Megérkezett a bor és a desszert. Ő viszont hosszú percek után sem. Csalódottságomat az asztalunk felé pillantgató pincérnő arcán láttam viszont, ebből arra a következtetésre jutottam, hogy nem együtt töltik az utazás hátralévő idejét.
Körbehordoztam a tekintetem a társaságon, s megállapítottam, jó néhányan leszálltak a korábbi kikötőkben.
A kisfiú, aki korábban magára rántotta az ebédjét, most csendben, lábát lóbálva ült a szülei mellett, akik a mobiljukba mélyedtek. Az utasok többsége csendben beszélgetett, pozsonyi programjukat tervezték.
Velük ellentétben nekem fogalmam sem volt róla, mihez fogok kezdeni ha leszálltam. Pénzem volt ugyan, de szállást előre nem foglaltam.
Összerándult a gyomrom, ha eszembe jutott, megint köddé vált, mint a teaházban. A macskájával együtt.
Remegő kézzel toltam el magamtól a desszert maradékát, a borospoharat viszont újratöltöttem.
- Hölgyem! - Az asztal mellett elhaladó pincér keskeny fekete bőrtokot tett elém, aztán ment is tovább. Morogva, magam elé vettem, de a mérgem azonnal elszállt, mikor észrevettem, hogy a számlát már rendezték.
Mégis mikor?
Az ajtó felé fordultam, abban reménykedve, hogy ott vár rám, de természetesen nyomát sem láttam.
Ám a tokban volt még más is, a Hotel Ibis Bratislava Centrum kártyája. A hátoldalon egyetlen sor: Szobát foglaltam a nevedre.
Ezek szerint, ez sem egyszerű hajókirándulás! De mi az ördögért akarta, hogy vele tartsak? Miért titkolózott? Mi értelme volt a titokzatos eltűnésnek?
Időközben a hajó lassult, majd fordulni kezdett. A kikötés hosszadalmas folyamat volt, s nem is sikerült többedszeri próbálkozásra sem a helyére kormányozni ezt a monstrumot.
Végül ketten kötelek segítségével húzták a hajóállomáshoz. Hihetetlen látványt nyújtott a két férfi a több tonnás építménnyel szemben.
Nem irigyeltem a legénységet. A hullámzás, és az esőzés mind ellenük dolgozott. Mire minden a helyére került, alaposan megáztak.
- Tisztelt Utasaink! Megérkeztünk Pozsonyba! Reméljük kellemesen utaztak! Köszönjük, hogy minket választottak! – Magamon éreztem a kapitány tekintetét, mikor elhaladtam mellette, bár elképzelhető csak az induláskori közjáték miatt.
Miután megkaptam a kabátomat, egy keskeny rámpán végiglépkedve a pozsonyi hajóállomás épülete előtt találtam magam, ami jóval nagyobb volt a pestinél. Tágas belső tér, több pénztárral, térképpel és különféle automatákkal.
Az utcára lépve néhány percig tanácstalanul nézelődtem, hogy merre induljak, aztán észrevettem, hogy nem messze taxik sorakoztak. Sajnos nem beszéltem szlovákul ezért angolul próbáltam szerencsét.
- Elnézést! – sétáltam oda egyik taxihoz, aminek a sofőrje épp vette ki utasa bőröndjét a csomagtartóból.
- Miben segíthetek? – Fellélegeztem, mikor angolul szólalt meg.
- Ide szeretnék eljutni! – nyújtottam át neki a szálloda kártyáját.
- Szálljon be, máris indulunk!
- Köszönöm! – Az autó hátsó ülésére beülve apró diadalt éreztem, hiszen az első akadályt, hogy eljussak a hotelbe sikeresen vettem.
- Messze van? – kérdezem, mikor elindultunk.
- Fél óra.
A férfi nem akart mindenáron beszélgetésbe elegyedni, így zavartalanul nézelődhettem, és elhatároztam, ha lesz időm, mindenképpen teszek egy rövid kirándulást az eső ellenére. Az ablakból nézelődve, a város nem különbözött annyira Budapesttől. Modern régi épületek egymás mellett, emberek esernyővel a fejük felett siettek a dolgukra az utcákon.
Mikor megérkeztünk, kifizettem a fuvart, majd elindultam a főbejárat felé. Belépve az előcsarnokba ismét átfutott a fejemen a gondolat, hogy mi a francért kellett nekem ide jönnöm, és miért nem lehetett előre megmondani? Nem tetszett a titkolózás, ha tudtam volna, hogy hol kötök ki, másképp álltam volna a dologhoz.
A hely egyébként, számomra modernnek tűnt, fiatalos benyomást keltett. Vettem egy mély levegőt, majd halvány mosollyal az arcomon léptem oda a recepcióhoz.
A velem szemben álló hölgy, minden kétséget kizáróan, szlovákul köszöntött, és érdeklődött a felől, miben segíthet. Én szemrebbenés nélkül angolul válaszoltam neki, ha jól tudom szobát foglaltak Takáts Lívia névre.
- Magyar? Bocsánat! – szabadkozott zavartan.
- Semmi baj! Ránézésre nem lehet tudni.
- Igen, itt is van…- mondta, miközben a számítógép billentyűin kopogott. – Ezt legyen szíves kitölteni! – tolt elém egy űrlapot tollal együtt. Miután ez megvolt, elém csúsztatott egy belépőkártyát. – Második emelet 107-es szoba! Kellemes itt tartózkodást!
- Nagyon köszönöm! – viszonoztam a mosolyát, és nagyon reméltem, hogy az itt létem valóban kellemesen telik majd. A londiner már ugrásra készen állt mellettem, hogy elvegye a csomagom, de intettem, semmi szükség rá, amit tudomásul is vett, bár egész biztos, hogy nem én lettem a kedvenc vendége ezzel a húzással.
Csupán akkor szakadt fel belőlem egy mély sóhaj, mikor végre becsukódott mögöttem a szobám ajtaja.
A helység egyszerűen és kényelmesen volt berendezve. Az ablak előtt húzódó asztal rögvest magára vonta a figyelmem. Szinte már láttam is magam, amint ott ülök kezemen egy csésze kávéval, figyelve az alattam elterülő várost.
Egyik sarokban tévé, a másikban szekrény állt. Jobb kézre ajtó, amely mögött fürdő rejlett. Itt azonnal felfigyeltem a falra szerelt ormótlan hajszárító berendezésre, melyhez hasonlót utoljára évekkel ezelőtt egy uszodában láttam. Az ernyőm vizes volt, így jobb ötlet híján kinyitva beállítottam a mosdó alá száradni.
A szobában a narancs egy sötétebb árnyalata dominált. Egy szatén díszpárna, a függöny, valamint a falon függő több részletből álló kosárlabda képe. S mindezt hasonló árnyalatúra festett fal koronázta.
Táskámat a székre tettem, aztán úgy, ahogy voltam, lefeküdtem az ágyra.
Percekig csak a plafont bámultam, és a lélegzetem hangjára összpontosítottam. Helyre szerettem volna tenni a gondolataimat, de ahogy teltek a pecek, egyre inkább csapongtak.
Mibe csöppentem? Ha amiket hallottam, mind igaz, akkor természetfeletti lények járnak köztünk, kényükre, kedvükre! Ez nem igaz! Nem lehet! S ha mégis, hogyan reagálnának az emberek, ha tudomást szereznének minderről?
Miért kaptam szobát? Talán este idejön? Vagy együtt megyünk valahová? Éreztem, hogy felforrósodik a bőröm, ahogyan elképzeltem őt öltönyben. Butaság! Miért érdekelném most, ha hetekkel ezelőtt faképnél hagyott?
Lerúgtam a cipőm, majd fehérneműre vetkőzve bebújtam a ropogós jó illatú takaró alá.
Végre csend ölelt körbe.
Álom nélküli sötétség szippantott magába, s én küzdelem nélkül engedtem neki. Túl sok minden zúdult a rám az elmúlt órákban.
Hajó, vérfarkasok, vámpírok, egy burok, mely körbezár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése