2019. február 6., szerda

Eszes Rita Rókatündér

ESZES RITA
RÓKATÜNDÉR
fülszöveg
Ha igazán szereted, elengeded?
Midori nem hétköznapi lány – persze, minden tizennyolc éves így érzi. Ám ő az erdőben nevelkedett a kétszáz éves nagyanyóval, aki rókává tud változni. Midori is kicune, de még csak próbálgatja a képességeit.
Egy nap meglátja a vonzó és különleges Akirát. A fiú mesél magáról a rókának, de sejtelme sincs, hogy az érti minden szavát.
Csakhogy nagyanyó nem nézi jó szemmel Midori és Akira barátságát, ezért Oszakába küldi a lányt, hogy belekóstoljon a városi kamaszok életébe – és eltávolodjon Akirától.
Midori egy csapat külföldi cserediákkal együtt kipróbálja a japán középiskolások mindennapjait. Szert tesz két új barátra: a szívtipró Tristanra, és a lázadó Reire, akik ki nem állhatják egymást.
Mennyi titok szövi át a rituális szabályokat követő, fegyelmezett japánok életét?
Hogy érzi magát egy félénk rókatündér a gimnáziumban?
És mi történik, ha Akira egyszer csak felbukkan Oszakában?

Mikor megjelent, nem fordítottam rá túl nagy figyelmet, egyszer elolvastam a fülszöveget, aztán elkönyveltem magamban valami Maggie Stiefvater Borzongás -hoz nagyon hasonlónak. Emellett pedig féltem, mégis mennyire lesz japán a történet (kihangsúlyoznám, semmit sem tudtam a szerzőről. Egyáltalán.)
Helyette be voltam sózva Chiara Pillangólány című regényéért még arra is hajlandó voltam, hogy munka után elbumlizzak egyik plázából a másikba, mert hát nekem kellett a könyv, várni pedig eszembe sem jutott még két három napot se, amíg minden boltban kapható lesz.
Tébláboltam, ott egy sort (szerintem bő fél órát), úgy éreztem jó lenne még egy könyv, ha lehet, szintén magyar szerzőtől.
Ez lett végül a Rókatündér, mellé pedig egy jó adag szégyenérzet, mikor olvasni kezdtem.
  Ugyanis, a szerző élt Oszakában, ebből közvekezik, hogy japánul is tud és minden amitől féltem egy rakat felesleges baromság és előítélet volt. (Ha a Rita olvassa ezt a bejegyzést akkor sajnálom! De tényleg!)

Borítót látva férjem megjegyezte, biztos lesz benne romantikus séta cseresznyevirágzás idején (érdekes, az ő első gondolata és az enyém, ami kimerült annyiban, hogy komolytalan vattacukor szerű valamit vártam).

Egyszerű és sablonos lenne, de nem az mert Japán! Hozzátenném, nem beszélem a nyelvet, férjem viszont igen. Emlékezetes marad, mert ez volt az első olyan könyv, amiről tudtunk ketten beszélgetni (párom nem szereti az olyan könyveket, amiket én olvasok).

Már az elején éreztem egy kis keserűséget, mert hogy nem a nagy egymásra találással kezdődik a könyv, hanem az elválással, de nem úgy, ahogy azt Midori elképzelte.
Abszolut kedves főszereplő volt, aki próbálta megtalálni a saját útját, viaskodott a a róka és az ember. Társaságnak elfogadnám, viszont szegényem annyira nem tudta hogyan viselkedjen bizonyos helyzetekben, s ez mosolyt csalt az arcomra. Aranyos volt.

Nagy kérdés Akira vagy Tristan? Magamat is meglepve Tristan, bár ha valaha is rajzoltatnék valakivel, az Akira lenne! Mindkettőt nagyon szerettem. Külön örültem, hogy utóbbi megmaradt Midorival szinte testvéri viszonyban, és egyetlen pillanatig sem volt szerelmi háromszög szaga a dolognak. Ez igazi felüdülés volt számomra.

Igazán mély benyomást maga a környezet tett rám, Japán illetve Oszaka. Annyira furcsa volt olvasni az istentelen tömegről a vonaton, fesztiválokról, hogy egy szülinapi buli után a vendégek maguk után takarítottak össze (ez szerintem itthon nem működne).
Abszolut kedvenc az epilógus volt! Tökéletes pillanat! Béke! Mindenki megtalálta a helyét, persze korántsem ahogyan elképzelték. Egyedül Sango sorsa tűnt lezáratlannak. Vele vajon mi történt?

Egyáltaán nem rossz a könyv, bármennyire is álltam neki negatív érzelmekkel. Aranyos, különleges, amit legalább egyszer olvasson el mindneki!
 Ami engem illet, tuti máskor is leveszem a polcról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése