- Min jár az eszed? – azt asztalra könyökölve, állát a tenyerébe támasztva közelebb hajolt, mintha így próbálna megfejteni. A szája szegletében felsejlő félmosolytól megremegett a gyomrom.
- Hát... a korodat próbálom kitalálni. Fiatalnak tűnsz, mégis a szavaidból ítélve annyi minden van már mögötted. A tiédhez képest az én életem végtelenül sivár.
- Ha mindenképp tudni szeretnéd, elárulom. Ezerkilencvenkilencben születtem, a mai Izrael területén, az első keresztes hadjárat idején. Azon a napon, mikor a keresztesek bevették Jeruzsálemet.
- Keresztes... mi van? De hát ez... keresztes hadjárat? – lázasan kutattam megkopott történelem ismereteim után, mind hiába.
- Apám miatt volt. – ivott egy korty vizet, én pedig emészteni próbáltam a hallottakat. Nem sikerült.
- Micsoda?
- Apró történelmi nüansz. – vont vállat hanyagul.
- Várj! Mi? Az embereknek azért ezt másképp tanítják! – az ujjaim ökölbeszorultak, majd elernyedtek. Mély levegőt véve igyekeztem rá és nem száguldó gondolataimra figyelni.
- Ha megtartanánk mindazt a történelemkönyveitekből, ami igaz, az egész csupán néhány lap lenne.
- Akkor mi az igazság a keresztes hadjáratokról?
- A családom kiirtására szövetkezett egész Európa, az akkori császárság, és a pápaságok, különböző királyok. Mindegyik szövetséget kötött.
- De hát nem lehet felindultságból, csak azért mert olyan kedvem van, kiirtani egy egész családot. – háborogtam a kelleténél néhány oktávval hangosabban, ami az utasok némelyikéből megbotránkoztató pillantást váltott ki.
- Dehogy nem. Miért ne lehetne? – Úgy tűnt, számára természetes, hogy így alakult.
- Mert emberi mércével mérve nem normális.
- Pedig hány ilyen történt a történelmetek során! Tudtad, hogy a visszatérő keresztes lovagokat kiirtották, hogy ne mesélhessék el mik voltunk? Hazatértük után családostól lemészárolták őket, a titkuk így sosem került napvilágra.
- Szóval hétköznapi emberek lemészárolták a családodat, akik hatalmasabbak voltak náluk? Hogyan történhetett ilyesmi? – Nem értettem. Halandó emberek képesek voltak legyőzni náluk sokkal hatalmasabbakat? Biztos voltam benne, hogy tisztességtelenül játszottak.
- Kihasználták a rendszer gyengeségét. Ami, tekintve az akkori körülményeket, nagy szó.
Az általa említett évszám befészkelte magát a tudatomba.
- Ez azt jelenti, hogy több száz éves vagy? –kanyarodtam vissza a korát érintő kérdéshez.
- Nem vagyok! – nevetett fel. Úgy tűnt szórakoztatja a zavarodottságom.
- Akkor születtél…
- De nem éltem…nem azóta élek…Bonyolult! – legyintett, én viszont nem hagytam annyiban.
- Nem szeretnél felvilágosítani, mielőtt konkrét hülyét csinálok magamból? Nem tenne jót a történetnek, ha elkezdenék mindenféle ostoba elméleteket gyártani.
- Csak azért tudtam túlélni a mészárlást, mert eltüntettek.
- Aztán egyszer csak itt voltál?
- Ühm…
- De mi történt a kettő között, és hol az itt? Azért, az…
- Számomra semmi. Elég gyorsan eltelt.
- Szóval ugrottál térben és időben? – találgattam.
- Lényegében. Budapestre kerültem, ahol egy olyan pár vett magához, akinek nem lehetett gyereke.
- Elnézésüket kérem! – lépett az asztalunkhoz egy pincér. – Hamarosan felszolgálnánk az ebédet, amennyiben megfelel. – mondta, majd tovább sietett.
- Köszönjük!
- Kimennék levegőzni! – toltam hátra a székem. Kezdett kényelmetlen lenni a folytonos ülés. Át szerettem volna mozgatni a tajgaimat és a gondolataim közt is rendet kellett tennem.
- Nézd csak! Az eső is alábbhagyott. – Követtem a pillantását. Kövér cseppek helyett épphogy csak szitált odakint.
Hűvös volt, a menetszél is csak rontott a hőérzetemen. Ennek ellenére úgy éreztem órák óta most először kapok rendesen levegőt.
A vizes korlátnak támaszkodva figyeltem az eső áztatta tájat. Istenem, mibe keveredtem! Énem egy része nehezen birkózott meg a tudattal, hogy kísérőm sem ember. Ez talán magyarázattal szolgálna sok dologra. Az erkélyre, a Margit-Szigetre.
Zsongott a fejem az új információktól. Úgy éreztem nincs elég időm rá, hogy megbirkózzam velük.
Mennyi titok! Miért pont én szerzek tudomást róluk? Bármikor kiszállhatok, ebben száz százalékig biztos voltam, a kérdés csupán annyi volt, hogy képes lennék-e rá. Ha megtenném, hogyan érezném magam utána? Valami azt súgta, egyszeri, esélyt kaptam a sorstól, és magamat ismerve, ha kihátrálnék a szerződésből emésztene a kérdés, mi lett volna, ha végigcsinálom.
Tovább maradtam volna a gondolataim társaságában, az időjárás mégis visszaűzött az asztalunkhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése