Hetedik fejezet

Mozdulatlanul, zihálva feküdtem, megvártam, míg elmúlik a remegésem és a szívverésem is csillapodik, aztán a fürdőbe botorkálva lezuhanyoztam.
Ahelyett, hogy rögtön visszabújtam volna az ágyba, főztem magamnak egy bőgre kamillateát csak aztán bújtam vissza a takaró alá.
Párnának dőlve kortyolgattam a forró italt, miközben a gondolataim megállíthatatlanul száguldottak.
Mégis mi történt? Hogy kerültünk a néptelen utcáról, hirtelen a Sándor Palota erkélyére? Amit láttam, felfoghatatlan volt számomra. Trükk lett volna? Ahhoz túl bonyolultnak tűnt. És ha minden szava hazugság? Akkor piszok jó színésznek kell lennie. Fel sem merült bennem, hogy átverne. Mégis, mi haszna lenne belőle, ha a bolondját járatja velem?
Meg kellett volna halnom...hogy képzelte, hogy csak úgy lehajít onnan? Miért tette? Kik láttak meg? És különben is...

Valamikor a gondolat közben elaludtam, mert már csak arra emlékeztem, hogy az ébresztést kinyomtam, majd azzal a lendülettel fordultam is át a másik oldalamra. Egyszer csak úgy ültem fel, mintha villám csapott volna belém.
- A rohadt életbe! – Rekord sebességgel elkészültem a fürdőben, és az öltözködéssel sem vacakoltam túl sokat, az első utamba kerülő felsőt vettem fel egy farmerrel.
- Csak nem elaludtál? – hallottam egy hangot, amint kiléptem az udvarra.
- Geri! – mordultam a szomszédomra, aki velem ellentétben nem úgy festett, mint aki brutális késésben van.
- Gyere, elviszlek, és kapsz reggelit!
- Kávéval? – egyezkedtem.
- Mindenképpen. – villantott rám egy futó mosolyt.
- Te vagy a megmentőm! – A reggelihez nem kellett kerülnünk, útba esett  egy pékség, ahol a többivel ellentétben nagyon finom kávét készítettek, nem gépi borzadályt.
- Tessék! Fahéjas croisant és tejeskàvé, két cukorral! – nyújtott át egy papírpoharat és egy zacskót.
- Istenem! – már attól összefutott a nyál a számban, hogy megéreztem az illatokat.
- Mit történt éjszaka? Nem szoktál ennyire elaludni. – kérdezte tekintetét végig az úton tartva, mikor elindultunk.
- Összefutottam egy ismerőssel, és elbeszélgettük az időt. Későn értem haza, aztán nehezen bírtam elaludni. – beszéd közben a mellettünk elsuhanó épületeket néztem. Nem tudtam kiverni a fejemből, amit tegnap láttam. Ahogyan láttam. Hihetetlen volt! Még az emlékbe is beleborzongtam. Közben lassan csipegetni kezdtem a reggelimet, a kávét viszont a pohártartóba tettem, mert hiába csábított a koffein, tűz forró volt.
- Hmm… értem.
- Mi ez a hümmögés? – ráncoltam a homlokom.
- Semmi. Azt reméltem pasi van a dologban.
- Remélted? – kis híján félrenyeltem.
- Rád férne valami rendes srác.
- Ne! Mintha anyámat hallanám! – nyögtem fel. - Ha már itt tartunk, rád is. – hívtam fel a figyelmét, hogy hozzám hasonlóan ő is a szinglik táborát erősíti.
- Értékelem az észrevételed, de a nőkhöz vonzódom.
- Mi van? - értetlenül néztem rá, míg össze nem állt a kép. Elkapott a nevetés. – Te bolond!
- Viccet félretéve! Aki ennyit dolgozik, nem épp tökéletes alany családalapításhoz, vagy tartós kapcsolathoz. – Egy pillanatra szomorú mosoly suhant át az arcán.
- Azért ne add fel! – simítottam végig a vállán, de nem tudtam mit hozzáfűzni.
A hátralévő utat csendben tettük meg. Ő a vezetésre összpontosított, nekem pedig nem igazán volt ötletem, amivel oldhatnám a hangulatot. Elgondolkoztam azon, vajon én találok e valaha magamnak valakit. Az én kilátásaim sem tűntek túl fényesnek. A bolti munka sokat kivett belőlem, plusz az utóbbi hetekben nem volt kenyerem az őszinteség. Ilyen alapokra semmilyen kapcsolat nem épülhet.
Lassan haladtunk, csendben a reggeli forgalomban. Elveszve a gondolataimban eltüntettem a reggelim minden morzsáját, kávéval együtt.
- Meg is jöttünk! – állt meg Geri a bolt előtt, nem éppen szabályosan.
- Te vagy a nap hőse! – öleltem meg futólag, aztán kiszálltam az autóból. Nem vettem volna a szívemre, ha éppen egy arra járó rendőr elkapná.
Nyitás után néhány perccel léptem be az üzletbe, mér arra sem vettem a fáradtságot, hogy köszönjek, vagy magyarázkodjak, szedtem a lábam az öltözőbe.
- Bocsánat! – kiáltottam a kasszában álló Zoli bának, de ő nem úgy tűnt, mint akit felkavart a késői belépőm.
- Ezt is megéltük! – tréfálkozott, én viszont nem voltam vevő a viccére. Egyszerűen nem szerettem késni, ebből kifolyólag nem sűrűn csináltam ilyesmit, így a főnököm is csak futó megjegyzést tett rá.

Valami furcsa okból kifolyólag aznap sokan megfordultak náluk, még egy házaspár is betévedt a gyerekével. A pici rövid időn belül a karomban kötött ki, amíg a szülei nézelődtek. A fiúnak nagyon tetszettek a világítós földgömbök, szóval volt mivel lefoglalnom. Fel lekapcsolgatta a világítást, és közben megállás nélkül mosolygott. Ha megforgattam a földgömböt hangosan kacagott. Szebbé tette a napom.
Imádtam hallgatni, ahogyan némely külföldi magyarul próbált beszélniBbár arról sosem tájékoztattam őket, hogy angolul is tudok.
A többség szerint gonosz voltam, mert a vásárló vért izzadt, mire elmondta milyen könyvet vásárolna, én viszont mosolyogtam rajta. Értékeltem a próbálkozásukat.
Néha, pedig kollégáim hallottak félre dolgokat. Írókat, könyvcímeket.
- Te! Ismersz olyan könyvet, hogy Borok? – állított meg Eszter.
- Ki írta? – Nem rémlett a címe.
- Stephenie Meyer, de a gépen nem találom.
- Nem Burok? – ráncoltam a homlokom.
- De. – bólintott a vevő, mire a kolléganőm zavartan elmosolyodott.
- Elnézést, félrehallottam!
- Hozom a könyvet! – indultam a megfelelő irányba, és amint hallótávolságon kívül értem, kibuggyant belőlem a nevetés. Semmi pánik, előfordul az ilyesmi!

Este, munkából hazaérve egy borítékot találtam a postaládámban. Megörültem, hogy talán Móni barátnőm írt, de borítékon csupán a nevem szerepelt, cirádás kézírással, ezt meglátva a gyomrom azonnal csomóba ugrott.
Remegő ujjakkal, még ott az udvaron kibontottam a borítékot. A benne lévő rajz egyszerűnek látszott, mégis felismertem a férfit, ahogyan karjával invitáló mozdulatot tesz. A célzás egyértelműen a rajz mellé csatolt hajójegyre vonatkozott, a másnap reggel Pozsonyba induló járatra.