- Úgy látom, a kíváncsiságod győzött. – szólt, mikor mellé értem, de még mindig nem nézett rám, én viszont őt figyeltem. Mintha egy másik ember állt volna ott. Megszokott makulátlan külsejének nyoma sem volt. Máskor gondosan fésült haja ezerfelé meredezett a fején, mintha fésülködés nélkül lépett volna ki az utcára. Fehér inge gyűrötten, félregombolva lótott rajta, még a nyakkendője is hanyagul csüngött a nyakában.
Vörösen égő szeme alá árnyékokat rajzolt az álmatlanság. Az egész lényéből meggyötörtség sugárzott. Rajta viszont semmi jele nem látszott, hogy tudatában lenne annak, milyen látványt nyújt. Máshol járt lélekben.
- Hajlandó vagy elárulni mi történt? – suttogtam feszülten. Féltem attól, hogy a kérdésem milyen reakciót válthat ki belőle. Most messze volt attól a határozott, vagy éppen nőcsábász férfitől, akinek megismertem.
Kurtán felnevetett:
- Meggyógyultál. – reszelős hangját hallva arra gondoltam, nem sokszor szólalhatott meg az elmúlt órákban.
- Tényleg? És a szememre mit mondasz?
- Meglepően jól áll.
- Ennyi nem elég! – vetettem oda emelt hangon - Átvertél, és kis híján meghaltam!
- Igazából elég távol voltál tőle. –Érzelemmentes hangjától elfogott a sírhatnék. Pillantásra sem méltatott, egyetlen izma sem rándult. Hát ennyit jelentek neki?
- Ezért volt minden? Az utazás, a szoba… az étterem… - gyorsan letöröltem egy kiszökött könnycseppet. Szükségem volt néhány mély lélegzetre, hogy uralkodni tudjak magamon. – Aki az asztalnál ült, az nem te voltál, igaz?
- Nem. De ha nem én ülök ott, odamentél volna egy vadidegenhez?
- Csapda volt… - állt össze a kép.
- Neki. – felelte nyomatékosan, még mindig kerülve a tekintetem.
- Én voltam a csali. – fejeztem be, ő pedig biccentett. - Ezért szedtél fel a bárban? – már a kérdést magát is megalázónak éreztem.
- Nem. – futólag elmosolyodott, mintha butaságot kérdeztem volna. Vagy a kérdés idézett fel benne egy pillanatnyi kellemes emléket, ki tudja.
- Ki volt az a férfi? – tértem vissza korábbi kérdésemhez.
- Az első hozzá fogható lényt, Ördögnek neveztétek el ti emberek. – Végigfutott rajtam a borzongás. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne hátráljak el tőle.
- Mibe kevertél bele? – cérnavékony hangon szólaltam meg. Vissza akartam bújni az ágyam látszólagos biztonságába.
- Nézd! – biccentett kifelé, mire közelebb léptem az ablakhoz. Azt hiszem, ha nem támaszkodtattam volna meg a párkányban, elájulok. A tévében látni is szörnyű volt, de így, majdhogynem egy karnyújtásnyira… ezerszer rosszabb. A környéket még mindig lezárva tartották, valószínűleg túlélők, vagy holttestek után kutattak. Kész káosz volt odalent. Képtelen voltam elvenni a tekintetem.
- Egy személyes nézeteltérésbe kevertelek bele.
Csak akkor tűnt fel mit tettem, mikor a tenyerem az arcán csattant.
- Nem várom el, hogy megértsd. – fakó hangon szólt hozzám.
- Jó képet kellene vágnom hozzá? – meg sem próbáltam elrejteni egy-egy kicsorduló könnycseppet.
- Meggyógyultál. – hiába hajtogatta, nem tudtam örülni neki, inkább úgy hangzott, mint egy elakadt lemez.
- Miért én voltam a csali? Azt mondta, van nálam valami, ami az övé, és kell neki. - idéztem fel az idegen szavait.
- Ezért. – A nadrágja zsebéből egy kis fiolát vette elő, benne egy fokpiszkáló nagyságú fekete valami lebegett. Kitöltötte a látóterem, a haragom pillanatok alatt elillant. Láthatatlan erő vonzott felé, felizzott bennem a vágy, hogy birtokoljam. Nálam lenne a helye…
- Au! Megütöttél! - fakadtam ki, a bal orcámat dörzsölgetve, remélve enyhít az égető fájdalmon.
- Bocsánat! De ez nem embernek való. – mondta, miközben visszasüllyesztette a fiolát a zsebébe.
- Mi volt az a valami? - kérdeztem még mindig kábán, tekintetem a fiola helyén tartva. Egészen addig hátráltam, míg a hátam a mögöttem lévő polcnak ütközött.
- Nehéz lenne elmagyarázni – merengett - Talán úgy tudnám egyszerűen elmondani, hogy… Hallottál már a CERN Gyorsítóról? Tudod mi a célja?
Nemet intettem, s végre a szemébe néztem. Tudni szerettem volna mit láttam.
- Magyarul, jaj, istenem… de le vagytok maradva… - egy pillanatra elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné - …anti-teremtés. De a fizikusaitok antianyagként próbálják eladni.
- Azért voltam ilyen, mert ez a valami bennem volt?
- Torzította a tested – bólintott – s mivel a szemedben volt, látható nyoma maradt annak, hogy kikerült belőled.
- Eredetileg azé volt, aki elvette? De hogy került hozzám és mikor?
- Még a születésed előtt, egy véletlen baleset folytán, amihez nekem is közöm volt. – szemernyi megbánás sem csendült a hangjában. Tárgyilagosan közölte azt ami meghatározta az egész eddigi életem.
- Van még valami, amiről tudnom kéne? Mert ha igen, légy szíves, most mondd meg! Esetleg várható, hogy rám támadnak, vagy megint hazugsággal csalsz el valahová?
- Számomra már értéktelen vagy. – vonta meg hanyagul a vállát. – Ami a többit illeti… ugyan úgy, mint eddig. Hányunkkal találkoztál már? Eddig azt hitted a vámpír valami csillogó szar, nem? - Gúnyos kijelentése, amivel rátapintott a tudatlanságomra, még jobban bántott.
- A könyvvel mi lesz? – kérdeztem csendesen néhány percnyi hallgatás után. A borongós eget bámultam, ahogyan a felhők között lassan átsejlett az erőtlen napfény. Mióta idejöttem vagy esett, vagy felhők uralták az eget. Hiányzott a kellemesen simogató napsugár.
- Eredetileg néhány történetről volt szó. Egy történet, egy kávé. Előre megbeszélt helyen, és időpontokban.
- Ezek után, valahogy nehezebben bízom meg benned. – motyogtam szemlesütve magamnak, mint sem neki.
- Bármikor felbonthatod a szerződést. – emlékeztetett.
- Tudom. – Akkor mégis miért nem teszed? – súgta egy hang a fejemben.
- A többi a te problémád.
- Elfogadom az ajánlatot. A helyet, mondd meg te, de munka miatt jobb lenne esti időpontban találkozni.
- New York kávéház. Egy hét múlva, este nyolckor.
- Rendben.
- Akkor, viszlát, a jövő héten! – biccentett, majd anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna megfordult és lassú léptekkel elsétált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése