- Hol találkoztál azzal a nővel, akit Japánba vittél? – ez jutott eszembe először, hát rákérdeztem. Inkább ostoba kérdés, mint kínos csend.
- Az onkológián.
- Miért mentél oda? – hátradőltem a székben, de az arca helyett a mécses imbolygó lángját figyeltem.
- Sok embernek van utolsó kívánsága, cserébe sokan hajlandóak szerződni velem.
- Azt hiszem most értettem meg, hogy nem éppen vidám a munkád. – eresztettem meg egy keserű mosolyt.
- Melyik része?
- Például az onkológiára járás és az utolsó kívánságok teljesítése. Bár, ez nekem olyan… - kínlódva kerestem a megfelelő szavakat, gondosan kerülve a tekintetét.
- Milyen?
- Mintha haldoklókból húznál hasznot, mert nekik már úgy is mindegy. – Amint kimondtam, rá emeltem vére a tekintetem, és le sem vettem. Úgy éreztem túlmentem egy bizonyos határon.
- Tegyük fel, hogy napok vannak hátra az életedből. A gondolatid csak azon dolgok körül forognak, amiket megbántál, nem rendeztél, vagy elmulasztottál. Ha megadatna a lehetőség, hogy nyugodt szívvel, méltósággal távozz erről a világról, élnél vele? Rendezhetnéd a kapcsolatod egy szeretteddel, megtehetnél olyat, amire mindig is vágytál, de sosem merted, eljuthatnál oda, ahová mindig is akartál.
- Végig néztem, ahogyan meghalt a hozzám legközelebb álló családtagom. Bármit megadtam volna azért, hogy enyhítsem a szenvedését, vagy legalább megkönnyítsem a végét.
Remegő kézzel nyúltam a vizespohárért. Lassú kortyokban ittam, várva, hogy lecsillapodjak.
- Bocsáss meg! Elhamarkodottan ítéltem. – szavaim hallatán megenyhültek feszessé vált arcvonásai.
- Nincs miért. Megesik az ilyesmi.
Szemügyre véve utastársaimat, úgy láttam, én sokkal jobban élvezem ezt a kirándulást, mint a többség.
Nagy részük beszélgetésbe mélyedt, a korábban civakodó pár férfi tagja továbbra is egymagában ült asztalnál.
Meglepő módon kisgyerekes családokat is láttam. Zsongást és futkározó gyerekeket vártam, akik türelmetlenül várják az út végét, meglepetésemre viszont, úgy tűnt mindegyikük jól viseli az utat.
- Mi volt a legnehezebb feladat, amivel megbíztak? – kérdeztem majd, kortyoltam egyet a kávémból. Volt időm, nem szerettem volna sietni vele. Plusz egy lassú korty jó ürügynek tűnt, hogy kérdéseken gondolkozhassak, anélkül, hogy kínosan érezném magam a csend miatt. Bár többségük hirtelen jött. Mivel az hittem átverés az egész, nem készültem előre megírt kérdésekkel.
- Egy férfi azt kérte, szüntessem meg a rémálmait, amik akkor már hetek óta gyötörték.
- Ilyen lehetséges? – emeltem rá csodálkozva a tekintetem.
- Igen. – könnyed hangsúllyal válaszolt, én viszont nem tudtam mihez kezdeni vele. Elképzelhetetlen volt a szituáció.
- Miben rejlett a nehézsége?
- Az embereket egy burok veszi körül. Ez sok mindent kirekeszt a világotokból, a miénknek a létezéséről sem tudtok. Emellett szabályok is tiltják, hogy bármilyen, ezzel a világgal kapcsolatos tudás birtokába kerüljetek. Ettől vagytok különlegesek. Szó szerint egy burokban élitek le az életeteket, miközben fogalmatok sincs róla, milyen a valóság. A feladat nehézsége, hogy a kérdésedre válaszoljak, abban rejlett, hogy egy álom a burkon belüli dolog, minden ember sajátja. Belepiszkálni, nem épp veszélytelen.
- Megúsztad?
- Itt vagyok, nem igaz? Bár tegyük hozzá, nem sokon múlt.
- Miért vállaltad el, ha veszélyes volt?
