Mikor végre megérkeztünk, kapkodva a sofőr kezébe nyomtam a viteldíjat, majd nyitottam is ki az ajtót, a bejáratig pedig futottam.
Lift vitt fel az étterembe. Beléptem, majd megnyomtam a megfelelő gombot az ajtó melletti panelen. A falakat tükrök borították, így lehetőségem nyílt alaposabban végig mérni magam. Mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel.
A liftből kilépve elegáns öltözetű, középkorú férfi fogadott. Gyorsan végig mért, de ha szemet is szúrtam neki, jelét nem adta.
- Jó estét Hölgyem! Miben segíthetek?
- Úgy tudom, kilenc órára van asztalfoglalás, Horváth Viktor néven. – Néhány pillanatig az előtte heverő könyvet tanulmányozta.
- Fáradjon utánam!
Az étterem pont olyan volt, mint a képeken. Baloldalon hosszú bárpult, jobbra a fal végig üvegből, gyönyörű kilátást biztosítva egy kellemes vacsorához. A helyiség halványlila fényben úszott, de mindez egyfajta, titokzatos atmoszférát kölcsönzött a helynek.
Az egyik asztalnál, valahogy halványabbnak tűntek a fények, mintha alig pislákoltak volna.
A pincér ahhoz az asztalhoz vezetet. Ő természetesen már ott ült, ránézésre ugyanabban az elegáns öltönyben, mint amiben a hajón láttam.
Lepedőnyi méretű újságba feledkezett, úgy tűnt, teljesen kizárja az étterem zsongását.
- Parancsoljon, Hölgyem! – húzta ki a pincér udvariasan a székem, én pedig visszafogott mosollyal helyet foglaltam. Viktor abban a pillanatban felnézett. Arca meglepettséget, tükrözött, hangjából, mikor megszólalt pedig enyhe felháborodást hallottam ki.
- Elnézést, mit parancsol? – Értetlenül meredtem rá. Végig futott rajtam a borzongás, de betudtam annak, hogy megáztam az esőben.
- Azt üzented együtt vacsorázunk. - határozott kijelentésemtől összeszaladt a szemöldöke.
- Valóban? – Borítéktáskámat az asztal bal oldalára fektettem, de a kezem rajta hagytam néhány pillanatig.
- A szállodában a portás legalább is ezt mondta. – Felvillant bennem a gondolat, hogy valójában magamat győzködöm. Mi van, ha fértettem valamit?
- Persze, bocsásson meg! Nyilván kiment a fejemből. – Hanghordozása ellentétben állt szavaival. Mintha nem igazán tudta volna ki is vagyok. Gyors mozdulattal összehajtotta az újságot, majd arrébb tette.
- Ne magázz!
- Bocsánat! – újabb hamis mosoly. - Elnézést! – intett a mellettünk elhaladó pincérnek.
- Igen? – lépett hozzánk készségesen a férfi.
- Kérnénk két espressot!
- Máris hozom!
- És hol is találkoztunk mi ketten? – Fordult ismét hozzám. Elhúztam a kezem, összekulcsoltam az ujjaimat a terítő takarásában.
Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan mondja? Nem volt hangulatom a játékához, de úgy éreztem, ha már odáig elmentem miatta, nem most hátrálok meg.
- Budapestről jöttünk idáig hajóval. - Kézfejemen doboltam, az egyik ujjammal.
- Folytasd! – érdeklődés szikrája lobbant a szemében. Percek óta az első őszinte reakciójának éreztem.
- Aztán felszívódtál még út közben, de kiderült, hogy szobát foglaltál egy hotelben.
- Pontosan melyikben?
- Az Ibisben.
- Aztán?
- Jesszus! A portáról szóltak, hogy itt vársz vacsorára. Te hívtál ide, s most mégis úgy nézel rám, mintha azt sem tudnád ki vagyok. – fejcsóválva fürkésztem a vonásait, de hiába vártam, egy mosoly rezdülését, mely arra utal egy kegyetlen tréfa áldozata lennék, arcizma sem rándult. Végig higgadtság sugárzott belőle.
- Emlékszel bármire is a háromórás hajóútból? - Sírni tudtam volna a bennem felgyűlő haragtól. Mire jó ez az egész? Semmit sem értettem.
- Miért vagy itt? – Az érzésem támadt, mintha egy falba ütköztem volna, hogy bármit mondok, nem jut el hozzá.
- Mert ide hívtál! – elgyötörten csengett a hangom. Dühöm kimerültséggé szelídült. Nem tudtam biztosan meddig lennék képes folytatni a beszélgetést. Lenne-e értelme folytatni egyáltalán.
Csend ült közénk. Úgy tűnt ő elveszett a saját gondolataiban, én pedig komolyan fontolgattam, hogy otthagyom a fenébe.
- Köszönöm! – biccentetem a pincérnek, aki elém rakta a kéretlenül rendelt kávém. Csábított az illata, de egyfajta megadásnak éreztem, ha iszom belőle. Maradni és továbbra is részese egy olyan szituációnak, amibe ő maga invitált.
Beburkolt az érzés, hogy elegem van az egészből.
Néztem őt, de már nem annak láttam, mint hónapokkal korábban. A varázs, ami körbelengte eltűnt. Ő maga is más volt már.
- Elmegyek! – Azzal, hogy hangosan is kimondtam, véglegesítettem a döntésem. Ráérősen, hosszan kortyolt a kávéból, még a mozdulat, amíg a csészét visszatette az asztalra, mintha sosem akart volna a végére érni.
- Miért?
- Mert, ez így… Azt hittem a hajón elkezdett beszélgetést folytatjuk, helyette úgy viselkedsz, mintha fogalmad sem lenne róla ki vagyok. Te is más vagy.
- Én én vagyok, de arról valóban nincs fogalmam te ki vagy.
Zöld tekintete az enyémbe fúródott, mintha a székhez akarna szegezni.
Erőt vettem magamon, hogy felálljak vége, de a testem mintha cserben hagyott volna. A végtagjaim nem engedelmeskedtek a gondolataimnak. Fel akartam állni! Ott akartam hagyni őt!
- Engedj el! – kértem. A hangomon átütött a kétségbeesés.
- Nem engedlek el.
- De én el akarok menni! – nyöszörögtem könnyekkel a szememben, miközben tovább próbálkoztam. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, mert egy biztos volt benne, hogy ő az aki mozdulatlanná tett. Eddig sosem művelt ilyesmit.
Hiába feszületem neki újra, mintha láthatatlan szíjak tartottak volna fogva. Kétségbeesetten néztem körbe, az étteremben, senki – még a pincérek sem – mutatták jelét, annak, hogy tudnák, mi történik.
Szinte éreztem a rettegés ízét a számban. Belém villant, hogy meg fogok halni.
- Eddig te kérdeztél, most ha nem bánod, én szeretnék feltenni néhányat!
Némán biccentettem. A mozdulattól könny csordult ki a szememből, végig az arcomon.
A világom leszűkült kettőnkre, mintha egy burok vett volna körül, amint nem hatol át a külvilág hangja.
Rettegve figyeltem az a férfit, akinek csókjáért nemrég bármit megadtam volna.
- Légy szíves, mondd el még egyszer, ki vagy és miért jöttél?
- Délelőtt Budapestről indultunk hajóval, a-ahol beszélgettünk.
- Kivel jöttél?
- Veled.
- Miről beszélgettünk?
- So-ok mindenről. A múltadról, arról a másik világról, hogy mennyi minden létezik az emberi világon kívül.
- Aztán?
- A hotelben szóltak, hogy itt vársz vacsorára. Ennyi. Esküszöm! Nem hazudok! Engedj el! – Megalázónak éreztem a könnyeket, még arra sem voltam képes, hogy letöröljem őket.
- Miért fogadtad el a meghívást? Mégis kinek gondolsz engem? – felszaladt szemöldökkel ingatta a fejét. Úgy tűnt, már nem érti miért álltam egyáltalán szóba vele azon az éjszakán.
- A-azt mondtad, valóra váltod egy kívánságom. – belül égetett a szégyen. Ha akkor tudtam volna, hova jutok, Isten a tanúm, sikítva menekültem volna el.
- A dzsinnekre gondolsz, de ők lentebb állnak a ranglétrán, mint én. És el kell szomorítsalak, a kívánságaidat sem váltják valóra, csupán a lelkedet igyekeznek megkaparintani.
- Meséltél róla. Sőt, azt is mondtad, a lélekdarab csak akkor hasad le, ha önként adom.
- Mit kívántál? – egy izom megrándult a szája sarkában. Mosoly kezdemény.
- Azt ígérted, segítesz megjelentetni egy regényem. Erről szólt a szerződés.
- Te tényleg erre vágysz? Egy regényre? Annyi fontosabb dolog van annál. Például az életed. Az fontosabb egy könyvnél. – Tekintete egy pillanatra a külvilágra irányult, ahol az eső még mindig szakadatlanul hullott. – Ami pedig téged illet, ha nem bánod, szeretném visszavenni, ami az enyém.
- De nálam nincs semmi! – ráztam a fejem könnyeimet nyelve, torokban dobogó szívvel.
- Bocsáss meg, ezért a kellemetlenségét! – Olyan közel hajolt, hogy éreztem a leheletét a bőrömön.
Nem mertem levenni róla a tekintetem. Felkészültem a fájdalomra, de semmit sem éreztem, csupán egy csobbanó hang ütötte meg a fülem, egész közelről. Akaratlanul is vonzotta a tekintetem. Egyetlen pillant volt csupán, de az utolsó, amit láttam. Alig hogy felfogtam az elém táruló látványt elájultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése