Nem tudtam hol vagyok. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem csak a fölöttem fehéren villogó neonlámpát láttam. Lassan csöpögő infúziót a bal oldalamon, üres ágyakat magam körül.
Kórterem! Jobbra tőlem moccant valami. Arra fordítottam a fejem. A mozdulat lassú volt és merev, mintha hosszú idő óta mozdulatlanul feküdtem volna.
- Apu… - ez az egyetlen szó is nehezemre esett. Kiszáradt a szám.
- Ki az a Viktor? – Kemény hangja összerántotta a gyomrom. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Sokkal megviseltebbnek tűnt, mint mikor utoljára láttam. Fekete hajszálai közé számtalan ősz is vegyült már.
- Találkoztatok? – remegett a hangom, megfeszültek az izmaim, míg válaszra vártam.
- Nem, de két nappal ezelőtt a telefond szerint találkozód lett volna vele.
- Két napja… Mióta vagyok itt?
- Tehát, ki az a Viktor? – Ismételte meg apám a kérdést, figyelmen kívül hagyva az enyémet.
- Csak egy ismerős. – próbáltam határozottnak tűnni, reméltem megelégszik ennyivel. - Ő juttatott ide..
- Micsoda? – Ekkor tudatosult bennem, hogy kimondtam amit gondoltam. – Lívia, ki ez a férfi?
Pillanatok alatt dühös kifejezés ült az arcára, amit nehezen láthatóan tudott kordában tartani.
- Nem miatta ittam le magam, ha erre gondolsz! – próbáltam menteni a helyzetet.
- Az előbb mondtad, hogy ő juttatott ide, most meg véded? – élesen csattant a hangja a kórterem csendjében.
- Nem védem. – Feszült csend borult ránk. Dehogynem! S mégis miért hazudok a saját apámnak miatta?
- Lívia… Elmondod nekem, mi ez az egész? – kérlelt. A szívem szakadt meg.
Istenem! Mennyit szenvedhetett miattam! Nem bírtam tovább, elfordítottam róla a tekintetem, vissza a plafonon zümmögő neoncsőre. Könny szökött a szememből, végigfolyva az arcomon, hogy végül a párnán szétterülő hajara cseppenjen.
- Együtt kezdtünk írni egy történetet, de a kicsit elszaladt velem a ló.
- Ezt hogy érted? Elkezdtél furcsa helyekre járni, furcsa emberekkel találkozni?
- Nem léptem be semmilyen szektába! – feleltem emelt hangon. Megfájdult a torkom az erőlködéstől.
- Valami nincs rendben veled. Sikoltoztál álmodban, dobáltad magad. Félő volt, hogy kárt teszel magadban, így nem volt más választásuk…. – Követtem a kezemre irányuló pillantását. Szíjak feszültek a csuklóim körül. Kisebesedett a bőröm, biztosan ki akartam szabadulni.
A semmiből a fejembe kúszott egy kép. Elképzeltem, ahogyan sikítva dobálom magam, remélve, hogy vége elengednek azok az átkozott szíjak.
Nem mertem apám szemébe nézni. Nem akartam, hogy lássa, a kibuggyanó könnyeimet, hogy lássa mennyire összetörtem.
- Szeretném visszavenni, ami az enyém!
Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.
Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe.
Izzadtan a saját sikolyomra ébredtem. Még fel sem ocsúdtam, máris nyílt a kórterem ajtaja.
- Mi történt? –lépett be egy ápoló, összeráncolt szemöldökkel körbenézve, majd sietős léptekkel az ágyam mellé lépett.
- Én, csak… rosszat álmodtam…. – hebegtem zavartan. Úgy tűnt a férfit nem érdekli a mondandóm. Minden szó nélkül levette a már kiürült infúziós tasakot, ám ahelyett, hogy másikat akasztott volna az állványra megfordította a karom, majd injekciós tűt szúrt a bőröm alá.
- Ez micsoda? – kérdeztem remegő hangon.
- Nyugalom! Most aludni fog….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése