- Szia! – úgy nézett rám, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban összeeshetek. - Mi van veled? Elég rosszul nézel ki. Hosszú volt az éjszaka? – erőtlen vicc volt, nem is mosolyogtam rajta. A kezemben szorongatott kulcsot bámultam.
- Csak … - nem tudtam hogyan mondjam el. Lehet ezt egyáltalán valahogy?
- Gond van? Ez nem másnaposságnak tűnik. Felismerem azt is.
- Tudom. – nem mertem a szemébe nézni, de éreztem, hogy ő minden rezdülésemre figyel.
- Nem akarsz bejönni, beszélni egy kicsit? – óvatosan közelebb lépett. Kezébe vette a kulcsot szorongató kezem. Melegek voltak az ujjai, az enyémek hidegek akár a jég.
- Ráérsz? – rápillantottam, s a tekintetéből áradó aggodalom mellbevágott.
- Neked mindig. – eresztett meg egy gyenge mosolyt. Viszonoztam. Belesajdult a szívem.
Beléptem, s a tekintetem automatikusan azonnal a tévére tapadt. Halkan szólt a zenecsatorna heti top listája.
Éreztem, hogy Geri figyel. Becsukta utánunk az ajtót és várt, miként cselekszem. Énem egy része el akart rejtőzni a tekintete elől, a másik viszont ki akarta önteni a lelkét. De vajon elfogadná? Megértené? Hogyan nézne rám ezek után?
- Gyere, igyunk valamit! – Keze finoman a karomra fonódott, hagytam, hadd vezessen a kanapéhoz. Erőtlenül rogytam le a párnák közé. Idegennek tűntek a mozdulataim, amíg a térdeimet magam alá húztam.
- Valami erőset, ha lehet! – szóltam neki, miközben a kézfejemmel dörzsöltem a szemeimet, próbálva felitatni a könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa őket.
Hallottam, hogy poharak csörögnek, majd a hűtőajtó csukódik. Szipogva figyeltem a tévében villódzó képeket. Éreztem, hogy besüpped mellettem a kanapé, majd figyeltem, ahogyan tölt mindkettőnknek. Láttam a pillanatot, mikor megállt a keze a poharam felett. Letett az üveget az asztalra. Akkor tudtam, észrevette, hogy valami nincs rendben.
- Heterokrómiám van. – előztem meg a kérdést.
- De…ez mégis…
- Régóta, gyerekkorom óta. Nem is emlékszem mi történt pontosan, talán valami idióta játék közben valaki véletlenül szemen ütött.
- Miért nem mondtad? Basszus évek óta ismerlek. – neheztelést hallottam a hangjában, amitől csak rosszabb lett az egész.
- Gyerekként szégyelltem, sosem tudta senki, állandóan barna kontaklencsét hordtam mindenhol. Aztán berögzült ez a szokás.
- A szemüvegednek is ehhez van köze?
- Kontaklencsét csináltattam, ezért hagytam el azt a színes borzadványt. Sokszor zavart a szemüveg, hát gondoltam belevágok, meglátjuk hogy tudok bánni a lencsékkel. – a lelkem szinte belehasadt a könnyed hangnembe.
- Ostobaság volt elrejtened. Gyönyörű! – Zavartan elkaptam a tekintetem, pedig annyira könnyű lett volna beletemetkezni a pillanatnyi szívet melengető érzésbe, még ha hamis is volt. – De nem ettől viselkedsz így, ugye?
Minden előzmény nélkül közelebb csúsztam hozzá és a vállára hajtottam a fejem. - Mi történt?
Mélyeket lélegeztem az ismerős illatából. Lehunytam égő szemeimet. Az arcom a válla és a nyaka közti hajlatba rejtettem. Tudtam, hogy vár, és nem engedne el, válasz nélkül.
- Lívia… - annyira szelíden mondta ki a nevem. Megszakadt a szívem.
- Emlékszel a múltkori félresikerült egyéjszakás kalandomra? – vágtam bele néhány percnyi hallgatás után, még mindig kerülve a tekintetét.
- Igen? – hangsúlya elárulta, semmi jóra nem számít. Meglepett, hogy emlékezett a hetekkel korábbi beszélgetésünkre.
- Hát előkerült. – sóhajtottam, a sötétzöld üvegen legördülő páracseppeket figyelve.
- Mi köze ehhez az egészhez? – értetlenkedett. Éreztem, ahogyan megfeszül a teste.
- Azt kérte találkozzunk, aztán Pozsonyba vitt. – fészkelődtem, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle. A testem reagált a belőle áradó feszültségre. Kérdés nélkül töltöttem még egy italt mindkettőnknek.
- És te csak úgy szó nélkül mentél vele? – nem sokkal ezelőtt tanúsított együttérzése, pillanatok alatt elpárolgott. Felháborodás árnyalta szavait.
- Megörültem annak, hogy egyáltalán hallok felőle. – szégyenkezve lehajtottam a fejem, és tördelni kezdtem az ujjaimat.
- És mi történt?
Válasz helyett ledöntöttem az italom. Grimaszba torzult tőle az arcom, majd töltöttem is a következőt.
- Ó… értem.
- Nem feküdtem le vele, ha erre gondolsz! – vágtam rá hevesen. A tekintete elárulta, pontosan erre gondolt.
- Miért, mire gondoljak? – kérdezett vissza higgadtan, közben pedig a tekintete végig fogva tartotta az enyémet.
- Hagyjál már a marhaságaiddal! – förmedtem rá. – Nem azért jöttem!
Lecsaptam a poharat az asztalra, és töltöttem magamnak még egyet. Ő a sajátjához hozzá sem nyúlt még.
- Akkor miért jöttél? Bármiben segítek, de ahhoz el kell mondanod!
- Miért akarsz mindenről tudni? – támadtam le.
- Te jöttél át. – mutatott rá. - Gondolom azért, mert el szeretnél mondani valamit. Nem a semmitől lesz ilyen zaklatott az ember. Valami történt veled Pozsonyban, de nem vagy hajlandó elárulni. Miért nem? Mitől félsz Lívia? Attól, hogy nem segítenék neked?
- Attól nem. – leheltem könnyes szemmel.
- Akkor? Tőle?
- Nem…nem tudom. – Elfojtott morgást hallatott, ujjait ökölbe feszítette, majd kinyújtotta. A türelme végén járt, akkor csinálta ezt.
- Akkor...nem értem…. – értetlenül csóválta a fejét, miközben megitta a feles pohárba töltött italt.
Tudtam mi játszódik le benne, hiszen nem csak ő ismert engem. Higgadtnak mutatta magát, de valójában majd megőrült a tudatlanságtól. Mit tehettem volna? Elmondani mindent, az ostobaság lenne. Mellesleg veszélyes is. Ki tudja, hogyan reagálna rá. Szabad-e egyáltalán beszélnem? Tartozok neki ennyivel! De mi lesz, ha csak bajba sodrom…
- Családi hátteredről beszéltél neki? – törte meg a kínos csendet.
- Nem. Csak a könyvről.
- Szóval mentor féle. – kelletlen sóhaja elárulta, egyáltalán nincs megelégedve a fél igazsággal. Valósággal égetett a tekintete.
- Ne haragudj, de erről nem tudok beszélni…nem lehet.. – italba fojtottam a mondat végét. Nem mertem a szemébe nézni.
- Mindent el lehet mondani. Ezzel nem etetsz meg! – csóválta a fejét. Úgy járt rajtam a tekintete, mintha árulkodó nyomot keresne, amiből bármiféle választ kicsikarhatna.
- Nem etetlek….– motyogtam. Úgy éreztem szét szakadok. A saját tétlenségem könnyeket csalt a szemembe.
- Úgy tűnök, mint aki nem érti meg, amit mondasz neki? Ha így lenne, át sem járnál hozzám! Egyáltalán mit tett veled ez az ember, amiért ennyire kiakadtál? Bántott? Ezt nem akarod elmondani?
- Nem bántott. – ráztam a fejem, pedig nem volt igaz. Úgy bántott, mint senki ezelőtt.
- Akkor mi az a szörnyű dolog, amit nem tudsz nekem elmondani?
Felálltam, hogy kisétáljak, de az ajtóig már nem jutottam el. Elkapta a karom, és visszanyomott a kanapéra.
- Engedj el!- hiába fészkelődtem, esélyem sem volt. Felült velem szembe a dohányzóasztalra, keze a tenyerembe simult.
- Mondd el, mi a probléma! Tudom, hogy valami történt. Kényszerített…bármire? Erőszakoskodott veled? Ne menjünk el a rendőrségre? Elkísérlek, ha szeretnéd!
- Azt ne! – A tenyere alatt megfeszültek az ujjaim. Onnan nem szabadulnék, addig, míg válaszokat nem adnék, a kérdéseikre.
- Csak… hülyeségeket mondott, amitől kiakadtam. Nem felejthetjük el ezt az egészet? – könyörögtem. Éreztem, hogy végigfolyik a könny az arcomon. – Túl leszek rajta, csak kérlek, ne forszírozd a témát!
- Ha te eltudod…. – a lemondó sóhaj jobban fájt, mint addig bármi. Mindig ott volt nekem, bármit elmondhattam neki... de ezt nem.
- Hagyj elmenni és kész!
- És mit fogsz csinálni? Mert jelenleg úgy látnom, nem logikus lépésre készülsz.
- Attól félsz, hogy begyógyszerezem magam? – kérdeztem felháborodva. Kihúztam a tenyerem az övből.
- Például. – biccentett. Szőkésbarna tincsei a homlokába hullottak.
- Hát ez jó…. – gúnyos horkantást hallattam.
- Leültél, aztán döntötted magadba a piát, sosem láttalak még ilyennek. Menjünk el a rendőrségre!
- Dehogy megyek én a rendőrségre! – elfordítottam a tekintetem néhány pillanatig a tévé felé, ahol éppen Miley Cyrus himbálózott egy hatalmas golyón.
- Miért nem? Mitől félsz?
- Semmitől. – vetettem oda felháborodva, elszakítva tekintetem a villódzó képernyőről. Mióta ismertem Gergőt, sosem láttam ilyennek. Düh és csalódottság keveredett a vonásaiban.
- Akkor miért nem akarsz elmenni? – erőlködött, én pedig a csendben rájöttem mennyire belefáradtam vele való hadakozásba. Mindketten a saját magunk igazát fújtuk, újra meg újra. Sosem lesz vége.
- Miért nem akarsz elengedni?
- Mert a barátod vagyok. A barát akkor is segít, ha a másiknak nem jó, azért van.
- Akkor csak azt engedd meg, hogy… - szipogva félre kaptam róla a tekintetem, mert énem egy része bármit megadott volna azért, ha elmondhatja mindazt a borzalmat, a mi a lelkem nyomta.
Mellém ült, és átölelt. Biztonságérzetet adott, mintha a körém fonódó karjai megvédhettek volna minden rossztól.
- Innen te döntöd el, merre akarsz menni. Én, itt vagyok, ha szükséged van rám.
- Ezt sosem fogom neked elfelejteni. – fáradtan rá mosolyogtam, majd lassan felálltam. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, még láttam, ahogy újabb italt dönt magába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése