Harminckettedik fejezet

-            Oké, akkor megint ezt játsszuk? – kérdeztem reggel a legkevésbé sem kipihent tükörképemtől. – Ugyanaz az álom újra és újra, csak most egy néhány perccel hosszabb verzió. - Unottan fogkrémet nyomtam a fogkefémre, miközben saját magamnak magyaráztam.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni a torkomban feszülő érzést, ami készülődés közben megkörnyékezett. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a munkahelyemen szívéjes fogadtatásban részesülök majd. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, leellenőriztem az orvosi papírjaimat. Mind megvolt és eredetinek látszott.

Próbáltam magam lelkiekben felkészíteni a munkanapra. Féltem a kollégáim reakciójától, a tudat pedig, hogy minden léptem figyelni fogják – vevők, kollégák és a biztonsági kamerák – csak tovább fokozta a feszültségem.

Dübörgő szívvel csengettem a bolt hátsóbejáratánál, hamar Tibivel találtam szembe magam.

-                 Jobban vagy? – hangja minden kedvességet nélkülözött. Arra tudtam gondolni, vagy már tönkretették a napját, vagy ennyire kiakasztotta a viselkedésem.

-                 Máskülönben nem lennék itt – Beinvitált, én csendben elléptem mellette, de mielőtt az öltöző felé indultam volna megállított.

-                 Erről beszélnünk kell, azt ugye tudod?

-                 Tudom – kis híján védekezni kezdtem, hogy tényleg beteg voltam.

-          Miért nem szóltál hamarabb, hogy nem vagy jól?

-          Nem voltam munkaképtelen.

-          Nem erről van szó! Fogalmad sincs mennyire szarul néztél ki, mikor hazaengedtelek. Aztán egyszerűen felszívódtál, és a szüleidtől kellett megtudnom, hogy kórházban vagy.

Miközben beszélt, benyúltam a táskámba a borítékért. – Orvosi papírok. – tettem hozzá magyarázatként, mikor felé nyújtottam.

-            Tudnom kell róla, mi történik veled. A főnököd vagyok. Ez nem az kiscseszett iskola, ahol anyádnak kell betelefonálni.

-            Ő volt? – összeugrott a  gyomrom a gondolattól.

-            Nem. Apád. Nézd! Ne érts félre...

-            Tudom, hogy kellett az ember, és azzal is tisztában vagyok, hogy elszúrtam, mert bejártam, ahelyett, hogy orvoshoz mentem volna.

-            Nem szeretném, ha ilyen még egyszer előfordulna. Nem hiszem, hogy kőszívű főnök lennék, ezért arra kérnélek, a legközelett időben szólj, rendben?

-            Rendben, és köszönöm!

-            Menj öltözni!

Nehezen rázódtam vissza a bolti környezetbe. Mivel éppen véget ért a Könyvfesztivál és számos újdonságunk érkezett, volt mit bepótolnom. Amikor időm engedte vagy egy könyvet vagy az internetet bújtam, hogy tájékozódjak.

Első ebédszünetről visszaérve azonnal magára vonta a figyelmem egy nő, akit lágyan hullámzó almazöld aura vett körül. Rövidre nyírt vörös hajával amúgy is feltűnő jelenségnek számított, amilyennek én láttam, csak tovább fokozta a különlegességét. Éppen rászántam magam, hogy odalépjek hozzá, mikor hátulról átölelte őt egy szintén zöld aurás fiatal férfi. A nőével ellentétben fűzöld színben pompázott, mintát azonban nem tudtam kivenni belőle.

Sosem láttam még két hasonlót egymás mellett. Ezek szerint van bennük közös, valami módon mégis mások. Talán a minta lehet a magyarázat, esetleg a szín árnyalata.

-            Lívia!

Összerezzentem a kollégám hangjára.

-            Segítesz? – intett tanácstalanul a mellette álló férfi felé – Nem tudok franciául.

-            Én se! – nevettem el magam.

-            De angolul igen. – kacsintott, majd el is sétált.

Szidtam magam az elszalasztott lehetőségért, de nem tudtam mit tenni. Valami különben is azt súgta, látok még hozzájuk hasonlót bőven.

Már hazafele menet elkezdtem az aurák után keresgélni, otthon aztán teljesen beszippantott a téma. Azt reméltem találok valami olyat, ami közelebb visz a válaszaimhoz.

Az éjszakába nyúló, több weboldalt átölelő kutatás végül semmi használhatóval nem jutalmazott. Mindenhol ugyanazt találtam. Csakrákat, és a lelki valamint fizikai állapottal való összefüggést.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.

  Nyitott szemmel feküdtem az ágyon, figyelve a fények változását a plafonon, míg vártam, hogy megszólaljon az ébresztőm. Kezdett frusztrálni az álom. Ismét visszatérni látszott az érzés, hogy eladtam. Szinte mindennel. Láttam az aurákat, különböző színek változatos árnyalatait, de nem tudtam mit jelentenek.

Láttam ismét lovak vontatta közlekedési eszközöket, kalapkészítőt egy szolárium helyén, ami mint később kiderítettem, valóban létezett, csak hogy 1910-ben.

Minden kommunikációt minimalizáltam. Igyekeztem nem ismét szétcsúszni, legalább is nem látványosan. Szerettem volna elhitetni a környezetemmel, hogy minden rendben velem.

Azt reméltem, ettől megoldódik minden.