Mikor végre felbőgtek a motorok és elindultunk, minden gondolat kiröppent a fejemből s hosszú percekig széles mosollyal az arcomon néztem kifelé az ablakon.
- Látom tetszik. – ő is mosolygott.
- Nevetségesen nézhetek ki. – elkaptam a tekintetem az ablaktól, mintha valóban szégyellném magam.
- Kevesen képesek örülni az apró dolgoknak. Ne veszítsd el ezt a tulajdonságod!
- Sokszor jártál már Pozsonyban? – ittam egy korty pezsgőt, Féltem, ha túl erősen szorítom meg, a vékony üveg összeroppan az ujjaim között.
- Nem mondanám, viszont minden alkalom más egy kicsit. Az ok, amiért megyek, a társaság – jelentőség teljes pillantást vetett rám, amitől még inkább felforrósodott az arcom. Szerencsére a következő pillanatban megérkezett a korábban rendelt ásványvíz is, amiért nagyon hálás voltam. Akkor elhatároztam nem iszom több alkoholt. Nem szerettem volna idő előtt megszabadulni minden gátlásomtól.
- Miért Pozsony? – Az eső közben hangosan kopogott az ablakon, de úgy tűnt, mintha mi odabent egy burokban lettünk volna védve az időjárástól. Az asztal közepén imbolygó mécses lángja, és a plafonra szerelt led lámpák halvány fénye meghitté tették a légkört.
- El kell intéznem néhány dolgot. Remélem tetszeni fog a város!
- Még sosem jártam ott, és szárnyassal sem utaztam még, szóval, biztosíthatlak, hogy már most imádom ezt a kirándulást! – széles mosolyom mellé abban a pillanatban egy cseppnyi hála is társult. Ha nincs ő, az életem ugyanabban a már unalomig ismert mederben folyt volna tovább, talán örökké.
- Látom, a készülődés sem okozott gondot.
A pillanatokkal ezelőtt érzett hála helyét pillanatok alatt szégyen vette át. Az ablakon csordogáló esőcseppeket figyeltem.
- Igazából, azt hittem átversz. – kapkodva ittam ki pezsgőm utolsó cseppjeit. Vallomásom meggondolatlanul csúszott ki a számon.
- Én? Soha. – Nem tudtam eldönteni, valóban megsértettem, vagy csak megjátszotta.
- Tulajdonképpen, miért hoztál magaddal? – végre elszakítottam a tekintetem a mellettünk suhanó eső áztatta tájtól és az arcát fürkésztem.
Egy pillanatra elgondolkozott, majd így felelt:
- Igazság szerint, csak kíváncsi vagyok, hogy haladsz a könyvvel. Befejezted végre?
- Belekezdtem, de mint mondtam, a regény gerincét a te ügyfeleid történetei alkotják. – fakóbb lett a hangom, s ez zavart. Nem akartam, hogy észrevegye a megváltozott hangulatom. Azt hiszem titokban abban reménykedtem, utazásunk célja velem kapcsolatos ugyan, de a szerződéstől független.
- Mesélj te! Ki volt az a nő, akivel láttalak? Ő miért keresett meg? –jobbnak láttam terelni a témát, mielőtt eluralkodnak rajtam az érzelmeim.
- Parancsoljanak, az előétel! – lépett mellénk a pincérnő az asztal közepére téve a választott fogást. Abban a pillanatban tudatosult bennem, mennyire éhes vagyok.
- Köszönjük!
Csendben nekiláttunk az evésnek. Meglepetésemre Viktor néhány falat után válaszolt is a kérdésemre.
- Egy anya, aki már sok mindent megélt. Úgy érezte, igazságtalan az élet, amiért gyógyíthatatlan rákos. – Figyeltem, ahogy lassan pirítósra keni a fűszeres krémsajtot. Nem tudtam mint mondani, szavai keserű ízt hagytak a számban.
- Kesergett, de mégsem arra kért, hogy segítsek neki meggyógyulni, hanem hogy eljuthasson olyan helyekre, ahol még sosem járt. Nem hosszabb életet akart, csak rendezni mindent. Ettől számomra különleges volt. Szívesen segítettem neki.
- Azt gondoltam, egy futó kaland.
- Attól függ, hogy vesszük.
- Tudod, hogy értem! - szóltam közbe élesen.
- Nem tudom. – Fogalmam sem volt szórakozik –e vagy tényleg nem érti mire céloztam.
- Biztosra vettem, hogy egyéjszakás kaland, és lefeküdtél vele. - kínlódva gyűrögettem a szalvétám, majd annak rendje és módja szerit az ölembe terítettem.
- Szó sem volt ilyesmiről.
- Hová vitted? - kérdeztem, hogy enyhítsem a kínos csendet.
- A Távol- Keletre. Japánba, hogy pontos legyek.
Vágyakozva sóhajtottam fel. - Sosem jártam ott!
- Ő sem, ahogy a legtöbben sem. Ha a sors úgy hozza, hogy eljuthatsz oda, ígérd meg, hogy nem szalasztod el! Gyönyörű és sokoldalú. Nem csak felejthetetlen élményekkel gazdagodhatsz, de egy csendes kertben elbújva mindenki elől, összeszedegetheted a lelked széthasadt darabkáit.
- Ez kissé kacifántosan hangzott. – vallottam be zavartan, de ő csak nevetett. – De értem mire gondoltál, és megígérem, ha szembe jön velem a lehetőség, nem hagyom ki! – minden igyekezetem ellenére, az előétel egy kis darabja a terítőn végezte. A korábbi pincérnő éppen elhaladt mellettünk, ám szerencsétlenkedésem helyett lopott pillantást vetett a velem szemben ülőre.
- Sokszor jártál már ott?
- Igen. Utoljára a múlt héten. – semmiségnek hangzott, mintha számára teljesen természetes lenne egy ilyen utazás. Ez kissé bosszantott. Még akkor is, ha csak elég volt az öltözetére pillantanom, és pontosan tudtam, hogy megengedheti magának.
- Vannak korlátaid, vagy cselekedhetsz kényed-kedved szerint? – célozgattam a múltkori találkozásunkra. Valahogy nehezen hittem, hogy amit csinál, képes lenne bárki is karba tett kézzel nézni.
- Mindenkinek vannak korlátai.
- A tiéd micsoda? - nem szántam viccesnek a kérdést, mégis elnevette magát.
- A hozzám hasonlóak. A többiek, akik, nem ide tartoznak.
- Milyen szabályok kötnek, olyasvalakit, mint te?
- Mint téged.
- Politika, törvény, rendőrség? – soroltam ami először eszembe jutott.
- Mondhatjuk. De természetesen mindig akadnak olyanok, akik megszegik a szabályokat. – halvány, csibészes mosoly futott át az ajkán.
- Jól gondolom, hogy te is közéjük tartozol?- nem tudtam nem viszonozni azt a mosolyt.
- Lebuktam! – húzta be a nyakát, mire hangosan felnevettem. A mellettünk lévő idős nőkből álló asztaltársaság szúrós pillantással illetett.
- Úgy látom irigyeid akadtak! – hajolt közelebb az asztal felett.
- Csak nehogy a végén felróják, hogy zavarjuk őket.
Nem sokkal később lekerült az előétel, átadva helyét a Viktor által rendelt kávéknak, aminek már az illatától is élénkebbnek éreztem magam.
Megcukroztam a feketém, tejet öntöttem bele majd ittam egy kortyot. Azt hiszem addig sosem ittam ennyire finomat. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és élveztem az ízét. Krémes volt, amit a hozzá kapott tej csak még jobban kiemelt. Az első korty, marcipánra emlékeztető ízt hagyott a számban. Tökéletes volt.
Lehunyt szemmel élveztem a számban szétterülő ízt, a gondolataim azonban sebesen száguldoztak.
Nem lehetett mind trükk! Kizárt! Nem tudtam teljes egészében hinni neki, viszont belementem a játékába, még ott az erkélyen állva elhatároztam, igyekszem nem mutatni a kétségeimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése