A szívem majd’ kiugrott a helyéről mikor magamhoz tértem. Tompa tudatomba szinte berobbant az üvöltő ismétlődő zene, amitől egy pillanatra összerándultam. Akkor eszméltem rá, hogy még mindig a saját izzadtságomban heverek a padlón. Biztosra vettem, hogy megint megtörtént, talán csak az alkohol miatt nem emlékeztem az álomra.
Imbolyogva ülő helyzetbe küzdöttem magam, de amint az ágyra támaszkodva próbáltam felállni, felkavarodott a gyomom. Úgy éreztem, már nem sokáig bírom magamban tartani a tartalmát.
Dülöngélve, kapaszkodva, lépésről lépésre kifelé támolyogtam a hálóból, de a konyhában ujjaim lecsúsztak a szekrény széléről, így a földre zuhantam. Iszonyatosan fájt, ahogyan a kőnek csapódtam. Egy pillanatra mégis lehunytam a szemem. A hideg járólap jólesett felhevült bőrömnek.
A gyomrom ismét csavarodott egyet, mire szánalmasan öklendezve mászni kezdtem a vécéig, hogy végre zokogva megszabaduljak mindentől.
Mikor végre vége lett, kínlódva a mosdóba kapaszkodva talpra húztam magam. Leöblítem a vécét, majd arcot mostam, közben nagy kortyokban ittam a hideg csapvizet.
- Picsába… - a tükörbe pillantva vetem észre, hogy a hányás egy része, a pólómra csorgott. Darabos lassú mozdulatokkal levettem felsőt, grimaszolva a szennyeskorsár felé hajítottam. Mellé esett. Nem érdekelt.
Lassan visszacsoszogtam a hálóba. Nem akartam mást csak olyan öntudatlanságba süllyedni, hogy ha felébredek, semmire se emlékezzek az elmúlt hetekből, és Viktor ne legyen más, csak egy idegen a bárban.
- Rohadt élet! – mikor próbáltam visszaülni a földre, sikerült felborítanom az üveget. Remegő kézzel felállítottam, közben pedig szinte megbabonázva figyeltem, ahogyan az alkohol szétterjed, a parketta felületén.
A zenében beálló csendbe hasított a mobilom csörgése. Az irritáló dallam szinte széthasította a koponyámat. Időközben a zene is újraindult. Elegem lett a ricsajból. Elkúsztam a laptopomig és megállítottam a lejátszást. A telefonom viszont továbbra is zajongott, ami elviselhetetlenné vált. A kijelzőn anyám neve villogott. Nem akartam fogadni a hívást, ám valamiért mégis lenyomtam a zöld ikont.
- Szia! – inkább krákogásnak hangzott, mint köszönésnek, pedig mindent beleadtam, hogy ne hangozzak szánalmasnak.
- Várhatom én, hogy felhívj, de szarsz a fejemre szokás szerint!
Grimaszolva elfojtottam egy morgást. Hirtelen belém hasított, hogy szomjan halok. Vízre volt szükségem.
- Sokat dolgozom. – motyogtam a lépteimre koncentrálva. Nem lett volna szerencsés ismét elesni, és még a telefonomat is összetörni.
Mindent bizonytalannak éreztem. A világomat, és magamat is. Nehezemre esett egyszerre a beszédemre és a lépteimre is figyelni.
- Én is. Na mindegy. Mi van veled? – Ezt nem állhattam gúnyos mosoly nélkül. A szokásos köröket futottuk.
- Szabadnapom van. – Vizet engedtem egy pohárba majd kiittam. Persze az utolsó kortyokat magamra öntöttem. Összerándultam a mellem közt végig futó hideg vízcseppektől. Újra megtöltöttem a poharat, majd a számhoz emeltem.
- És? – Úgy tűnt, többre számított. Mégis mire?
- Ennyi. – Apró kortyokban ittam, időt nyerve, hogy magamban tarthassam a gondolataimat, és ellenálljak a késztetésnek, hogy bontsam a vonalat. – Lógatom a lábamat. – És mocskosul lerészegedtem, mert képtelen vagyok aludni az állandó rémálmaimtól. – tettem hozzá gondolatban.
- Bokros teendőid közt felhívhattál volna.
- Fáradt voltam. – Nem akartam.
- Nagyon eléldegélsz megint magadba. Le se szarsz minket, se telefon, se semmi! Csak tudnám mi a faszért költöztél el itthonról. Most költheted minden pénzed arra a lukra. Nem hiszem, hogy annyira kurva jól megfizetik az a bolti munkát, hogy megérje.
- Nekem megéri. – válaszoltam nehezen forgó nyelvvel. Finoman lüktetni kezdett a tarkóm.
Óvatos léptekkel a háló felé indultam, közben anyám belelendült a kiselőadásába.
- De nekem nem fogod azt csinálni, mint az idióta barátnőid, akik hazaköltöznek, amint úgy tartja kedvük, vagy összebalhéznak a pasijukkal. Nem fogom eltűrni.
- Nyugi nem fogok hazamenni! Nincs is senkim, akivel összeveszhetnék!
- Most legalább megtanulod, hogy minden pénzbe kerül. Rájössz milyen jó dolgod volt, amíg itthon laktál, minden szart megvettünk neked. Te akartál elköltözni, és mondtam, hogy ne menj el! Nem baj kisanyám, most majd megtanulod milyen mikor utolsó fillérig számolnod kell a pénzed! De ha sírva jössz haza, engem az se érdekel!
- Fejezd ezt be!
- Micsoda?
- Elegem, van ebből! – könnycsepp gördült le az arcomon. A vonal túloldalán döbbent csend honolt, ami nem csoda, tekintve, hogy amióta élek sosem ellenkeztem vagy csak emeltem meg a hangom vele szemben.
- Mi ez a stílus? Nagyon sokat képzelsz te magadról, nem gondolod? Velem te így nem beszélsz!
- Nekem nem lehet rossz napom? Egy pillanatra megbillentem, így pihenés gyanánt nekitámaszkodtam az ajtókeretnek.
- Na, várjál csak, átmegyek, ezt nem úszod meg ennyivel! Helyre teszlek azt hiszem…
Ekkor szakítottam meg a beszélgetést.
Menj a picsába!
Zúgott a fejem, a szívem kalapált, a ki nem mondott szavak belülről feszítettek.
Erőt vettem magamon, hogy legalább az ágyig elérjek, helyette a padlón kötöttem ki. Elnehezült tagokkal, tompa tudattal hevertem.
Úgy éreztem, egy olyan mélyére kerültem, ahonnan nem tudok kimászni.
Az elmúlt hetek történései, bekúsztak a bőröm alá, mint holmi tüskék, amiket nem tudtam kitépni magamból. Viktor mosolya első találkozásunk alkalmával. A teaház… a hosszú beszélgetés a Sándor Palota erkélyén. A kételyek és megválaszolatlan kérdések, amik egyre csak gyűltek bennem, minden egyes felbukkanása után.
A férfi képe, akit valaha vonzónak láttam, eltűnt belőlem, nyomasztó súlyt hagyva maga után.
Tekintetem a jobb karomra vándorolt. Akkor tudatosult bennem, hogy a gondolataimba mélyedve szép lassan véresre karmoltam az alkarom belső felét.
Nem mertem elaludni, hiába nehezedtek el percről percre a pilláim. Nem akartam még egy álmot, újra átélni a kínt és a fájdalmat.
Újra belemartam a bőrömbe, ezúttal szándékosan nagyobb erővel. Könny szökött a szemembe. Nem éreztem semmit.
Geri. A folytonos hazugság, éket vert közénk. Viktor őt is elvette tőlem. Magamra maradtam. Nincs már…
Dörömbölés szakította félbe a gondolataimat. Kiabálás, ami eleinte tompa hangokká olvadt össze.
- Lívia! Engedj be! Lívia! – felismertem anyám hangját. Jézusom, mit keres itt?
Bevillant egy pillanat, a kulcs a zárban. Nem jöhet be. Biztonságban vagyok. - Lívia!
Üvölteni akartam, hogy tűnjön el, de nem jött ki hang a torkomon, csak nyöszörgés. Mintha homokot nyeltem volna.
- Rendőrség! Nyissa ki! Hölgyem! Nyissa ki!
Hangok szűrődtek be, majd elnyomta őket a mobilom fülsértő csengőhangja.
A világ forgott, én pedig úgy éreztem, nincs több erőm a küzdelemhez.
Aludni akartam, de énem egy része, tudta, hogy nem lehet. Nem hagynák. Sosem lesz nyugtom… azok a képek örökké kínozni fognak….
Hangos robaj elvágta a gondolataimat. Oldalra fordított fejjel, elmosódott alakokat láttam betódulni a lakásba. A tér megtelt a jelenlétük zajával. Léptek, kiabálás…. Hirtelen karok húztak ülő helyzetbe, majd tartottak meg. Egy pillanatra anyámat véltem felfedezni az ajtóban állva, majd ismeretlen arc töltötte be a látóterem. Lehunytam a szemem. Elfáradtam.
- Hölgyem! Ébredjen! Hall engem? – Nyöszörögve rá emeltem a tekintetem. – Mit ivott?
- Pá…pálinkát…. – leheltem lehunyt szemmel. Megrázott, mire ismét rá fókuszáltam.
- Beszedett valamit?
- Nem…
- Hogy nézel ki? Mit képzelsz magadról? Idióta ribanc! Te… Na várj csak amíg… megszaggatlak….
Összerándultam a szavak hallatán. Ismét könny szökött a szemembe, majd gördült végig az arcomon. Istenem! Én csak aludni akartam….
- Asszonyom, meg kell kérnem, hogy távozzon! - a férfi, bár nem hozzám beszélt, aggódó tekintetét rajtam tartotta.
- Az anyja vagyok!
- Segítsen! – súgtam könnyezve. Erősebb szorítást éreztem a karomon. Egy pillanatra biztonságérzet tört át a kábulaton.
- Kolléga! Kérem, kísérje ki a hölgyet, és hívjon egy mentőt!
A világom kifordult a sarkaiból. Karok öleltek szorosan. – Segítsen elaludni… kérem…. – Görcsösen szorítottam a ruháját. A belülről feszítő zokogás minden érzékemet elnyomta.
- Nyugodjon meg! Mindjárt itt lesz a mentő!
Tompa, erőtlen mosoly futott át az ajkamon. A biztonság érzése újra felerősödött, majd elnyelt a sötétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése