Elegáns előcsarnokba léptünk, engem pedig abban a pillanatban lenyűgözött a hely, a következőben pedig el is öntött a szégyen. Semmit sem láttam a helyből, de úgy éreztem az öltözékem nem odavaló. Ha tudtam volna…ha elhittem volna, hogy ez a kirándulást valóban megejtjük elegánsabban öltöztem volna fel.
Annyira belemerültem a gondolataimba, nem is hallottam a kísérőm és a minket fogadó hölgy rövid párbeszédét, automatikusan követtem őket az előcsarnoktól jobbra.
A helyiség amelyen áthaladtunk, lenyűgözött hatalmas ablakaival, kényelmesnek tűnő világoszöld foteljeivel és a csillár körüli gyönyörű szenes festett üveg dekorációval. Lemaradtam tőlük, gyorsan körbenézem, noha biztos voltam benne, jó pár órát fogok itt eltölteni.
Kísérőm hirtelen hátrafordult. Arcán halvány mosolyt láttam, elégedettnek tűnt, mintha előre tudta volna, milyen érzelmeket váltott ki belőlem a hely.
Sietve melléléptem.
- Néhány perc türelmüket kérem, mindjárt jön egy kollégám! – mosolygott ránk kedvesen a hölgy, majd magunkra hagyott minket.
Időm sem volt szólni, máris hozzánk lépett a főpincér.
- Foglalásunk volt, Horváth Viktor névre. – Belém szorult a levegő, a szám pedig magától húzódott mosolyra. Végre megtudtam a nevét.
- Igen, meg is van! - bólintott a férfi miközben végigböngészett egy listát. – Erre parancsoljanak! – mondta, majd miután magához vett két étlapot, elindult az asztalok között, mi pedig némán követtük.
Az étterem másik végébe, egy két személyes asztalhoz, pont az ablak mellé.
- Foglaljanak helyet! Hamarosan indulunk!
- Köszönjük! – kísérőm némán bólintott, én viszont képtelen voltam eltüntetni a mosolyt az arcomról.
Táskámat az asztal lábának támasztottam, a blézerem pedig a közelünkben lévő fogasra akasztottam, ernyőmet az erre a célra kihelyezett tartóba tettem. Ő ugyanígy tett a kalapjával és ballonkabátjával.
A megszokottól eltérően ezúttal fekete öltönyt viselt sötétlila nyakkendővel. Nem értettem, ha ez csupán egy kirándulás, miért viselt annyira elegáns öltözéket? Hozzá képest, én úgy néztem ki, mintha az utcáról estem volna be.
Távozásával csend telepedett ránk, amit csupán a felszálló utasok zaja tört meg. Nevetést és felszabadult beszélgetést hallottam minden irányból. Az én eszem meg közben csak azon járt mennyire nem tartozom oda. Elég volt körbenéznem és máris láttam, hogy néhány utas blúza többe kerülhetett, mint az én egész otthoni ruhásszekrényem tartalma.
- Remélem nem okozott gondot a koránkelés.
- Hm? – rá emeltem a tekintetem. Meglepett, hogy valódi érdeklődést láttam rajta. - Oh, egyáltalán nem. Bár az esőnek nem örülök, jobb szerettem volna szárazon megúszni ezt az utazást.
- Se ’la vie! – A partnerem velem ellentétben ő sokkal fesztelenebbül mozgott ebben a környezetben. Ő már az étlapot tanulmányozta, az enyém még érintetlenül hevert a jobb oldalamon. Óvatosan kézbe vettem, hogy végre lefoglaljam magam, a környezetem szemrevételezése helyett. Úgy sejtettem, lesz még időm arra bőven.
- Ugye mondanom sem kell, hogy nyugodtan válassz bármit, amit szeretnél?
- Rendben! – szégyenlősen elmosolyodtam, majd visszabújtam az étlap mögé.
- És van egy fogadásom a desszertet illetően. – Célzását hallva azonnal hátralapoztam, nem is tartott sokáig megtalálni mire gondolt. Ezután minden figyelmem az ételeknek és italoknak szenteltem, míg el nem döntöttük melyikünk mit szeretne.
Éppen az itallapot nézegettem, mikor kezembe temettem az arcom, a percek óta bennem kavargó abszurd gondolattól.
- Mi az? – bár nem láttam, de a hangja elárulta, hogy mosolyog.
- Túl sok az evőeszköz. – vallottam be hallkan nevetve.
A tányér mellett ugyanis helyet kapott egy kanál egy kés, valamint három villa, amelyekből egy a tányér előtt hevert.
Velem ellentétben Viktor hangosan felnevetett. Annyira meglepődtem, hogy előbújtam az ujjaim takarásából, egy egyenesen a szemébe néztem. Tetszett a nevetése, a tény, hogy én váltottam ki belőle, csak még inkább. Gúnynak nyoma sem volt a hangjában, csupán játékosság csendült ki belőle.
- Hát nem láttad a Micsoda Nő! –t?
Ráncba szaladt a homlokom egy pillanatra. – Kívülről befelé! – felszabadultan nevettem, mire ő csak bólintott. – Jézusom! Nem hittem el, hogy az így van!
- Pedig de! A kicsi pedig a desszerthez való.
- Egyéb amit tudnom kéne, mielőtt leégetlek? – kérdeztem, ezúttal csak félig viccelődve.
- Ne könyökölj az asztalra, és semmilyen körülmények között se nyald le a kést! Az végképp bunkóság. – Szaporán bólogattam, leplezve széles mosolyomat, abszurdnak tűnő tanácsai hallatán.
Miután kissé engedett bennem a feszültség, alaposabban szemügyre vettem a helyiséget.
A vaníliaszínű falat festmények díszítették, amiket fölülről halványan meg is világítottak, a padlót, a bárhoz hasonlóan világoszöld szőnyeg borította.
Apró lámpák szórtak sárga fényt a plafonról, feléve a harcot a kinti szürkeséggel.
- Sikerült választani? – lépett mellénk egy pincérnő.
- Igen.
Míg Viktor leadta a rendelést, az én figyelmem a terítékre tért vissza. A tányéromon narancssárga szalvéta hevert szépen összehajtva, kettőnk terítéke között, az asztal közepén egy apró mécses felelte a hangulatért, a poharakat pedig – mint később észrevettem- mágnessel tartották a helyükön. A bennük lévő minta először nem tűnt többnek csiszolt nonfiguratív mintáknál.
- Fémszálat tettek bele, attól mágneses. – adta meg a választ, mielőtt kérdezhettem volna.
- Ötletes, ugyanakkor elegáns. – mosolyogtam visszafogottan.
- Indulhatunk? – A kísérőmhöz lépő férfi egyenruhájából azonnal kitaláltam, hogy ő csak a kapitány lehetett. Első ránézésre közelebb járhatott a hatvanhoz, mint az ötvenhez, mégis áradt belőle valami féle tartás. Fehér rövid ujjú ingét arany és sötétkék csíkos váll lap díszítette. Mikor rám nézett, fakó kék tekintetében pajkosság csillant.
- Igen.
- Akkor, kellemes utat, barátom!
- Meglesz! – A cinkos kacsintás nem kerülte el a figyelmem. Felforrósodott tőle az arcom. Vajon mire gondolhatott a kapitány, miért vagyok vele?
- Kipihented magad a közös éjszakánk óta? –kérdése visszarántott a gondolatim útvesztőjéből a jelenbe. Bár nehezemre esett, igyekeztem nem faggatni őt az utazás okáról. Azzal nyugtattam magam, ha alkalmasnak látja az időt megosztja velem az elképzelését.
- Fogjuk rá. Viszont képtelen vagyok kiverni a fejemből a trükkjeidet. Elképesztőek voltak! Elismerésem, komolyan! – gúnyos megjegyzésnek szántam, a szavaimon mégis a csodálat érződött. – Nem fér a fejembe, hogy csináltad.! – hitetlenkedve csóváltam a fejem, tőle csupán féloldalas mosolyt kaptam. - Amilyennek láttam a várost, az valami elképesztő volt!
- Ne rontsd el azzal, hogy leleplezed őket! Hová lenne így az izgalom? – Kénytelen voltam igazat adni neki. Hiszen míg a nevét nem tudtam, ami köztünk volt, csak még izgalmasabbnak tűnt.
- Tele vagy apró titkokkal! – jegyeztem meg sóhajtva.
Beszélgetésünkbe a pincér érkezése hozott rövid szünetet, amíg óvatosan lerakott elénk két pohár pezsgőt.
- Mire koccintsunk? – kérdeztem zavartan.
- Mit szólnál ehhez az utazáshoz? Ha jól alakul, eredményes és különleges lesz mindkettőnk számára.
- Ez jó ötlet! – mosolyogva koccintottam a poharam az övéhez, belemerülve az első korty alkohol okozta kellemes érzésbe. Görcsösnek éreztem magam, ezért a pezsgő tökéletes volt, hogy feloldódjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése