M. ROBINSON
EL DIABLO
fülszöveg
Könyörtelen voltam.
Féltek tőlem.
Feláldoztam magamat. Őt. Mindent…
Én magam döntöttem úgy, hogy olyan világban akarok élni, ahol többet érek holtan, mint élve. Rossz ember voltam – sosem állítottam mást magamról. Rengeteg dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Láttam sok mindent, ami belém égett. Fájdalmat okoztam sok embernek, s ezt nem lehet visszacsinálni.
Minden rajtam állt.
Minden döntés.
Minden parancs.
Sosem számított, hogy mi helyes, és mi becstelen.
Amíg nem találkoztam Vele.
Addig védelmeztem, amíg a megszállottja lettem.
De ki fogja őt megmenteni tőlem?
Magától az ördögtől.
A sors hozott össze bennünket. A végzetünk közénk állt.
Sötét és kegyetlen, domináns maffiózó érzékeny szerelme egy balerina iránt.
Facebookon egy csoportban láttam néhány idézetet a könyvből, akkor eldöntöttem, nekem ez kell. Eddig minden Rázós Könyv élményem felejthetetlen volt, izgalmas, intenzív. Úgy éreztem tökéletes arányban oszlanak el bennük bizonyos hangulati elemek, momentumok. Pont jó volt minden.
Az El Diablóval mindez megtört.
Kezdjük viszont azzal, hogy a borító szexi! Pedig emberünknek csak az arcát látjuk, és nem utolsó sorban, ruhában van (ami manapság ritka). Fontos szerepet kap viszont a nyakában lógó kereszt, valamint a csuklóján lévő karkötő.
Elsőnek a negatívumot emelném ki, pontosabban a szóhasználatot. Nem mindig éreztem indokoltnak az anyázásokat és egyéb obszcén szavakat. Nem arról van szó, hogy harmatlelkű lennék, egyszerűen csak nekem ez már súrolt egy bizonyos határt.
Ami magát a történetet illeti, éveket ölel fel, ami azt jelenti, hogy egy-egy fejezet között hónapok akár évek telnek el. Néha zavaró volt ez az ugrálás, de ügyesen megoldotta a szerző néhány mondattal, hogy úgy érezzem akkor is zajlott a szereplők élete, csak éppen semmi említésre méltó nem történt.
Fogalmam sem volt, mire számítsak. Volt benne egy adag félelem, hogy sablonos lesz a sztori, eleve adott volt hozzá minden. A veszélyes és szexi férfi és az ártatlan megtört lány (aki korántsem olyan gyenge, mint hittem, hogy lesz), nem először olvastam volna ilyet. Plusz egy adag „szabad-e nekem egyáltalán szeretnem őt?” is hozzájárult a kétségeimhez.
Ha egy mondattal akarnám jellemezni, azt mondanám, mesterien papírra vetett szappanopera(ha gyerekkoromban láttam volna hasonlót rákattantam volna).
Másfelől a fent említet érzelmi vívódás ezúttal Mr. Martinez karakteréhez volt köthető, ami meglepett, viszont érthető is volt, tekintve, milyen életet élt. Egy kegyetlen vadállat, de hát milyen legyen egy maffiafőnök?
Tetszett, hogy fiatalon találkoztunk a karakterrel. Azt első nagyából 150 oldalon megismerjük azokat a kritikus pontokat, ahol Alejandro elvesztett egy darabot a lelkéből, az emberségéből, és vált lassan El Diablová. (Mert miként az Ördög is angyal volt egyszer Martinez is volt szerető férfi.)
Lexi meglepően talpraesett, korántsem gyenge karakter. Azt kell mondjam, valamilyen értelemben erősebb mint a középpontban álló Martinez. A férfi a démonaival és az érzelmeivel küzdött végig, a lány ezzel szemben határozott személyiség volt, tudta mit akar, és ezért mindent meg is tett.
Akár csak Martineznél, nála is megtudjuk, milyen események, élmények hatására lett az aki. Ő is megjárta a maga poklát, ahol az egyetlen boldogságot a tánc jelentette számára.
Kettejük kapcsolata heves és szenvedélyes volt, egy hullámvasút (ami jobban mondva az egész könyvre igaz).
Viszont néha úgy éreztem lapossá vált a történet. A korábban említett szappanoperás érzést pedig a szeret, nem szeret, elhagylak, én meg elengedlek (de belepusztulok), mégis visszamegyek hozzád pillanatok adták.
Szóval jó volt, le is kötött, de valahogy mégsem volt a helyén. Nem értettem, hogyan lesz értelme vagy egyáltalán vége ennek a történetnek. Hiába az apróbb meglepetések, valami hiányzott.
Aztán eljött az utolsó néhány oldal, ahol akkora csavarral találtam szeme magam, amitől még most is eldobom az agyam, ha csak rá gondolok.
Egyetlen mondattól tökéletesen kerekké vált a történet számomra, plusz Alejandroról is bebizonyosodott, hogy ha valakit tényleg szeret évek múltán is gondoskodik róla a maga módján, nem számít mi történt.
Szép lezárást kapott, az utolsó néhány oldalt átható béke furcsának hatott a több száz oldalnyi feszültség és erőszak után.
Minden hibájával együtt szerettem, aki pedig szereti a hasonló erotikus, romantikus néhol akcióval átszőtt történeteket, mindenképp tegyen vele egy próbát!
A kötetben szereplő zenéket pedig IDE kattintva érhetitek el.
Az El Diablóval mindez megtört.
Kezdjük viszont azzal, hogy a borító szexi! Pedig emberünknek csak az arcát látjuk, és nem utolsó sorban, ruhában van (ami manapság ritka). Fontos szerepet kap viszont a nyakában lógó kereszt, valamint a csuklóján lévő karkötő.
Elsőnek a negatívumot emelném ki, pontosabban a szóhasználatot. Nem mindig éreztem indokoltnak az anyázásokat és egyéb obszcén szavakat. Nem arról van szó, hogy harmatlelkű lennék, egyszerűen csak nekem ez már súrolt egy bizonyos határt.
Ami magát a történetet illeti, éveket ölel fel, ami azt jelenti, hogy egy-egy fejezet között hónapok akár évek telnek el. Néha zavaró volt ez az ugrálás, de ügyesen megoldotta a szerző néhány mondattal, hogy úgy érezzem akkor is zajlott a szereplők élete, csak éppen semmi említésre méltó nem történt.
Fogalmam sem volt, mire számítsak. Volt benne egy adag félelem, hogy sablonos lesz a sztori, eleve adott volt hozzá minden. A veszélyes és szexi férfi és az ártatlan megtört lány (aki korántsem olyan gyenge, mint hittem, hogy lesz), nem először olvastam volna ilyet. Plusz egy adag „szabad-e nekem egyáltalán szeretnem őt?” is hozzájárult a kétségeimhez.
Ha egy mondattal akarnám jellemezni, azt mondanám, mesterien papírra vetett szappanopera
Másfelől a fent említet érzelmi vívódás ezúttal Mr. Martinez karakteréhez volt köthető, ami meglepett, viszont érthető is volt, tekintve, milyen életet élt. Egy kegyetlen vadállat, de hát milyen legyen egy maffiafőnök?
Tetszett, hogy fiatalon találkoztunk a karakterrel. Azt első nagyából 150 oldalon megismerjük azokat a kritikus pontokat, ahol Alejandro elvesztett egy darabot a lelkéből, az emberségéből, és vált lassan El Diablová. (Mert miként az Ördög is angyal volt egyszer Martinez is volt szerető férfi.)
Lexi meglepően talpraesett, korántsem gyenge karakter. Azt kell mondjam, valamilyen értelemben erősebb mint a középpontban álló Martinez. A férfi a démonaival és az érzelmeivel küzdött végig, a lány ezzel szemben határozott személyiség volt, tudta mit akar, és ezért mindent meg is tett.
Akár csak Martineznél, nála is megtudjuk, milyen események, élmények hatására lett az aki. Ő is megjárta a maga poklát, ahol az egyetlen boldogságot a tánc jelentette számára.
Kettejük kapcsolata heves és szenvedélyes volt, egy hullámvasút (ami jobban mondva az egész könyvre igaz).
Viszont néha úgy éreztem lapossá vált a történet. A korábban említett szappanoperás érzést pedig a szeret, nem szeret, elhagylak, én meg elengedlek (de belepusztulok), mégis visszamegyek hozzád pillanatok adták.
Szóval jó volt, le is kötött, de valahogy mégsem volt a helyén. Nem értettem, hogyan lesz értelme vagy egyáltalán vége ennek a történetnek. Hiába az apróbb meglepetések, valami hiányzott.
Aztán eljött az utolsó néhány oldal, ahol akkora csavarral találtam szeme magam, amitől még most is eldobom az agyam, ha csak rá gondolok.
Egyetlen mondattól tökéletesen kerekké vált a történet számomra, plusz Alejandroról is bebizonyosodott, hogy ha valakit tényleg szeret évek múltán is gondoskodik róla a maga módján, nem számít mi történt.
Szép lezárást kapott, az utolsó néhány oldalt átható béke furcsának hatott a több száz oldalnyi feszültség és erőszak után.
Minden hibájával együtt szerettem, aki pedig szereti a hasonló erotikus, romantikus néhol akcióval átszőtt történeteket, mindenképp tegyen vele egy próbát!
A kötetben szereplő zenéket pedig IDE kattintva érhetitek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése