Hideg verítékben ébredtem. Lüktető fejfájással, borzalmas közérzettel. A korábbi szinte steril csenddel ellentétben, most azonnal megrohantak a környezetem zajai. Emberek duruzsolása, sietős léptek zaja, távolabb felharsanó kiáltások, telefoncsörgés.
Fáradtan megdörzsöltem a szemem… micsoda? Felültem az ágyon. Meglepetten néztem a csuklóimon feszülő hibátlan bőrt. Hogy lehetséges ez? A szíjak, a horzsolások…. annyira valóságosnak tűnt. Várjunk csak! A kórterem sem stimmelt! Kisebb, zsúfoltabb volt, mint korábban. Mindkét oldalamon ránézésre velem egykorú lányok feküdtek, és a szemközti oldalon is foglalt volt néhány ágy. A velem szemben lévőn egy srác épp akkor dobta ki a taccsot. Kavargó gyomorral dőltem vissza az ágyra. Nekem sem kellett sok hozzá, hogy kövessem a példáját.
- Hogy érzed magad? – a várt ítélkezésnek nyoma sem volt az ágyhoz lépő nővér hangjában. Szív alakú arca és azt keretező állig érő rövid világos barna haja bájossá tette.
- Mint akin átment az úthenger – fanyalogtam. Lassan kiültem az ágy szélére, csak akkor tűnt fel, hogy farmer és egyszerű fehér pamutpóló van rajtam, melyen átütött az otthon viselt fekete melltartóm.
- A pólót nem szükséges visszaadni.
- Ó! Nagyon köszönöm. – lehajtott fejjel bámultam zokniba bújtatott lábam. Zavarosak voltak a gondolataim. Hova kerültem? Vajon meddig lehettem eszméletlen? Jézusom, vajon anyám hol van? A szívem belesajdult az apámmal való beszélgetés emlékébe. Valóban megtörtént?
- Gyere, igyunk egy kávét! Jót fog tenni! - Egy pár fekete sportcipőt nyújtott felém.
- Nem akarom a pólója után a cipőjét is elvenni – feszengtem.
- Ne aggódj, egyik sem az enyém! Egy közös ismerősünk hagyta nálam, épp mikor behoztak, azzal az üzenettel, hogy viseljem gondodat.
- Közös ismerős? – szaladt fel a szemöldököm.
- Horváth Viktor.
Igyekeztem nem belegondolni, milyen áron jött létre az ismeretségük. Vajon az enyémhez hasonló kettejük története?
Felhúztam a cipőt, ami pont jó volt rám, és meglepően kényelmes. Ránézésre új lehetett. Kis híján felnevettem. Először az őrület szélére lök, majd gondomat akarja viselni.
Bizonytalan léptekkel hagytam el a kórtermet, némán követve az ápolónőt, akiről semmit sem tudtam. Elveszettnek éreztem magam.
Pénztárca és íratok nélkül nem tűnt könnyűnek a hazajutás. Mobil nem lévén –és mert csupa olyan ember számát tudtam csak fejből, akire nem számíthattam- segítséget kérnem sem volt kitől.
Végigvezetett egy fehérre meszelt falú folyosón, ahol orvosok és nővérek siettek el mellettünk, de senki sem méltatott minket egy pillanatnyi figyelemre sem. Közben én folyton a szüleimet kerestem a tekintetemmel, de színüket sem láttam. Azzal a gondolattal nyugtattam magam, hogy így csak könnyebb.
Azt hittem a kórház büféjébe megyünk, ahol aztán pocsék automatából való kávét kapok, helyette egy Pihenő feliratú ajtón nyitott be.
A szoba első látásra akár egy kollégiumban is lehetett volna. Keskeny ágy, felette polc, mellette jobb napokat látott szekrény. Túloldalt pedig mosdó tükörrel, és egy kis asztal két székkel. Ezzel szemközt kis hűtő mikróval a tetején.
- Nem valami nagy szám, de itt legalább nyugodtan beszélgethetünk. A büfé zajos és pocsék a kávé. Ülj le nyugodtan! – biccentett a székek felé, ő mag pedig két bögrét és egy poharat vett le a polcról. Utóbbit mellettem ellépve a mosdónál tele engedte, majd a kezembe adta, mellé pedig egy zacskó kekszet vett le a mikró tetejéről.
- Csak instant kávéval tudok szolgálni, de üres gyomorra semmiképp.
Akkor döbbentem rá mennyire szomjas voltam, mikor egy kortyra kiittam a poharam.
- Mióta ismeri Viktort? – kérdeztem mialatt a kekszes zacskóban matattam, majd bekaptam egy darabot. A gyomrom nagyon hálás volt érte.
- Évek óta. Segített, mikor szükségem volt rá. – Kávéval volt elfoglalva, egy pillanatra mégis rám nézett, bár a tekintetéből semmit sem tudtam leolvasni, az enyémre viszont kiülhetett valami, mert a következő percben kérdés helyett tényt szegezett nekem. – Gyűlölöd őt.
- Maradjunk annyiban, hogy jelenleg nem a szívem csücske. – hangzott a válasz. Vizet engedett a bögrék aljára szórt kávéra, majd ezeket betette a mikróba.
