Cím nélküli

A férfi magába roskadva ült a fotelban. Még mindig az utcai ruháját viselte, farmert, kockás inget és a feleségétől ajándékba kapott bőrdzsekit. Szórakozottan végigsimított a mára már kissé megfakult kabáton, s a mozdulat újra felidézte benne a reggel történteket.

Szokásos piaci bevásárlását intézte. Az eltelt évek alatt annyiszor végig járta már az utat, hogy a gondolatai akaratlanul is elkalandoztak. Egy olyan helyre, amit csak ritkán engedett meg magának. A múltba, mikor még valaki szerette.

A piacon szállingózó illatok kavalkádjában néha, mintha ismerős illatot érzett volna, de csupán egy pillanatra, így azt hitte, csupán a képzelete játszik vele. Vanília… a következő pillanatban, mintha megint ott lebegett volna a szélben.

Befordult a sarkon, hogy a szokásos helyen igyon egy kávét, ám amint az asztalok közelébe ért, a szeme megakadt, egy az anyja mellett ácsorgó kislányon.

Ahogy jobban szemügyre vette, a saját vonásait látta viszont.

Hatalmas zöld szemek, pisze orr, és mikor a férfira pillantva elmosolyodott, a szája sarkában megjelent egy apró gödröcske. A férfi szíve őrült vágtába kezdett. A lábai akaratlanul is közelebb vitték a gyermekhez. Képtelen volt levenni róla a tekintetét, noha érezte, valaki figyeli őt. Mikor már nem bírta tovább a rá nehezedő tekintetet, felpillantott, s a múltja nézett vissza rá. Erika mit sem változott, az időközben megjelenő szarkalábak, és a hajában futó ősz hajszálak cseppet sem vettek el a vonzerejéből, sőt, ha lehet még szebbé tették. A férfi számára a legszembetűnőbb változás a haja volt. Ami régen a derekát verdeste, már csupán a válláig ért.

-         Szervusz! – annyira tétován csengett a saját hangja, mintha egy üvegfal húzódna közte és a világ közt.

-         Nem számítottam rá, hogy találkozunk. – a nő, ha akarta volna sem lett volna képes elrejteni a hangjában rejtőző feszültséget. Alaposan végig mérte férfit, de Ákos semmit sem tudott, leolvasni az arcáról. Vajon milyennek lát? Abban a pillanatban kétségbeesetten vágyott rá, hogy Erika meglássa benne hajdani szerelmét. Ám ez a remény abban a pillanatban szerte foszlott, mikor a nő, szinte már védelmezőn, közelebb vonta magához a lányát, mintha rejtegetné. Hiába, a nyilvánvalót, már nem tudta titkolni.

-     Ismeritek egymást? – a kislány kíváncsian figyelte hol az egyik, hol a másik felnőtt arcát. Ákos nehezen tudta csak elrejteni az arcán átfutó mosolyt.

-   Egy régi barátom. – Erika kerülte a másik tekintetét, miközben válaszolt. A férfiban egy pillanatra fellángolt a harag, ám abban a pillanatban szerte is foszlott, ahogy a kicsire nézett.

-         Hogy hívnak? – kérdezte fojtott hangon.

-      Kovács Renáta. – a lány kezet nyújtott, s a férfi habozás nélkül elfogadta. Amint az apró tenyér az övébe simult, melegség járta át. Abban a pillanatban fogta fel, amit csupán eddig csak sejtett. A saját lánya állt előtte. Elég lenne, ha megmondanám a teljes nevem, és a kíváncsisága azonnal fellángolna. –futott át az agyán. – Akkor Erika kénytelen lenne elmondani az igazat. Ugyan! Jobban szereted ezt a nőt, sem hogy feldúld az életét. – Hát téged?

-         Ákos!

-         Kicsim, miért nem veszed meg a kenyeret, amíg mi beszélgetünk egy kicsit?

-         Rendben! – Miután kettesben maradtak, a férfi tekintete a nő kezére tévedt.

-         Férjhez mész? – érezte, hogy a gyűrű látványától elszorul a torka.

-         Jövő tavasszal tervezzük az esküvőt.

-         Az jó. Örülök, ha boldog vagy.

-    Te jól vagy? – érezte, a másik őszintén aggódik érte, mégsem volt szíve őszintének lenni. Bevallani, hogy alig telik el nap, hogy ne gondolna rá.

-         Most már, ha lehet még jobban. Gyönyörű kislány. – a férfi, látta a nő szemében megvillanó fájdalmat.

-         Ákos…

-         Ne! Felesleges attól félned, hogy feldúlom az életét. Sosem ártanék egyikőtöknek sem.

-         Tudom.

-     Rád bízom, hogy mikor, s mennyit mesélsz majd neki rólam, egyetlen dolgot kérnék csak tőled.

-         Micsodát?

-         Mondd meg neki, hogy az apja kezdettől fogva, tiszta szívéből szerette.

-         Megmondom. – a nő úgy érezte, mintha kifacsarták volna a szívét. Hogy lehetséges ez? Azok után, ami történt, ennyi idő után is képes ilyen heves érzelmeket kiváltani belőle?

Amint meglátta az Erika szeméből kicsorduló könnycseppet, Ákos köszönés nélkül hátat fordított és magára hagyta a nőt és haza indult.

Azóta követhetetlenül cikáztak a gondolatai. Úgy érezte, a kimondatlan szavak szétfeszítik belűről. Eszébe jutott minden jó és rossz egyaránt. Az esküvő, a boldog együttlétek.

Aztán a katasztrófa, ami mindezt derékba törte. Kezdetben az tartotta össze, hogy vigyázzon, az akkor már depressziós feleségére, ám ő maga akkor tört össze végleg, mikor egyedül választotta ki a kis fehér koporsót. Ha kiálltam volna, mellette, most egy család lehetnénk, és nem egy másik férfi nevelné a lányomat.

Azt kívánta, bárcsak mindent a nő tudomására hozhatna, mindent, amit magában tartott, s talán el is felejtett. Hiába ígértem meg, hogy nem dúlom fel az életét, ennek az lenne a következménye.

Szemét végig futtatta a szerényen berendezett, szobán, majd mikor a tekintete megállapodott, egy köteg fehér papíron már tudta, mit kell tennie.