Sarah J Maas Köd és Harag Udvara

SARAH J MAAS

KÖD ÉS HARAG UDVARA (TÜSKÉK ÉS RÓZSÁK UDVARA 2)

Fülszöveg

Én nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem. 

Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött. 

Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött. 

Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról. Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot. 

Az első részről ITT olvashatjátok a véleményem! Ez a borítót jobban szerettem, talán a színei miatt (kíváncsian várom milyen lesz a többi).

Teljesen más hangulat uralkodott ebben a történetben, mint az előzőben. Itt végig éreztem a keserűséget, vagy keserédességet. Gyógyulásról szólt a történet elsősorban. Hiszen a szereplőknek újra magukra kell találniuk a Hegyalján átélt több évtizednyi borzalom után.

Persze ez csak az érem egyik oldala, a dolgok előrehaladtával jött minden más is.

Feyrének mindezek mellett meg kell szoknia új testét és korlátait. Ügyesen de nem túlerőltetve érzékeltette a szerző a tündér és emberi lét közötti különbséget.

Darabokra hullott, rémálmok gyötörték, teljesen összetört.

Én mindent megértek,  komolyan! Tamlint is megértem, szenvedett ő is épp eleget, de iszonyúan haragudtam rá, mert úgy éreztem, szereti a lányt persze, ennek ellenére meg sem próbált segíteni neki. Mintha az őt ért változásokkal sem tudott volna mit kezdeni, vagy nem is akart, ezt nem tudom. Számára Feyre még mindig egy védelemre szoruló gyenge valaki.

Nem tudom aki olvasta, hogy volt vele, de bárcsak kaptunk volna jeleneteket az ő szemszögéből is. Mégis mi az úristen járhatott ennek a férfinak a fejében az egész könyv során?

Esküszöm, tényleg, mindent megértek, de amit tett, arra nagyon jó magyarázatot kell adnia a későbbiekben! Amennyire szerettem korábban, itt ez a szimpátia lassan elpárolgott.

Rhysand! Végre értelmet nyert a rossz fiú imázs!

Sosem szerettem mikor valaki csak azért lesz "rossz fiú" mert úgy öltözködik, vagy az ellentétes oldalon áll, vagy szimplán csak másként gondolkozik, mint mi.

Feyrével kötött egyezsége az előző kötetben picit sántított, nem értettem, miért jó ez a férfinak. Itt kiderült, és ha azt mondom meglepett, enyhén fogalmaztam.

Ahogy a könyvben mindenkinek, nekem is megvoltak a magam sztereotípiái a férfiról, hiszen megismertük őt valamilyennek, de a cselekedetei, döntései mozgatórugóját, csak most tudtuk meg. Akkor nagyon szívem csücske lett, de végleg akkor szerettem bele, mikor tudatosult bennem, hasonlít a férjemre.

Általa rájöttem, hogy a dolgok egyáltalán nem bonyolultak, csupán egyetlen kérdést kell megválaszolni. Szeretnél valamit, rendben. Hajlandó vagy megfizetni az árát?

Tamlin annak látta Feyre-t aki volt. Rhys annak akivé vált, illetve a későbbiek során válhat. 

A hangulatváltozástól eltekintve nincs hiány akcióban, izgalomban és néha belefutunk egy 18+ - nak beillő jelenetbe is (persze kulturáltan leírva, elvégre ez nem erotikus regény).

A feszültség folyamatosan ott vibrál a háttérben, akár egy kitörni készülő vihar. Esetünkben inkább a küszöbön álló háború, hiszen a Hegyalján történtek csupán a kezdete volt valami sokkal rosszabbnak.

Rengeteg új szereplőt kapunk, emellett pedig a világot is jobban megismertük.

Az előző részben nem igazán "mászkáltunk", itt viszont bolyongtunk a térképen, mindenfelé, természetesen nem csak lélegzetelállító tájakat és szép embereket látva. 

Egyfelől ott volt Velaris, a nyüzsgő,békés város,  ami hatalmas áldozat árán maradhatott csak meg ilyennek. A Nyár Udvara, ami szintén kellemes helynek tűnt.

Ezek ellentéteként megismertük a Takácsot, a Csontfaragót, nem utolsó sorban pedig Hybern királyát (azt hittem Amaranthánál nincs rosszabb...ó dehogy nem) és jártunk egy Illír harci táborban.

Az újonnan bemutatott szereplőknek is volt múltja, megtudunk róluk néhány dolgot, nem utolsó sorban pedig oka volt a feltűnésüknek. Akár ténylegesen mozdították előre a cselekményt, akár az érzelmek megnyilvánulásában segítettek más szereplőknek. Senkit nem éreztem feleslegesnek, tölteléknek csak azért, hogy legyen valaki.

Csavarok is akadtak bőven, még akkor is ha úgy éreztem nincs tovább. Hidd el, mindig van tovább!

Bár idő hiányában kis híján egy hónapig olvastam, egyetlen pillanatát sem untam, nem volt olyan mozzanat ami kevésbé tetszett, sántított vagy úgy éreztem nincs a helyén.

Ami a folytatást illeti, szerintem hatalmas balhé lesz, és ha ebben végig jelen volt a feszültség, a harmadikbam csak fokozódni fog, vagy tetőfokára hág és robban.

Ritka, hogy egy sorozat újabb kötete megugorja az előző szintjét, de ennek sikerült, nem is akárhogy!