Hatodik fejezet

Némán álltam miközben próbáltam befogadni az alattam elterülő, esti fényekben úszó Pest látványát. Poros üzlethelyiség helyett egy erkélyre érkeztünk.
- De… hogyan? Nem értem… - zavartan fordultam körbe. Mögöttem csukott ajtó, előttem néhány lépésre kőkorlát húzódott. A kivilágított város gyémántként szikrázott a lágy esőben. Lélegzetelállító látványt nyújtott.
- Nem is kell! Az ilyen kis trükkökkel ráérünk később foglalkozni. – mondta kissé hanyagul. – a kőkorlátnak dőlve figyelt. Az iménti feszültsége mintha enyhült volna.
- Kis trükk? Ezt te annak nevezed?- a hideg falnak dőlve próbáltam lehiggadni. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam.  Az, hogy újra itt állt előttem, felkavart. Fogalmam sem volt, mire számítsak tőle.
- Nem miattam vagyunk itt! – Szólt kissé emelt hangon, ami visszarántott a pillanatba. -  Még mindig akarod a könyvet?
- Miért? Ha nemmel válaszolnék, elengednél? – nem is tudom, miért tettem fel a kérdést. Talán csak tudni akartam, hogy van lehetőségem visszalépni, ha netán úgy döntenék.
- Persze. Nem vagy a túszom. – eresztett meg egy gúnyos félmosolyt. - Viszont, ha vannak kérdéseid, most felteheted őket. – Mintha csak időt akarna adni, elővett egy cigaretta tartót a zakója zsebéből, majd kivett belőle egy újabb szálat, és rágyújtott.

Hirtelen annyi minden kavarodott fel bennem, megannyi kérdőjel, s mindezt egyetlen férfi miatt.
A cipőjét bámultam, a kezem ökölbe szorult, a mozdulat felsértette a bőrt az ujjaimon. Talán a pillanatnyi fájdalom szakított ki a kábulatból és bírt szóra.
- Ki vagy te?- egyszerű kérdés, mégsem tettem fel soha. Miért vártam vele eddig?
- A világotok egy titkos részéhez tartozom, és amit az imént láttál, az egyik gyakori trükköm volt. – A hangja révetegen csengett, mintha másra figyelt volna, miközben velem beszélt.  A körülötte gomolygó cigarettafüst, titokzatossá tette, mintha elérhetetlen lenne számomra.
- És mindennap ugrálsz egyik helyről a másikra? – nem tudtam megállni enyhe mosoly nélkül. Számára apró trükk volt, számomra leírhatatlan pillanat.
- Van rá példa. – komolynak hangzott, kis híján elhittem, amit mond.
Komolyan mondja, vagy csak szórakozik? Egyáltalán megéri itt ácsorogni, és hallgatni az ostobaságait?   De mi lesz, ha ráébred, hogy nem hiszek neki? Ha ezért visszavonja az ígért segítségét? Valószínűleg magamat hibáztatnám, ha felbontaná az egyezségünket.
Végül belementem a játékába. Még ha nehezen is hittem neki igazán.
- Hogyan tettél szert...a különleges képességedre? – keresztbe fontam magam előtt a karom, csak hogy mozgásra bírjam a testem.
- Rengeteg kutatással és tanulással.
Megfogant bennem a kérdés, hogy mégis hol kutathatott a számára fontos információk után,- mert biztosra vettem, hogy nem a könyvtárban - ám végül mégis más mellett döntöttem.
- Hány hozzád hasonló van még?
Beleszívott a cigibe, de közben a tekintetét egy pilla sem vette le rólam. Mintha azt mérlegelné, mennyit árulhat el. - Sok.
- Akkor hogy lehet, hogy nem hallunk rólatok? – ráncoltam a homlokom. Mégis mennyi lehet az a sok?
- De hallotok. Rólunk hallotok, mikor például vámpírról olvastok.
- Ez hülyeség! – csóváltam a fejem. - Róluk ostoba könyvek és filmek szólnak. – Nem tudtam elfogadni, hogy ebből bármi is igaz legyen. Ennyire azért nem vagyok ostoba.
- Mert az emberek nem tudják feldolgozni, amit látnak. – a cigiből megmaradt csikket laza mozdulattal átpöckölte a korláton. Már nyitottam is a számat, hogy felháborodva rá pirítsak, de az utolsó pillanatban visszanyeltem a haragom, csak egy szúrós pillantást kapott. Lepergett róla.
- Szóval, ha megkeresnék egy írót azzal, hogy tudom, hogy a történetei igazak, akkor… - felhorkantam a helyzet abszurditásán. -  Komolyan? Ezt higgyem is el?
- Lehet, hogy néhányuk tényleg látott valamit, de előfordulhat, hogy a régiek történetei alapján találták ki a regényeiket. Klasszikusokat olvass, azok általában igazak. – tette hozzá, tőlem viszont csak grimaszt kapott viszonzásul.
- Eszembe jutott a Frankenstein, de az eléggé meredek sztori. - nem tudom miért mondtam, talán csak kíváncsi voltam hogyan reagál rá.
- Az volt.

Egy pillanatra megütköztem. Jesszusom, ugye nem azt akarja mondani, hogy valóság volt? Végül is, ki tudja miket műveltek és művelnek a mai napig az emberek tudta nélkül a világban. De ez akkor is...
- Mi van a vallással? Mennyország, pokol... - Kezdtem egyre inkább belelovallni magam a témába.
- A poklot az emberek kreálták, csupán egy irányításhoz szükséges eszköz, hogy fenn tartsák a félelmet.
- Akkor mennyország sem létezik?
- Nem.
- És Isten, meg az angyalok... az ördög? – utóbbit képtelen voltam kibírni enyhe mosoly nélkül.
- Ők igen.

Hitetlenkedve néztem rá, de neki arcizma sem rándult. Mintha számára teljesen mindegy lenne hiszek-e vagy sem.
- De az angyalok biztos nem olyan göndörfürtös, pufók szárnyas lényecskék, mint amilyennek mi ábrázoljuk őket.
- Aki előtt megjelentek, olyannak látta.
- És az őrangyalok? – jutott eszembe a következő lehetőség, hiszen róluk is hall az ember ezt-azt. Kíváncsi voltam, miféle válasszal rukkol elő.
- Elképzelhető, hogy egy-egy fontosabb embert őrizzenek, de nagyon ritka.
- Ez már egy kicsit erős nem? – fakadtam ki hirtelen. - A teaházban láttam valami megmagyarázhatatlant, de…
A hangom elhalt, amint közelebb lépett. Minden kétségem szertefoszlott, én pedig újra elvesztem a tekintetében, mint akkor a parkban. A levegőt betöltötte a férfi dohánnyal keveredő illata. Akaratlanul is mélyet lélegeztem belőle, hogy később emlékezzek rá.
Hagytam, hogy levegye a szemüvegem, majd néhány pillanat múlva visszaadja rám. A mozdulatai óvatosak voltak. Halk sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy az ujjai az arcomhoz értek.
- Nézd meg a várost!
Először nem értettem mire gondol, aztán arrébb lépett, és akkor megláttam!
Mintha egy függönyt húztak volna félre, hogy lássam a valóságot.
Egy világ a miénk mögött.

Sűrű, lila árnyalatú köd hömpölygött a város felett, a házak között, mintha felhők vonulását néztem volna gyorsított felvételen. Minden ugyan az volt, és mégis teljesen más. Az épületeknek csak körvonalait láttam, az esti fények teljesen eltűntek, csupán a szürke különböző változatait láttam, a grafit szürkétől egészen a világos árnyalatokig. Számtalan kérdést szerettem volna feltenni, de féltem, ha elfordítom a tekintetem, a látomás szertefoszlik. Végül az egész lassan kifakult, és én újra az esti fényében fürdő Pestet láttam. Azonnal a mellettem állóhoz fordultam.
- Még is mi...
- Nincs már több időnk! – a hangja hirtelen sürgetővé vált. – Ránk találtak, menned kell!
- Innen? Mégis hová? – az egyetlen lehetséges útvonalnak, az erkélyajtó tűnt.
- Sehová!
A következő pillanatban megragadta a ruhámat, és átlökött a korláton.
Sikítottam. Összeszorítottam a szemem, felkészülve rá, hogy az alattam elterülő murvás útra zuhanok. Ám, ahelyett, hogy a kemény földnek csapódtam volna, valami puhára estem.
A hangom elhalt. Félve nyitottam ki a szemem. A saját ágyamban feküdtem.