Harmincegyedik fejezet

Nem tudnám pontosan megmondani mire számítottam, mikor kiléptem a folyosóra. Akivel csak összefutottam, kérdezgetni kezdett. Arról mi történt két héttel ezelőtt. Kiabálás, rendőrök és mentők? Senki sem volt ehhez a felforduláshoz szokva. És te jóságos ég! Szemeddel mi történt? Legalább ötször ismételtem el ugyanazokat a mondatokat a szomszédjaimnak. A főbérlőm csendben figyelt az újságja fölött az ablaka alatti kis padon ülve. Valami azt súgta, vele hosszabban el kell beszélgetnem, amint alkalmam nyílik rá. Gombóc ugrott a torkomba, ha arra gondoltam, el kell költöznöm, mert problémásnak ítélnek.

Volt aki megnézett. Villamoson, közértben, a bankautomata előtti sorban állva. Ki tudja talán különlegesnek gondoltak, mindezt csupán néhány pillanatig, aztán megültek is vissza megszokott világukba.

Nekem viszont elég volt egy pillantást vetni a tükörképemre, hogy összeszoruljon a torkom.

Tisztában voltam vele, hogy össze kell szednem magam. Nem csak a Gergőnek tett ígéretemért, hanem mindenért. Nem élhettem tovább az életem.

Alig egy sarokkal a ház előtt, furcsa dolog történt. Az egyik pillanatban még a pesti forgalmat láttam magam előtt, majd hirtelen az egész megváltozott. Autók helyett fiákerek és konflisok szállították utasaikat egyik helyről a másikra. Mielőtt felfoghattam volna igazán, hogy mit is látok, ismét a benzingőzös, autók tülkölésétől hangos forgalom ölelt körül. A zebránál inkább nekidőltem egy ház oldalának. Mégis mi az ördög volt ez? Megőrültem, vagy megint Viktor szórakozik velem? A fejem szét akart robbanni, a fájdalom egészen a szemem mögé kúszott.

Percekig ott vártam, hátha ismét megtörténik, de csupán a huszonegyedik század örvénylett körülöttem, mobilba feledkező emberek képében.

Mire beértem az udvarra, alig álltam a lábamon. Nem csak a migrén kínzott, a furcsa nő sem hagyott nyugodni.

-            Lívia! – Összerezzentem Vili bácsi hangjára, de felé fordultam. Ugyan ott ül, mint mikor elmentem, csak az újságot cserélte le – Ugye tudod, hogy beszélnünk kell?

-            Lepakolok aztán jövök – mondtam kiszáradt szájjal, mire az öreg biccentett, majd visszatért az olvasáshoz.

Nem is vacakoltam. Felsiettem, gyorsan elpakoltam a szatyrok tartalmát, aztán mentem is vissza. Főbérlőm addigra a konyhában ülve várt, előtte asztalon kancsó limonádé és két pohár várakozott. Hálás voltam érte.

-            Ülj csak le nyugodtan! Tölthetek egy kis limonádét? Ebben a nagy melegeben biztos jót fog tenni.

-            Igen, köszönöm! – leültem, elém tolja a hideg italt, csak azután szólalt meg.

-            Szörnyen ránk ijesztettél, ugye tudod?

-            Tudom, és higgye el nagyon sajnálom!

-            Édesanyád is… sejtettem, hogy nem tökéletes a viszonyotok, de sosem láttam még annyira dühösnek, mikor megjelent itt a rendőrökkel. Jó nagy ramazurit csinált.

-            Én szégyellem magam miatta is – remegő kézzel a számhoz emeltem a poharat, apró kortyot ittam a kellemesen édes limonádéból.

-            Aztán mikor láttuk, hogy hordágyon visznek el végképp nagyon megijedtünk. Nem tudtunk semmit csinálni, semmit sem mondtak nekünk.  Gergőnek sem mesélték, Katikától kérdezte mi történt. Látta a felfeszített ajtót. Esküszöm, ha tudta volna hol vagy, azonnal indult volna hozzád.

-            Nem akartam, hogy ez legyen! Senkinek sem akartam fájdalmat okozni, legkevésbé Gergőnek.

-            Beszéltél vele?

-            Tegnap este, amint hazajöttem.

-            Biztos megkönnyebbült, hogy épségben hazakerültél.

-            Igazából szörnyen dühös volt, mert úgy érezte, titkolózom előtte. Elment anyámhoz, aki annál többet nem volt hajlandó elárulni, hogy kórházban vagyok. Ennek tetejében még rondán is viselkedett vele.

-            Elmondod mi volt a baj?

-            Tüdőgyulladás, kimerültséggel párosulva. Régóta éreztem, hogy valami nem stimmel, de nem mentem el orvoshoz. Nem szerettem volna kiesni a munkából, főleg, mert két kollégám is felmondott, viszonylag rövid időn belül.

Bírtam is egy darabig, de a szervezetem egy ponton már nem.

Egy nap anyámmal beszéltem telefonon, összevesztünk. Elájultam, ő sértetten idejött, hogy tovább piszkáljon, de mivel nem jutott be a lakásba, jobb ötlet híján rendőrt hívott. Ők pedig mentőt, mikor végre bejutottak.

-            Jaj te lány! Hát ér annyit egyetlen munka is, hogy tönkre tedd magad miatta?

-            Nem.

-            Édesanyáddal beszéltél azóta?

-            Nem. Látogatni is csak apu jött be.

-            Nem lehettek haragban örökké! – próbált békíteni az öreg.

-            Tudom, de nem egyszerű.

-            Gergő szeret téged, és biztos vagyok benne, hogy édesanyádnak is fontos vagy.

-            Velem mi lesz?

-            Ezt hogy érted? – Meglepett a férfi arcára kiülő zavart kifejezés.

-            Nem leszek elküldve a lakásból? Elvégre elég nagy galibát okoztam.

-            Már miért lennél édes lányom? Rosszul lettél, édesanyád pedig csak aggódott érted.

-            Mi lesz, ha valaki a lakók közül ezt nem veszi ennyire könnyen?

-            Hát, annak először velem kell beszélnie!

Ezután kellemesebb témára terelődött a szó. Mint kiderült, sok mindenről lemaradtam az elmúlt napokban. Mire a végére értünk, mára alig maradt a limonádéból, és én is jobban éreztem magam.

A kellemes érzés nem tartott soká, amint később otthon tárcsáztam a főnököm telefonszámát, szétáradt bennem a feszültség.

-            Igen, tessék? – szólt, vagyis inkább sóhajtott bele Tibi. Valószínűleg nem jókor hívtam.

-            Szia, Lívia vagyok! Zavarok?

-            Lívi! Jézusom, dehogy! Mi történt veled? Hazaengedtelek, aztán nem jelentkeztél, a végén már el sem tudtalak érni.

-            Tudom, én…kórházban töltöttem az elmúlt két hetet.

-            Jézusom! Mégis mi történt? Van ennek valami köze az ájulásodhoz?

-            Az egy dolog.

-            Mi történt még? – feszültség vibrált a hangjában. A számban keserű ízt hagyott a meglepően könnyen jövő hazugság.

Elismételtem mindent, úgy, mint korábban Vili bácsinak. Mikor a végére értem, csend ült a vonal másik oldalán, ami megijesztett.

-            Nézd, sajnálom, hogy nem szóltam! Tudom hiba volt, de nem voltam abban az állapotban. Őszintén szólva senki sem. Még a házban sem tudták mi történt velem… Egyszerűen…

-            Figyelj! Megértem, oké? De…ezt akkor sem így kellett volna intézni.

-            Tudom.

-            Jobban vagy?

-            Sokkal. Tegnap este hazajöttem. Holnap már mennék is be.

-            Gyere reggel, a beosztást majd megbeszéljük.

-            Rendben!

-            Még egy dolog!

-            Igen?

-            Orvosi papírt ne hagyd Otthon!

-            Nem fogom! – feleltem összeszorított fogakkal.

-            Akkor várlak!

-            Szia!

Pillanatok alatt eluralkodott rajtam a feszültség. Mégis honnan lesz nekem olyanom? Semmit sem kaptam, még a nővértől se!

Eszembe jutott ugyan, hogy elmehetnék a háziorvoshoz, de mégis mit mondtam volna neki?

-            Helló doki! Ne kérdezze miért, de adjon már igazolást, egy nem létező kéthetes kórházi kezelésről legyen olyan szíves!

Nem...kétlem, hogy elhinné!

Úgy éreztem, az agyam szabályosan lefüstölt, semmiféle használható megoldással nem voltam képes előállni.

Gondoltam, jobb eltávolodni a problémától, és egyszerű dolgokba belefeledkezni, így hát nekiláttam összepakolni a ruhásszekrényemben uralkodó káoszt. Olyasmiket is megtalálta, amiknek a létezésről sem tudtam. Némelyik abban a szatyorban hevert a szekrény alján, amiben a szüleimtől elhoztam őket.

Akadt olyan amit felpróbáltam, a fél pár zoknikat zsákba raktam, kidobásra ítélve.

Mindeközben az agyam szinte teljesen kikapcsolt, hosszú idő óta először.

Ezen felbuzdulva, szép lassan a szobám minden szegletét átnéztem. Hihetetlen mennyi apró felesleges mütyürt halmoztam fel. Kis alapterületű lakásban éltem, így végső soron nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy mindent megtartok, amiről úgy gondolom, egyszer még jó lesz.

A késő délután már kora estébe hajlott, mire végeztem. Fáradtan nyújtózva álltam meg a konyha közepén, mikor tekintetem akaratlanul is a vállfán lógó fekete zakóra vándorolt. Letéptem egy fekte zsákot, majd néhány gyors mozdulattal belegyűrtem. Nem volt értelme tartogatnom.

Több körben megszabadultam meg a felgyülemlett szeméttől. Percekig ingáztam a szemetes és a lakás között. Közben lassan megtelt élettel a ház. Beszélgetés és zene keveredett gyerekzsivajjal. Olyan volt, mintha kiléptem volna a saját burkomból, hogy részese lehessek az engem körülvevő világnak.

Nem is kellett sok, és egy kártyaparti ötödik résztvevője lettem az egyik földszinti lakásban.

Néhány percben letudtuk a rám, illetve megváltozott külsőmre vonatkozó kérdéseket, majd minden kört egy újabb követett. Előkerült a rágcsák mellé az alkohol is, amivel – rossz tapasztalataimból kiindulva – óvatosan bántam.

Gondtalannak éreztem magam, és megfogadtam, legközelebb nem hagyom, hogy a démonjaim magukkal rántsanak.

Éjfél is elmúlt már mire felértem a lakásba. Jó hangulatban, az alkoholtól ellazultan álltam be a zuhany alá. Mintha a régi életemet kaptam volna vissza.  A rendeztett szobám látványa csak hab volt a tortán.

A hálóban az ágyon heverő nagy boríték vonta magára  figyelmem. Úgy hittem fontos lehet, ha nem száműztem egy doboz aljára, sőt, a ragasztás is érintetlen volt.

 Kezdett érdekelni a dolog, óvatosan felvágtam a papírt egy késsel.

Problémám megoldása az ölembe hullott, szó szerint. Nem csak a főnöknek ígért orvosi igazolást tartottam a kezemben, hanem orvosi papírokat, egy részletes zárójelentéssel kiegészülve. És mind az én verziómat támasztották alá.

Könnyebb lett volna, teátrális hiszti közepette a szemétbe vágni mindet, de tisztában voltam vele, hogy nem tehetem meg. Csak magamnak ártanék vele. Bármennyire is tiltakozott ellene minden porcikám, a táskámba csúsztattam a borítékot.

Lekapcsoltam a lámpát és bámultam a szobám árnyait, míg el nem nyomott az álom.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.