- Főképp a kíváncsiságom tehetett róla. Tudni akartam, képes vagyok-e elvégezni, amivel megbíztak.
- Előfordult már, hogy visszautasítottál valakit? – időközben csendben elvitték a már üres kávéscsészéket, de minden figyelmem Viktorra fordítottam, féltem máskülönben lemaradok valami fontosról.
- Igen.
- Miért?
- Nem érte meg. – felelte könnyedén. - Van ilyen. Általában azokat utasítom el, amik nem szívből jönnek. A kifizetésem olyankor problémás. Mint mondtam, az üzlet lényege, hogy szabad akaratodból hozd meg a döntést, csak akkor hasad le a lélekdarab. Van, ami szabályokba ütközik, van, amit túl nehéz teljesíteni. Volt idő, mikor mindent elvállaltam, de az embertanul a hibáiból.
Beleborzongtam a gondolatba, hogy vajon miféle ügyletekbe bonyolódhatott bele az évek során, mire tanult azokból a bizonyos hibákból.
- Mondj egy konkrét kérést, amit visszautasítottál! – unszoltam tovább.
- Nem öltem meg az angol királynőt, hogy mondjak egy példát. – Annyira súlytalanul ejtette ki a szavakat, mintha jelentéktelenek lennének számára.
- Mégis ki kért meg ilyesmire? – nem csak a hangom, az egész testem remegett. Miféle emberrel ültem le egy asztalhoz?!
- Az nem lényeges! Különben is nem épp arról beszélgetünk, hogy mit utasítottam vissza? – felvont szemöldökkel figyelt, belőlem pedig kiszakadt az eddig bent tartott levegő, amit ő enyhe biccentéssel nyugtázott. Gyűrögettem a mellettem heverő szalvétát, csak hogy csináljak valamit.
- Diana hercegnő halálához is volt közöd? – A terítőre cseppent kávét figyeltem, korábban fel sem tűnt, hogy ügyetlenkedtem.
- Nem, az másnak a sara.
- Szóval tudod, ki tette? – pillantottam rá.
- Azt is tudom ki lőtte le Kennedy-t, és?
- De miért nem mondod el... – Túl nagy lendülettel emeltem fel a kezem, kis híján felborítva a vizes poharamat. Szerencsén múlott, hogy nem áztattam el a terítőt. Játszotta a titokzatos férfit, közben pedig talán a világ rejtélyeire is tudta a választ.
- Nem avatkozom az emberek életébe! –tagoltan beszélt, hogy szavai eljussanak a tudatomig. - Sokan megteszik, de én nem.
Vajon mi mindent tudhatott még? A hallottak alapján el sem akartam képzelni miféle dolgokra kérhették meg őt egyesek. Mi mindennek lehetet szemtanúja élete során? Mi mindenre lehet képes?
- Fázol? - tekintete megállapodott rajtam, majd hosszan tanulmányozott.
- Nem! – ráztam a fejem közben próbáltam figyelmen kívül hagyni a gerincem mentén cikázó bizsergést. Mintha az eddig őt körbelengő rózsaszín köd oszlani kezdett volna, lassan felfedve a férfi valóját. Kezdetben nem láttam tovább zöld szeménél, megnyerő külsejénél, mostanra viszont megijesztet a gondolata mindannak, amit a felszín alatt találnék.
- Biztos?
- Persze. Csak ijesztő hogy az emberek mennyire védtelenek és tudatlanok.
- Az emberek valójában pont ugyanakkora hatalommal rendelkeznek, mint én. Az ő titkuk az, hogy erről nem tudnak. A történelmetek viszont meglehetősen érdekes.
- Gondolom, te kicsit másként látod, mint én. - szórakozottan játszani kezdtem az ásványvizes palack kupakjával, leplezve egyre növekvő feszültségem.
- Hogy mi történt, az stimmel, általában résztvevők maradtak titokban az idők során.
- Olyanok, mint te?
- Például.
Ahogyan beszélt, amikről beszélt és a tudás, amit birtokolt mind arra utalt, sok mindenen keresztül mehetett már. Mégis annyira fiatalnak tűnt. Talán tőlem alig lehetett idősebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése