Leylah Attar Papírhattyú

LEYLAH ATTAR

PAPÍRHATTYÚ

fülszöveg

A szerelem nem halhat meg soha. 

Azt mondják, 21 nap kell hozzá, hogy kialakuljon egy szokás. Ez hazugság! A lány 21 napig kitartott. A 22. napon pedig mindent megadott volna a halál nyugalmáért. Mert azon a bizonyos 22. napon rájött, hogy az ő megmenekülése a biztos halált jelenti vagy az apja, vagy a szerelme számára. A Papírhattyú komor, mégis szívet melengető szerelmi történet, tele nyersességgel, intrikával és feszültséggel. 

Lenyűgöző mese szenvedélyről, veszteségről, megváltásról.

Eleinte a borítótól kezdve a fülszövegen át minden egy nagyon depresszív hangulatú regény sejtetett, én meg úgy voltam vele, nincs rá szükségem. Végül bele olvastam a Könyvmokyképző oldalán, és molyon is elolvastam néhány értékelést. Ezek alapján már a Megölni Sarait-hoz hasonlítottam, ami teljesen elrabolta a szívem első mondattól az utolsóig!

Szóval adtam neki egy esélyt.

Első benyomás alapján, azt kell mondjam, Skye-nál ellenszenvesebb női főszereplővel én még szerintem nem találkoztam. Elkényeztetett szőkeségként gondoltam rá, aki amiért elrabolták, rájön mennyire csúnya és kegyetlen a világ az rózsaszín buborékán kívül.

Természetesen, ahogyan ő, én sem tudtam, hogy amúgy mi a franc történik. Elrabolták, de ki és miért? Aztán egy hajón tért magához én pedig nem lettem okosabb, az elolvasott oldalak után, csupán annyival, hogy Damiennek hívják az elrablóját. Aztán vártam, a napok viszont teltek a regényben. Skye bizonytalansága az enyém is volt. Semmit nem tudtam, vagy sejtettem. Mit akar ez a férfi?

A múló napok kellemesen egybeolvadtak, azt hittem elviszi a lányt A-ból B-be hogy aztán ott csináljon vele valamit. Szóval csordogáltam az eseményekkel, majd jött a konyhai jelenet. Azt a k…..ott aztán vertem a fejem a falba, hogy mekkora ökör vagyok! Jött a hidegzuhany, nekem pedig eszembe jutott a „Lankadatlan éberség!” amit fogalmam sincs melyik könyvben olvastam, de a későbbiekben ehhez tartottam magam.

Gondoltam, szuper, itt bármikor történet bármi. Ennek örömére, épp csak kihevertem az előző csavart, jött a következő, ahol őszinte leszek beütött pár pillanatnyi kékhalál. Néhány kérdést megválaszolt a fordulat, ám még többet hagyott maga után. Ez okos húzás volt, mert tovább akartam olvasni a könyvet. Mégis mi történt a múltban?

Megismertem Damina múltját, ami alig néhány oldal után alaposan meglepett, ám ezzel együtt számomra a kirakós egy újabb darabja került a helyére. Megismertük Rafaelt, aki az évek alatt a férfi legjobb barátjává vált. (Keveselltem a jelenlétét, szívesen megismerném az ő történetét is részletesebben.)

Ha már szóba kerültek a karakterek! MaMaLu lett nekem a legkedvesebb! Mindenkinek kijárna olyasvalaki, mint ő! Aztán megjelent Sierra és csak arra tudtam gondolni, hogy imádták volna egymást MaMaLu-val.

Egy valami viszont megtévesztő volt, a fülszöveg. A regény ugyanis, nem huszonkét napot, hanem éveket ölel fel. Felváltva követhetjük Damian és Skye életét, és itt kifejezetten jól jött ez a fajta írásmód. Mindketten megjárták a maguk poklát, ami keményebbé tette őket. Ez a változás Skye-on volt a legszembetűnőbb.

Nem csak íve, de bizonyos értelemben véve kerete is volt mindkettejük életének, ez ha szabad így fogalmazni, széppé tette az egészet. Látni honnan indultak a szereplők és a végén hová jutottak, hihetetlen! Mennyivel több van egyes emberekben, mint az elsőre látszik. Gondolok Skye-re akiről szörnyen negatív véleménnyel voltam, végül annyiban maradnék, hogy erős és bátor nő.

Ahhoz képest, hogy „Rázós Könyv” kategóriába sorolta a Könyvmolyképző, kevesebb vér és szex van benne, végig olyan érzésem volt, hogy inkább Rubin pöttyösnek kellene lennie, de oda már sok az erőszak, szóval valahol a kettő között lebeg a könyv.

Ettől eltekintve, és a kezdeti félelmeim ellenére nagyon megszerettem, mert a vér ellenére emberi dolgokról szól. Ha nagyon akar az ember persze bele tud kötni, hogy sablonos, és ha az is, akkor is szép történet.

Mintha bekötött szemmel ültem volna egy hullámvasúton, amire végül újra fel akarnék szállni!