Harmincadik fejezet

Fáradtan dőltem az utánam becsukódó ajtónak. Nehézkesen szedem a levegőt, a gondolataim és az addig elfojtott érzelmeim egymást kergették. Gyűlöltem Viktort, úgy éreztem miatta romlott meg a kapcsolatom Gerivel.

Visszavonhatatlan ígéretként dübörgött bennem amit utoljára mondtam. Helyre akartam hozni a kettőnk viszonyát. Ugyanakkor fogalmam sem volt hogyan állhatnék neki. Arról, hogy kapcsolatba lépjek Viktorral nem is álmodtam, hiszen semmit sem tudtam róla. Különben is annyi más elintéznivalóm akadt még.

Csendben botorkáltam el az ágyig, majd ruhástól elterültem rajta. Idegennek éreztem magam a saját szobámban, mintha éveket töltöttem volna távol. Végül nem sokkal később elnyelt a sötétség.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.

Mikor kinyitottam a szemem, az álombéli érzések szinte azonnal megrohantak. Mintha valami fontosat vesztettem volna el. Az arcom nedves volt a könnyektől.

Sóhajtva kimásztam az ágyból, remélve hogy a hidegvíz segít kimosni az álmot. Csak éberebb lettem tőle, pedig még csak reggel öt óra volt. A fürdő homályában a szemem kékje elborzasztott. Egy idegen bámult vissza rám a tükörből.

-            Mit tettél velem? – Emlékeztem Viktor szavaira könyvtárból, de nem értettem. Keserűen mart belém annak a beszélgetésnek az emléke. – Tönkretettél! –Saját grimaszba torzult arcom nézett vissza rám.

Mivel szó sem volt róla, hogy visszaaludjak, nem maradt más választásom, mint elkezdeni a napot.

Kapkodva felmértem a hűtő felszereltségét. Szerencsére nem kongott teljesen üresen, tejem volt, kezdésnek feltettem egy adag kávét. Míg a gép életre kelt, lassan kellemes, ismerős illattal árasztva el a lakást, bekapcsoltam a tévét, majd felöltöztem.

Kellemes reggel lehetett volna. Háttérben a zenecsatornával, friss erős kávéval. A tej, amit a feketémbe szántam, nem beleömlött, hanem esett egy nyúlós darabban a bögrébe.

- Ne már!

Morogva öntöttem ki az egészet a mosogatóba, majd szemügyre vettem a lejárati dátumot a dobozon. Aszerint még két hétig legalább jónak kellett volna lennie. Szuper!

Ha már így alakult, elkezdtem bevásárló listát írni. A hűtőt pedig áttúrni valami ehető után.

Ott a konyhában, a hűtő előtt állva úgy éreztem valami nem stimmel. Szinte minden amit otthon tároltam megromlott, a szavatosságuk hetekkel ezelőtt lejárt.

Felment bennem a pumpa, így rápillantottam a mobilomra, amit az éjjeliszekrényen pihent.

Április végén jártunk, néhány nap volt hátra csupán belőle.

-            Mi a franc? – Átpörgettem a telefonom híváslistáját, mely szerint, anyámmal beszéltem utoljára. Április tizenharmadikán.

-            De hát ma huszonharmadika van bazmeg!

Az ágyra dobva a készüléket visszamentem a konyhába a levélkupacért, amit a postámból szedtem ki előző este. Minden egyes levél feladási dátuma két héttel ezelőtti intervallumba esett.

-            Két hét. Két tetves hét! – Üvöltöttem a hajnali csendben. Semmire sem emlékeztem, csupán töredékekre. Ezek szerint azok is igaziak lettek volna? Két külön kórteremre emlékeztem. Automatikusan a csukóimra siklott a tekintetem. Hibátlanul feszült rajtuk a bőr.

Eszembe jutott, mikor Geri azt vágta a fejemhez, hogy két hétnyi idegeskedést okoztam neki. Hát erre gondolt!

Ebben is biztos megint Viktor keze van!

Visszatért a csontjaimba a fáradtság. Ott hagytam a hűtő kipakolt tartalmát a pulton, a tévét lekapcsoltam, és visszabújtam az ágyba.

-            Szeretném visszavenni, ami az enyém!

Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó.

Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át.

Mire ismét felébredtem, már ömlött be a nappali fény a lakásba. Pár órát csak aludtam. Furcsamód a korábbi érzelmeknek nyomuk sem volt, tompa fejfájás szegődött társamul helyette.

Kiültem az ágy szélére, de nem tudtam rávenni magam további mozdulatokra.

Tizennégy nap teljesen kiesett az életemből. Ennyi időt töltöttem kórházban – ha valóban ott voltam.

Felvillant ellőttem az nővér kedves arca, aki segített. Ő talán többet tudott volna mondani, de sajnos semmit sem tudtam róla, még a nevét sem. A tény, hogy Viktor szomszédja nem juttatott közelebb a megoldáshoz.

A nyomás lüktetni kezdett a koponyámban, mire grimaszba torzult az arcom. Végül ez bírt rá, hogy újra nekikezdjek a napnak. Kilenc is elmúlt, így a reggeliről lemondva részletes listát írtam a teendőimről valamint a bevásárlásról. Mire a végére értem a hűtőből is szinte mindent kidobtam, minden szekrényt átkutattam, hogy pontos képet kapjak arról mi mindenre lenne szükségem.