Huszadik fejezet

Éles hangra riadtam fel. A szívem eszelős iramban kalapált, mintha egy rémálomból ébredtem volna. Néhány pillanat múlva kitisztult a fejem, akkor tudatosult bennem, hogy az asztalon lévő telefon csörög. Az ágyból kimászva, néhány lépéssel elcsoszogtam az asztalig majd a kagylóért nyúltam.
- Halló? – kásás hangon szóltam.
- Jó napot, Kisasszony! A recepcióról telefonálok.  Emlékeztetőt kért, hogy ma délre előadásra kell mennie az egyetemi könyvtárba.
- Nekem? – ráncoltam a homlokom. Értetlenül. Ez biztos megint Viktor műve.
- Ön kérte.
- Hogyne, persze, csak kiment a fejemből – hebegtem zavartan. - Köszönöm, hogy értesített! Viszont hallásra!
Lerogytam az asztal előtti székre.
Valami nem stimmelt! Annyira… éles volt minden, mintha szemüvegben aludtam volna el.  Végigsimítottam az arcomon azt várva, hogy ujjaim a lencséknek nyomódnak majd, kellemetlen foltot hagyva a vékony üvegen, de nem így történt. A saját bőröm éreztem az ujjaim alatt. Nem értettem, ez miként lehetséges. Mindent homályosan kellett volna látnom.
 A szoba is mintha másként festett volna. Határozottan emlékeztem, a helyiségben a narancsszín dominált, itt viszont minden lila volt, a falak, a függöny.
Elhúztam a vékony anyagot, de az elém táruló utcarészlet sem volt ismerős számomra. Nem értettem. Másik szobában éjszakáztam volna?
 Mi a jó ég történt tegnap este? Hogy kerülhettem ebbe a szobába? Egyáltalán hogy jutottam vissza a szállodába?
Emlékeztem, az indulásra, a szakadó esőre és Viktor furcsa viselkedésére. Viszont a beszélgetés egy ponton mintha megszakadt volna. Itt ébredtem, a kettő között semmi, csak sötétség.
Egy pillanatra, újra bénultnak éreztem magam, mint ott az étteremben. Az érzés könnyeket csalt a szemembe. Rettegés és értetlenség kavargott bennem. Mire volt jó ez az egész, s mi lesz velünk ezután?
Gúnyos félmosolyra húzódott a szám. Velünk. Sosem létezett ilyen.
 Felálltam, hogy a fürdőbe menjek, ám megakadt a tekintetem az asztalon heverő brosúrán, mely szerint nem csak a szoba, a szálloda sem stimmelt.
Miért nem emlékszem semmire?
Ismét körbehordoztam tekintetem a szobán, mintha azt remélném, hogy a válasz mégis ott hever a földön, csak én nem veszem észre. Találtam is olyasmit, ami nem vonta magára eddig a figyelmem. Az ágy végében egy kupac ruha hevert, tetején a táskámmal. Odaléptem és azonnal érte nyúltam. Kicipzáraztam minden zsebet átkutattam, de semmim sem hiányzott. Iratok, telefon, pénz és kulcs, minden meg volt.
 Az alatta heverő darabokban felismertem az előző nap viselt felsőm és nadrágom. Ettől egy részem megkönnyebbült, hogy legalább nem egy fekete miniben kell hazamennem.

Fekete mini? Én ostoba! Fel sem tűnt hogy a  tőle kapott ruhában aludtam. Gyűrődésnek nyomát sem láttam, csupán néhány szöszt, ami az ágynemű miatt ragadhatott rá.
Ha csak elképzeltem, ahogyan egy drága üzletben, nagy gonddal kiválasztja ezt a ruhát, mint egy jelmezt az ostoba játékához csomóba ugrott a gyomrom.
 Eszelősen kezdtem szaggatni magamról. Hallottam, a zipzárnál reccsenő anyagot, majd a melltartót és bugyit is a fekete kupacra hajítottam.
Öles léptekkel a fürdőbe siettem, és azonnal a zuhany alá álltam. Forró víz és bőrt nyúzó sikálás következett, bár nem hittem, hogy ez segít kiszakadnom a hajmeresztő szituációból.
Lecsutakoltam magam, majd a zuhanyzóból kilépve lendületes mozdulatokkal letöröltem a tükörre telepedő párát. Vöröslött a bőröm, nyugodtabbnak viszont cseppet sem éreztem magam.
- Mi a fa… - Annyira közel hajoltam a tükörhöz, amennyire a mosdó engedte. Valami nem stimmelt a jobb szememmel. Kék volt, nem barna. Szikrázóan kék, egyszerre gyönyörű és borzasztó. Mintha egy idegen nézett volna vissza rám.
Hosszú percekig tanulmányoztam magam. Annyira más voltam így! Nem csak a szemüveg nem léte, és a szemem átalakulása, volt még valami más is, amit nem tudtam szavakba önteni.
Semmit sem értettem.
A gyomrom korgása felkavarta a csendet, emlékeztetve rá, hogy tegnap délután óta szinte semmit sem ettem.
Jobb híján felvettem, az előző napi ruhámat, majd miután magamhoz vettem a táskám, elindultam, reggelizni.
Végig azon járt az agyam, hogy kerülhettem oda, de a legfontosabb ki hozott el, s miért? Viktor talán? Ha ő volt, mi célja volt vele? A szememen is ő változtatta meg? Annyi kérdőjel vibrált a fejemben, hogy a gondolataim követhetetlenné váltak.

Senkivel sem futottam össze, míg eljutottam a földszinti étteremig, ahol szerencsémre, még tartott a reggeliztetés. Szabad helyet a hátsó asztaloknál láttam, hát ara indultam, útközben magamhoz véve egy üres tányért és evőeszközöket. Annyiféle étel közül választhattam volna - rántotta, virsli, különféle pástétomok, krémek, pirítós és péksütemények – ám egyikre sem vágytam igazán. Annyira feszült voltam, hogy biztos voltam abban, egy falat sem menne le a torkomon. Nem gyötörhetem magam! Ennem kell és kész! Grimaszolva joghurtot, müzlit és gyümölcsöket szedtem az egyik pultnál.
Annyira az étel körüli gondolatok kötöttek le, hogy észre sem vettem, a teremben uralkodó hangulatot. Az emberek pusmogtak, halkan, ki feszülten, ki lesújtva, mások könnyes szemmel meredtek maguk elé. Aztán megütötte a fülemet a reggeli híradó hangja:

- Még mindig nem tudni ki a felelős ezért a szörnyűségért. Amint mögöttem is látható, az étteremnek, csupán egyik tartóoszlopa maradt állva, a többi a Dunába, illetve a fölötte átívelő hídra zuhant, több száz ember halálát okozva ezzel. – Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. Bénultan álltam, a tálkámat szorongatva, az út közepén, tekintetem a képernyőre tapadt.
A riporter arcát hiába fedte több rétegnyi smink, az sem tudta eltakarni eltorzult vonásait, a hangjában csengő értetlenséget és vörös szemét.
- Nem csupán az étteremnél történt felfoghatatlan trauma tegnap este. Az építménytől néhány méterre lángok martalékává vált az Ibis Hotel lánc szlovákiai épületéig. - A kamera hotelre váltott, ahol tegnap megszálltam.
- Az épületből semmi más nem maradt csak füstölgő romok. Arról, hogy mi okozta a tüzet, egyelőre nincs információnk, ám a szakértőknek okuk van feltételezni, hogy a történtek összekapcsolódnak, tekintve, hogy a két esemény között alig fél óra telt el. Arról, hogy melyik szervezet követte el a merényleteket, szintén nincs információnk.
A torkom összeszorult, alig kaptam levegőt. Ez nem lehet! Istenem! Könnyek homályosították el a látásom. Elhagyott az erőm, de mielőtt a padlóra zuhantam volna, karok tartottak meg, s irányítottak egy üres asztalhoz.
Azonnal a terítőre borultam, de egy férfi a szék támlájának döntött, felemelte a fejem. Hallottam, hogy beszélt hozzám, nem csak ő, mások is. Hol angolul, magyarul, vagy éppen szlovákul próbálták megtudni, jól vagyok-e, szükségem van-e orvosra.
Nem túl meggyőzően hebegtem, egy „jól vagyok”ot és „minden rendben”t egészen addig, míg az egyik pincér le nem tett elém egy pohár vizet, pirítóst lekvárral és vajjal.
- Egye meg, aztán pihenjen le! De kérem, bármire szüksége van, azonnal szóljon le a portára! –Csendben biccentettem. Legyen, ha ettől megnyugszanak.
Apránként kortyolgattam a jégkockától hűs vizet, hozzá pedig a pirítóst, bár a gyomrom borsó méretűre ugrott mivel azonban árgus szemekkel figyeltek tudtam, ha szabadulni akarok, ez a záloga.
Erőltetnem kellett, a máskor automatikus mozzanatokat. Rágás, nyelés. Mély levegő! Ne sírj! Még nem omolhatsz össze, még nem láthatják!
A lekvár émelyítően édes volt, a pirítós száraz, de szófogadón mindent eltűntettem a tányérról. Jobban lettem tőle,  vagyis szerintük jobban lettem. Jobban kellett volna lennem, ám minden egyes lent töltött perc kínszenvedés volt.
Lassú mozdulatokkal felálltam, majd a kijárat felé indultam, közben igyekeztem kirekeszteni a tévé zaját, és a mögöttem összesúgó emberek hangját.
Az egyik pincér felkísért a szobámba. Ki tudja, talán attól félt, összeesem megint. Végig éreztem aggódó tekintetét, de egy szót sem tudtam kinyögni. Minden erőmet arra fordítottam, hogy egyik lábam a másik után tegyem.

Mikor felértünk a férfi megkérdezte, tehet-e értem még valamit. Már alig tartottam, magam, így csak intettem neki, s már nyomtam is le a kilincset.
 Odabent aztán végre eleredtek a könnyeim. Mit tettem! Miattam történt mindez? Hogy lehetek még életben? Édes Istenem! Mit művelt Viktor!
Azonnal a fürdőbe nyitottam, ahol épp időben sikerült felnyitnom a vécé tetejét, hogy kihányjam a magamba erőltetett pirítóst. Folytak a könnyeim, zúgott a fejem, a hányás kesernyés szaga belemart az orromba. Percekig öklendeztem, végül mikor már semmi sem maradt bennem, fogat mostam, a csapból ittam néhány korty vizet majd ruhástól bebújtam az ágyba.
Miért tette mindezt? Ezért csalt ide? Az a rengeteg halott. Ha nem jöttem volna el, vajon még most is élnének?
 Annyit biztosan tudtam, hogy az étterem nincs többé, és ennek hozzám is köze van. De a hotel? Ezért kerültem ide? Mégis mikor és ki segített? Nehezemre esett Viktort a megmentőm szerepében elképzelni. Egymaga felfoghatatlan pusztítást végzett, mégis miért?

A portás reggeli hívása váratlanul bukkant fel a gondolataim mélyéből. Összerándultam a ténytől, hogy Viktor találkozni akar velem. Mi van, ha nem megyek el, egyszerűen figyelmen kívül hagyom az egészet? Engedné, vagy eljönne értem? Dühös lenne? Mit tenne velem?
Belenyüszítettem a csendbe. Felfoghatatlan volt mi rejtőzött a férfi vonzó külseje mögött.

Érzelmek és megválaszolatlan kérdések kavarogtak bennem, s bármennyire is tiltakoztam ellene, egyre inkább tisztába kerültem azzal, ha válaszokra vágyom, egyedül a könyvtárban kaphatom meg őket.
De akarom-e őket egyáltalán?  Változtatna valamin? Nem forgathatom vissza az időt és tehetem meg nem történtté ezt a borzalmat.
A falon ketyegő óra szerint volt még néhány órám az „előadásig”, de nem akartam rá gondolni, helyette bekapcsoltam a tévét.
Percekig ugráltam a csatornák közt, de ha nem reklámba, akkor az itt történtekről szóló hírekbe botlottam. Hol angolul, magyarul vagy szlovákul. Minél többet láttam belőle, a gyomrom annál inkább görcsbe rándult, a torkom összeszorult. Mégis mi a pokol történt? A katasztrófa egy dolog, de én? Valami átkozottul nem volt rendben. Megőrjített a tudatlanság, széttépett az önvád.
Ismét könnyek gyűltek a szemembe. Utat engedtem nekik. Arcomat a tenyerembe temetve zokogtam. Kétségbeesve, magamat okolva több száz halálért. Mi lett volna, ha nem megyek el? Bárcsak arra a rohadt hajóra se szálltam volna fel! Vajon ha így teszek, hagyta volna, vagy valami furmányos módon úgy alakította volna a dolgokat, hogy ne tudjam kikerülni sem a hajóutat, sem pedig a találkozót?
Dühömben hozzávágtam a távirányítót a földhöz, ami pattant egyet, majd gombokkal lefelé esett. Szerencsére egyben maradt, bár vissza kellett fognom magam, hogy ne vágjam földhöz ismét.
Le kellett higgadnom, képtelen voltam gondolkodni. Kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam a sírást, bár a fejem teteje lüktetett a magamba fojtott feszültségtől.
Felvettem a távirányítót a földről, majd kikapcsoltam a tévét, és visszadőltem az ágyra.
Miért jöttem el, egyáltalán? Semmi sem kötelezett rá.
Végül elővettem a telefonom, majd online keresőbe beírva szerencsére hamar megtaláltam a helyszínt, bepötyögtem az útvonaltervezőbe, mely szerint kocsival mindössze fél óra az út. Pompás! Ha már képes voltam másra összpontosítani, elkezdtem kitalálni, hogyan jussak haza. Hajó szóba sem jöhetett, hát maradt a vonat. Menetrendet néztem, néhány induló járat időpontját kijegyzeteltem, de ennél tovább nem bonyolítottam a dolgot. A gondolataim minduntalan visszatértek a könyvtári találkára.
 Normális ember egy ilyen alakalom után hanyatt homlok menekülne Viktortól, nem pedig elfogadná az ostoba meghívását.
Végül visszakapcsoltam a tévét, és egy zene csatornán megállapodva üveges tekintettel bámultam a képernyőt az ágyam biztonságából.

 Indulás előtt, eszembe jutott, hogy ennem kellene valamit, de túl ideges voltam, így lemondtam róla, csupán néhány korty vizet ittam mielőtt kisétáltam volna a szobából.
Hogy a pokolba kerültem ide? Ez a kérdés töltötte ki a gondolataimat, míg le nem értem a földszintre, majd az előcsarnokon átvágva az utcára. Ki tudja mi minden történt velem, míg eszméletlen voltam. Már az sem normális, hogy sérülések nélkül megúsztam ezt az egészet, a testi változásokról nem is beszélve.
 Az évek alatt hozzászoktam a szemüvegemhez, s most hogy nem volt rajtam, állandó hiányérzet gyötört. Arra, hogy mivel fogom megmagyarázni ezt a jelenséget, végképp nem tudtam mit mondani. Pedig valamit sürgősen ki kellett találnom, mivel eléggé látványos változásról volt szó.
Szerencsére, könnyen fogtam taxit, és a sofőrnek sem volt beszélhetnékje, miután megmondtam neki, hova szeretnék eljutni.
Egész úton remegtem az idegességtől. Az ablakon  sem mertem kinézni, csak az ölemben heverő kezemet tanulmányoztam. Rövidre, egyenetlenre vágott körmeimet, a jobb gyűrűsujjamon pihenő ezüst gyűrűt, amit a tizennyolcadik születésnapomra kaptam a szüleimtől és sosem váltam meg tőle. Csodáltam, hogy még ezt is túlélte.
Vajon ha nem költöztem volna el otthonról, akkor is összehozott volna Viktorral a sors?

Az egyetemi könyvtár, kívülről hatalmas, többszintes, fehér épület volt. Belépve egy hatalmas előcsarnokban találtam magam, aminek nagy részét, egy előadóterem foglalta el. Mielőtt, kétségbe estem volna, észrevettem jobb oldalon egy lépcsőt, hát arra indultam. Mire felértem a tetejére, háromszor küzdöttem le a kényszert, hogy visszaforduljak, de válaszokra volt szükségem, s ez maradásra bírt.
Széles információs pulttal találtam szembe magam.
- Jó napot! Miben segíthetek? – Lágy arcvonásokkal megáldott középkorú nő ült a pult mögött. Éreztem magamon a tekintetét, amitől csak még inkább zavarba jöttem. Mi van, ha csak átverés az egész? Nincs is semmilyen találka és hülyét csinálok magamból.
Kételyeim ellenére mégis előhozakodtam látogatásom okával.
Percekig tanulmányozta az előtte villódzó képernyőt, babrált az egérrel, pötyögött a billentyűzeten.
- Itt nincs semmi… Ó, megtaláltam! Fáradjon velem!– ennyit mondott, majd felállt, és egy balra vezető lépcsőn indult tovább, igaz egyszer sem nézett hátra, hogy vajon követem e.

 Átvágtunk a számítógép termen, majd a könyvtár közösségi terén. Normális estben lenyűgözött volna a számtalan kötet látványa, ezúttal viszont az előttem haladó piros blúzán tartottam a tekintetem, hallgattam cipősarkai ütemes kopogását a parkettán.
Hatalmas olvasóterembe értünk, melynek emeletére kopott falépcső vezetett fel.
 Már éppen kérdezni akartam, messze van-e, de váratlanul megállt előttem, belém fojtva a szót. Ameddig láttam, hatalmas polcok roskadásig tele lexikonokkal, és egyéb vaskos kötetekkel. A nő hirtelen megfordult, majd csupán ennyit mondott:
- K! – majd az ellenkező irányba sétált.
Azt hittem szórakozik, de észre vetem, a polcok elején lévő betűket, így értelmet nyert a mondandója. A könyvtárakra jellemző csendben még a cipőm talpának csikorgása is fülsüketítő volt. Úgy éreztem magam, mintha tilosban járnék. Vártam a pillanatot mikor pisszeg rám valaki, hogy túl hangosak és zavaróak a lépteim.
Elértem a K jelzésű polcig. A sor végén, az ablaknál egy férfi állt nekem háttal.
 A pulzusom pillanatok alatt az egekbe szökött. Féltem, hogy meghallja. Az ösztönöm futásra késztetett, így kellett néhány perc, míg elindultam felé. Menj, amíg nem késő! Honnan tudod, hogy nem következik be ugyan az, mint az étteremben?