben eszébe sincs elfogadni a segítséget. Talán még a közeledését is tolakodásnak venné.
- Ezek szerint, én felkeltettem, kegyed érdeklődését? –  Maga felé fordított, s parázsló tekintettel nézett rám, egy pillanatra még a nevemet is elfelejtettem. Csak arra vágytam, hogy, megcsókoljon.
- Térjünk vissza a könyvre! Lehet, hogy tudnék segíteni, és ezzel megoldódna a rendkívüli problémája. De mindennek ára van. Magának ez mennyit érne meg?
A pillanat elszállt, kábán hagytam, hogy maga után húzzon, de én inkább csak botladoztam mellette. Nem értettem, hogyan volt képes ilyen gyorsan üzletemberként viselkedni, ennek ellenére jól esett, hogy nem feledkezett meg róla.
- Pénzem nincs túl sok… - hebegtem.
- Egy ilyen könyvből lesz. – Letaglózott a szavaiból áradó magabiztosság.
- Mit kér érte? Pénzt?
- Vagy életet? – Értetlenül meredtem rá – Elnézést a viccért.
Egy a bejárattól távol eső padra ültünk. Elengedte a kezem, de a vállunk és a térdünk így is összeért. Örültem, hogy kölcsön adta a zakóját. Meleg volt, és beborított az illata. Örökké ott tudtam volna maradni. Néhány percnyi kellemes hallgatás után végül így szóltam:
- Tegyük fel, hogy beleegyezem. Hogy zajlik ez önnél?
- Először is, hivatalosan meg kell kérnie, hogy segítsek.
- Hivatalosan? Mármint, szerződéssel?
- Igen, de ne aggódjon, csak afféle formalitás. A másik fél megnyugtatására szolgál.
- Mi áll benne? – Közelebb hajolt hozzám. Olyannyira, hogy láttam a sűrű fekete szempilláját. Egyik kezével átölelte a derekam, másikkal a zakója belső zsebébe nyúlt. Arcomat a válla és a nyaka közti hajlatba rejtettem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy az ujjaimat a hajába fúrjam. Leküzdve a zavaromat, felemeltem a kezem, a következő percben azonban elhúzódott. Egy pillanatra belém nyílalt a csalódottság.
- Meg is van! – nyújtott felém egy hosszában összehajtott papírt.
Kalapáló szívvel olvasni kezdtem, de néhány perc után zavartan pillantottam fel. A szöveg, tele volt számomra ismeretlen kifejezésekkel.
- A lényeg, hogy a szerződésben vállalom, hogy a lehetőségekhez mérten mindent megteszek, hogy megoldjam a fennálló problémát. Ezt követően, ön lemond a birtokában lévő egy bizonyos dolog kisebb részéről, az én javamra. – magyarázta.
- Ez így elég zavarosnak hangzik – ismertem be.
- Hogy egy hasonlattal éljek, odaadja nekem a levágott körme egy darabját. - Szavai futó mosolyt csaltak az arcomra. - De lesz egy sikerkönyve.
- Bármikor visszaléphetek? – pillantottam rá.
- Igen, de csak ön léphet vissza. Amíg igényt tart a segítségemre, nekem segítenem kell.
- Értem. – bólintottam határozottan. Megkönnyebbültem a tudattól, hogy bármibe is vágok, ott lesz egy kiskapu, ha úgy érzem elég.
- Csak írja alá! – a felém nyújtott tollat habozás nélkül elfogadtam, aztán mielőtt végig gondolhattam volna, mit teszek, a nevem a lap aljára került. A szívem a torkomban dobogott, mikor elvette tőlem a szerződést.
- Tökéletes! – A félhomály ellenére is láttam, ahogyan az ajka gonosz mosolyra húzódott. A következő pillanatban lángok csaptak fel a semmiből, s tüntették el a kezében lévő pappírt a tollal együtt.
Mielőtt bármit is reagálhattam volna, felállt, majd így szólt:
- Most szükségem van egy kis időre. Bocsásson meg, amiért eddig raboltam az önét! Elvégre, ez jóval több volt, mint egy kávé.
Színpadiasan meghajolt, aztán sarkon fordult, és elsétált az éjszakában. Magamra hagyva a parkban.

Máig emlékszem mennyire csalódott voltam a be nem teljesült csók miatt. Sokkal jobban zavart, mint az apró trükkjei. Persze,fogalmam sem volt róla, hogy ez a véletlen találka, olyasvalaminek a kezdete, ami fenekestül felforgatja majd az életem. Akkoriban még ő volt számomra az a férfi, akitől azt reméltem, elhozza a várva várt változást az életembe.