- Tejet a hűtőben találsz, cukor sajnos elfogyott. – halvány elnéző mosoly suhant át az arcán.
- Nem baj. Cukor nélkül iszom.
Három éles sípolás után elém került a gőzölgő halványzöld bögre. Egy karnyújtásnyira voltam a hűtőtől, így nem került nagy erőfeszítésembe kinyitni és tejet tölteni a kávéba. Udvariasságból a nő felé tartottam a dobozt, de nemet intett. Visszatettem a dobozt, becsuktam az ajtót. Megvártam, míg leül a velem szemben álló székre, és magához veszi a másik bögrét. Csak utána tettem fel egy másik kérdést.
- Miért segített?
- Alig hoztak be, megjelent Viktor és arra kért, viseljem gondod, mikor magadhoz térsz.
Gúnyos válasz marta a torkom, inkább visszanyeltem. - Ennyi?
- A szomszédok segítenek egymásnak, ha kell.
Valami azt súgta, ez a nő nem úgy ismeri, mint én. Egyetlen ember sem ismerheti úgy, mint én.
Bekaptam pár kekszet, majd ittam rá egy nagy korty kávét. – Azt hiszem, ideje mennem. Kellemesebb lenne otthon. – belém nyilallt a gondolat, hogy hálátlan vagyok, de nem maradt erőm semmiféle beszélgetéshez, legyen bármilyen fontos.
- Persze! Egy pillanat, és hívok taxit. – mondta, s egyik kezével már vette is elő a mobilját, időt sem hagyva a tiltakozásra.
- Nem sokára itt a fuvar. – szólt mikor befejezte a hívást.
- Igazán nem kellett volna! Nem tudom meghálálni.
Vajon miért szólt Viktor ennek a nőnek? Aggódott értem, esetleg lelkiismeret furdalása volt? Azon már meg sem lepődtem, hogy tisztában volt a történtekkel.
- Elég, ha vigyázol magadra. – mosolygott rám kedvesen. Megsajdult a szívem. Viktor juttatott ide. Tönkretett.
- Igyekszem! – összeszorított szájjal nyeltem a könnyeimet. Összerezzentem a telefon hangjára. A nő éppen csak a kijelzőre pillantott, majd kinyomta a hívást. – Menjünk, itt a taxi!
Csendben összeszedtem magam, majd követtem őt vissza a folyosón egészen az előcsarnokig, ahol a recepciós asztalán nagyméretű boríték hevert.
- Tessék!
- Mi van benne? – kérdeztem, mielőtt elvettem volna tőle.
- Viktor küldi.
Némán biccentettem, közben reméltem nem látja mennyire remeg a kezem. Vajon tudja min mentem keresztül Viktor miatt?
Szinte mellbevágott a kellemes esti levegő. A gyér forgalom viszonylagos csendje a kórházi zsongása után felszabadító érzés volt.
Az épület előtt pedig valóban ott várakozott a fuvarom.
Megfordultam, és hosszan néztem a nő kedves arcát. Annyi mindent mondtam volna neki, de nem találtam a szavakat. A gondolataim széthullottak, mintha a kórház falai tartották volna egyben őket. Tettem felé egy lépést, majd tétován megöleltem. Viszonozta a gesztust, nekem pedig kicsordult a könny a szememből. Egy futó pillanatra arra gondoltam, hogy anyámnak kellene átölelnie, nem egy idegennek.
Elengedtem, mire egy néhány bankjegyet nyomott a kezembe.
- Gyanítom, még erre is szükséged lesz.
Könnyes szemmel biccentettem, majd végre beültem a járda mellett várakozó autóba. Megmondtam a sofőrnek a címet, aztán az ülésen hátradőlve próbáltam felkészíteni magam arra, ami otthon várhat.
Istenem, hogy alacsonyodhattam le ennyire? Bele sem mertem gondolni mekkora káoszt hagytam hátra. A munkám a szüleim és Geri. Hogy fogom ezt kimagyarázni nekik? A családomon kívül vajon tudja bárki, hogy mi történt velem?
Öntudatlanul simítottam végig a csuklómon. Nem lehetett egyserű álom, annyira valósnak tűntek a szíjak okozta sebek a bőrömön. Apám fájó, csalódott tekintetét sem felejtem el soha. Belesajdult a szívem, hogy én okoztam.
A borítékot szívem szerint darabokra téptem volna, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyom, az autóban felejtem. Zavart már a megléte is. Mit akarhat még ezek után?
Egy határozott mozdulattal feltéptem a borítékot, amelyből csupán egyetlen félbehajtott lap hullott ki. Az a néhány pillanat, míg széthajtottam, végtelennek tűnt.
FOGADD EL!
Ennyi állt csupán a lap közepén, a már jól ismert kézírással.
Nem értettem. Mégis mit fogadjak el? Hogy tönkretett? Kihasznált? Több száz ember halálát okozta? Soha!
A kezemben tartott papír a pillanat tört része alatt, hirtelen lángra kapott, majd semmivé lett. Olyan gyorsan történt, hogy egy halk nyögésen kívül másra nem is futotta.
A boríték üresen hullott az ülés alá a padlóra, én pedig az további részében a sofőr üléshuzatának mintáján tartottam a szemem, kényszerítve magam, hogy ébren maradjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése