A lakásba érve a jegyet a hűtőre mágneseztem, a rajzot pedig alaposan szemügyre vettem. A férfi még így papírról is vonzónak tűnt. Eszembe jutott a pillanat, mikor majdnem megcsókolt, de helyette azt az ostoba szerződést húzta elő. Még hetekkel utána is belém nyílalt a csalódottság, ha eszembe jutott. Hülyének éreztem magam, amiért ennyire vágytam rá. Ráadásul a zakója még mindig a ruhásszekrényemben egy vállfán lógott. Ki is dobhattam volna, de ostoba mód azt reméltem egy nap talán eljön érte.
Meghívása váratlanul ért, tekintve, hogy addig egyetlen találkozónk sem az általam elképzeltek szerint alakult.
Mégis hogyan bízzak benne? Mi van, ha csak átverés az egész? Vagy ki tudja legközelebb hol kötök ki.
Amennyire meg tudtam állapítani, a jegy valódinak tűnt, bár valami azt súgta, számára a profi hamisítás sem jelentene akadályt. Végül a laptopomon rákerestem az hajózási társaság oldalára. Többször is bejártam a felületet, de ennek ellenére nyomát sem találtam másnapi Pozsonyba induló járatnak.
Ennyit erről! Szemét alak!
Lecsaptam a gép tetejét. Menjen a pokolba a rohadt szerződésével!
Morogva letusoltam, majd ágyba bújtam. Annyira dühös voltam rá! Mi értelme szórakozni? Mert abban biztos voltam, hogy ez semmilyen módon nem szolgálja a könyvem megjelenését. Ha egyáltalán lesz belőle valami.
Eső kopogása ébresztett, amibe a telefonom ébresztőjének csipogása vegyült. Összerándultam a hangtól, közben kezemmel a telefonom után tapogatóztam, hogy elhallgattassam a készüléket.
Elégedetten fordultam volna vissza a másik oldalamra, mikor is tudatosult bennem az a nyomorult állítólagos hajóút. Görcsbe rándult a gyomrom, ez kiűzte az álmot a szememből.
- Rohadj meg! – morgástól kísérve kimentem a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Úgy döntöttem elmegyek a kikötőbe, de csak hogy később a fejére olvashassam mekkora szemétláda amiért így átejtett.
Az öltözködéssel nem vacakoltam sokat. Fekete blézert választottam a hosszú ujjú pólóhoz, mellé farmert sportcipővel. A hajamat is csak összefogtam egy csattal, sminkkel pedig egyáltalán nem vesződtem, felesleges lett volna.
Táskámban a szokásos dolgok lapultak. Kulcs, igazolványok, egy üveg víz, ernyő. Miután úgy éreztem mindenem megvan, elindultam, a tervezetthez képes természetesen pár perccel később mert a jegyem a kabátommal együtt otthon maradt.
Mindenhol mogorva arcokat láttam magam körül. Volt aki az esőt szidta, vagy a vacak esernyőjét, másokon egyszerűen nyomott hagyott a koránkelés, fásult arccal néztek maguk elé, fülhallgatóval elzárva magukat a külvilágtól, a zene zárta burokba őket.
Ami engem illet, a harag lassan csillapodott, átadva helyét a kimerültségnek. Megtette hatását a stersz, a kevés alvás és a reggeli kávé hiánya. Néhányszor el is bóbiskoltam, a metrón a Vörösmarty tér felé zötykölődve.
A földalattiból felérve szembesültem vele, hogy az eső még inkább rákezdett.
Csodás! Ha még a szél is fújni fog, feszültség levezetés gyanánt, futhatok az ernyőm után.
A Vigadó térre érve, egy pillanatra elfogott a rosszullét. Megszédültem és a világ is kibillent a sarkaiból. Nekidőltem egy lámpaoszlopnak, vártam néhány percet, majd tovább indultam.
- Ugye most csak szivatsz?- Nem hiszem, hogy hallotta a kifakadásom, néhány lépéssel távolabb állt tőlem, az egyik lámpaoszlopnak dőlve. Ernyő nélkül kalapban, ballonkabátban. Dohányzott, engem meg elkapott a de ja-vu érzés.
Mikor észrevett, elhajította a csikket.
- Nyakig vizesnek kén lenned. – vetettem oda köszönés helyett mikor mellé értem. Addigra a nadrágom szára és a cipőm is átázott.
- A jó kalap a titka. Szárazon tart, de ha fújna a szél, bajban lennék. – mosoly derengett a szája sarkában, amit kedvem lett volna letörölni onnan. Bár nem tudtam biztosan a dühöm rá vagy magamra irányult. Belém mart az érzés, hogy pofára ejtettek, de nagyon.
- Még időben vagyunk. Menjünk!
Csendben ballagtunk egymás mögött. Beszélgetésnek nem sok értelmét láttam, az ernyőmön kopogó eső és a forgalom együttes zaja elnyomta volna a hangunkat. Ennek ellenére kényszert éreztem, hogy elmondjam neki milyen gondolatokat ébresztett bennem a meghívása.
A zebra előtt megállva felé fordultam. Mély levegőt vettem:
- Én…
- Elkérhetem a jegyed? Bocsánat! – szabadkozott, de én már leszegett fejjel a táskámban kutattam, majd a nélkül, hogy a szemébe néztem volna felé nyújtottam a jegyet.
- Amúgy sem volt lényeges! – hanyagul vállat vontam, tekintetem a jelzőlámpára szegeztem. Éteztem, hogy néz, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne viszonozzam a tekintetét.
A lámpa végre zöldre váltott, mi pedig átsiettünk az úttesten, majd a jegypénztárt is magunk mögött hagyva a hajó felé indultunk.
Minden dühöm ellenére, izgatottság öntött el. Vajon milyen élményekkel térek majd haza?
Szótlanul lépdeltünk végig a keskeny rámpán. Én egy lépéssel mögötte, gondolván, ő intézte az egészet, nekem csak követnem kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése