- Minden rendben?
- Persze, csak szükségem volt egy kis friss levegőre. – megakadt a tekintetem egy kis cetlin, ami a pohara mellett hevert. Amint észrevette, hogy nézem, azonnal a zakója zsebébe süllyesztette. Sejtettem kitől származik, de a józanabb énem tudta, nincs jogom sem ítélkezni felette, sem beleszólni a döntéseibe.
- Ez most biztosan sok egyszerre.
- Kissé. – grimaszoltam. A mellettünk elhaladó pincértől kértem még egy vizet és egy kávét.
- Ugye tudod, hogy bármikor kiszállhatsz? – nézett tette fel ismét a kérdést.
- Kiraknál a hajóból? – hápogtam felháborodást mímelve, mintha nem tűnt volna fel a pillanatnyi hangulatváltozása.
- Naná! Innen nézném, ahogyan a partra evickélsz, miközben én a pincérnővel borozgatok! – vigyorgott kajánul.
- Na jó! – egyszerre buggyant ki belőlünk a nevetés – Ha jól értettem, itt nőttél fel? – folytattam az imént félbehagyott témát.
- Magához vett egy házaspár, ők neveltek fel. – bólintott, én pedig reméltem, ennél többet is megtudhatok.
- Milyen gyerekkorod volt? – igyekeztem könnyed hangot megütni, ami nehezemre esett, az eddigi témák után.
- Eleven, – halvány mosoly derengett fel az ajkán. A hangja kissé ellágyult. – és koszos.
Most rajtam volt a nevetés sora, lelki szemeim előtt pedig megjelent egy csibész mosolyú, talpig sáros kisfiú.
- Sok fejfájást okozhattál a szüleidnek.
- Abban biztos lehetsz. – ujjai szórakozottan babráltak a vizes üveg kupakjával. Úgy tűnt elveszett az emlékeiben. – A kíváncsiságom sokszor sodort bajba, meg persze a kórházba is.
- Mid tört el?
- A bal lábam és a jobb karom, szinte rögtön egymás után.
- Te jó ég! – kezembe temettem az arcom. – Mit csináltál?
- Megszabadultam a gipsztől, és örültem, hogy végre megint csavaroghatok kedvem szerint. Néhány nap múlva meg is lett az eredménye. Leestem a fáról. – Nem tudom szándékos volt-e a mozdulat, ahogyan jobb kezével végigsimított a baj alkarján.
- És később?
- Megváltoztam, ha úgy tetszik, benőtt a fejem lágya. Persze, mint a legtöbb fiatlanak, nekem is voltak világmegváltó elképzeléseim. A lelkesedés hajtott, hogy jó legyek a munkámban. Elismerésre vágytam, és el is hittem, hogy megkaphatom. Nem csak azt, hanem bármit, ha elég kitartó vagyok. – A kupak amivel eddig játszott, csörögve hullott a padlóra az ujjai közül. – Aztán a világ lassan megváltozott, és én hiába próbáltam, nem voltam képes alkalmazkodni hozzá. Minden, amit addigi életem során tanultam és helyesnek véltem már nem állta meg a helyét ebben az új világban. Nem tudtam mihez kezdjek, útmutatás nélkül lézengtem, egyik napból a másikba zuhantam. Úgy érzetem összedőlt a világom.
Az élet viszont olyan helyzetbe sodort, amiről álmodni sem mertem.
- Mi történt? – levegőt venni is alig mertem.
- Egy este munka után az üres utcán sétáltam hazafelé. Csak arra emlékszem, hogy nyávogást hallottam, aztán észrevettem egy macskát az út közepén Ott ült, és engem figyelt. –
lehajolt az imént leejtett kupakért, majd folytatta – Aztán jött az éjszakai járat.
- Basszus!
- Hiába dudált a sofőr, az a bolond macska, meg se mozdult, le se vette rólam a szemét.
- Mit csináltál?
- A busz elé vetettem magam.
- Úristen! Képes lettél volna meghalni egy macska miatt? Én is szeretem az állatokat, de ez durva.
- Ne aggódj! Mindketten élve megúsztuk.
- Az meg hogy lehetséges?
- Ha pontos akarok lenni, nem ütött el a busz. Átment a testemen.
A tenyerembe ejtettem az arcom, ezzel is tompítva a feltörő nevetésem. – Ez most komoly?
- Teljesen.
- Szürreális. – ingattam a fejem, legyűrve egy újabb kacajt.
- Elhiheted, nekem is az volt.
- És mi lett a macskával?
- Azóta velem él.
- Komolyan?
- Igen. Eléggé önfejű szőrgolyó.
- Tudomást szerzett erről valaki?
- Semmi nyoma nem maradt. Hazamentem, a macsek jött velem és ennyi. – ivott egy korty vizet, én pedig a poharam szélét rajzoltam körbe az ujjammal.
- Mennyiben változott meg ezután az életed?
- Teljesen. Időbe telt, mire összeraktam a darabkákat ugyan, de rájöttem, hogy attól a pillanattól kezdve már nem lehetek ugyanaz az ember.
- Senki sem segített rájönnöd mi volt ez az egész?
- De segítettek. Hol jó, hol rosszakarók. Eleinte kétségbeesetten vergődtem, de az ember előbb-utóbb tanul a hibáiból. Mostanra azt is tudom, hova menjek, attól függően, mit keresek.
- De hát a rosszakarók csak keresztbetettek nem?
- Mikor még nem tudod mi vagy, és megjelenik a rosszakaró, hogy megöljön azért, ami vagy, máris többet tudsz magadról.
- Most is vadásznak rád?
- Igen. – nyugalom áradt belőle, nekem viszont borsódzott a hátam. Hogy képes ilyen higgadtan viselkedni?
- Azért, ami vagy? – kérdeztem remegő hangon.
- Részben. Van, aki, azért ami vagyok, vagy azért, amit csinálok. Mások egyszerű érzelmi felindulásból.
- Amiért én is tudok pár dolgot, van rá esély, hogy engem is meg akarnak majd ölni?
- Van.
- Csodás. – fintorogtam, de azt hiszem nem fogtam fel igazán szavai súlyosságát. - Akik vadásznak rád… nem emberek, ugye? – néhány pillanat csendben feszültséggel telt. Mintha megfontolná a választ.
- Színes egy társulat. – kacsintott hamiskás mosoly kíséretében. Egyáltalán nem nyugtatott meg.
- Nem szeretnél egy kicsit felvilágosítani, hogy ha esetleg éjszaka rám rúgják az ajtót akkor fussak, vagy ne fussak? – próbáltam figyelmen kívül hagyni a gyomromban feszülő csomót.
- Ne fuss, akkor már mindegy.
- Nem értem. – csóváltam a fejem. - Miért hagyod, hogy üldözzenek?
- Mindig is lesznek ilyenek. Könnyebb, ha tudod ki van a nyomodban, legalább fel tudsz rá készülni.
- Számomra ez annyira furcsa. – hitetlenkedve csóváltam a fejem.
- Mi? Hogy néhány évtizeddel a hátam mögött több ezer éves lényekkel játszom élethalál harcot? Neked furcsa?
- Csak egy ember vagyok. – nyekergésnek tűnt a hangom, ittam egy korty vizet, de a feszültségem az sem oldotta.
- Én is az voltam.
- A teaházban is menekültél valaki elől? – élénken élt bennem a pillanat, mikor szó szerint egyik pillanatról a másikra köddé vált.
- Nem. Azért voltam ott, hogy beszéljünk, de sajnálom, amiért szó nélkül ott hagytalak.
- Emlékszem, volt egy pillanat, amikor lilának láttam a szemed. Létezhet ilyesmi? Közvetlen, mielőtt eltűntél volna.
Elnevette magát, pedig semmi vicceset nem kérdeztem. – Létezik.
- Mitől?
- Attól függően mire figyelek, megváltozik a színe. Sajnos ez egy rossz tulajdonság, ami el tud árulni. De a te kedvedért nem hordok napszemüveget, furcsán néznék ki. – Grimaszt kapott tőlem, pedig szívem szerint bevallottam volna neki, hogy elképzeléseim szerint jól nézne ki napszemüvegben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése