Harmadik fejezet

Viki

Kezdeti magabiztosságom a hetek múlásával elpárolgott. Lassan felfogtam, hogy az idei év, keményebb dió lesz, mint gondoltam. A tanárok dupla annyit követeltek, és mindenkitől azt hallottuk, hogy:

-          Engem nem érdekel, hogy más órájára tanultok-e de ha az enyémre nem, annak súlyos következményei lesznek!

A heti két-három dolgozat, és a tanítás utáni különórák, felemésztették a szabadidőmet, és ha ez még nem lenne elég, munkát vállaltam egy kis könyvesboltban a piactéren.

Apunak nem tetszett az ötlet, ő jobbnak látta, ha az időmet tanulásra, és a barátaimra fordítom, mert így is dolgozhatok még eleget életem hátralévő részében.

-          Jobban érezném magam, ha én is hozzájárulhatnék a családi kasszához.

-          Csak nem szeretném, ha elpazarolnád a legszebb éveidet. Szórakoznod kellene, és…

-          A munka is lehet szórakozás. – vágtam közbe. – Sőt, még az is előfordulhat, hogy közben összeszednék magam mellé valami srácot. – tettem hozzá, bár nem láttam reális esélyt rá, hogy ez bekövetkezik.

-          Oké, – tárta szét a karját – ha ez kell ahhoz, hogy barátod legyen, akkor csak csináld.

-          Ezzel kellett volna kezdenem. – morogtam szem forgatva.

Néha iszonyú nehéz volt összeegyeztetni a dolgokat, még akkor is, ha csak hétvégén dolgoztam. Ha úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, egyszerűen kimenekültem a temetőbe, hogy anyunak mesélhessek. Csak ültem a kopott fejfát nézve, miközben hol a szavak, hol a könnyeim ömlöttek.

-          Gondolkoztál már a tovább tanuláson? – kérdezte apu egyik reggel, kávézás közben. Valószínűleg úgy nézhettem rá, mint aki egy másik bolygóról jött, mert magyarázat gyanánt hozzátette: - Egyetem, főiskola. Anyád örülne neki! – dobta be az ütőkártyát, mielőtt megszólalhattam volna.

-          Nem hinném, hogy esélyem lenne rá. Elképzelésnek jó, de valljuk be, nem vagyok lángelme, hajlamos vagyok a lustaságra. Meg aztán az ilyesmi minden csak nem olcsó. Viszont valami szakmát szívesen tanulnék, csak még nem tudom micsodát. 

-    Előbb az érettségin szeretnék túl lenni. – Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy hiába örülne neki anya, ha nem tudnánk megfizetni én pedig alkalmatlan vagyok rá. Talán valami vidéki helyre be tudnék jutni, a relatív alacsonyabb pontszámok miatt, de akkor kollégiumot kellene fizetni… Amúgy, eddig tényleg nem gondoltam az érettséginél tovább. Mégis mire lennék alkalmas? Mi az amit szívesen csinálnék, és emellett nem halnék éhen belőle? Hm… az élet nagy kérdései.

-          Hát, matematikus nem leszek, az tuti! – morogtam, miközben a táskámba gyűrtem az egyes dolgozatomat.

  Ami a faházat illeti, már az első hét végére megbarátkoztunk a helyzettel. Szereztünk mikrót, hűtőt és vízforralót.

-          Ha kevesebbet olvasnál, nem állnál bukásra. – fűzte hozzá Anikó néni, visszarántva ezzel a szörnyű valóságba. Legszívesebben hozzátettem volna, hogy messze még a félév vége, de biztos lett volna valami hozzáfűznivalója, ezért inkább hallgattam. Nem akartam bevallani, de beijedtem. Tény, hogy nem voltam egy matekzseni, de szerettem volna eljutni az érettségiig, aztán meg átvergődni rajta.

-          Basszus, mindjárt szalagavató! – nyögtem, mert rájöttem, hogy se ruhám, se cipőm. Partnert már találtam, és a táncokat is elkezdtük el tanulni, de más haladás nem történt.  – Olyan kevés ez az egy év ennyi mindenre! – sopánkodtam, néhányan pedig helyeslően bólogattak. – Ha két életünk lenne, az egyikben leérettségiznénk, a másikban, pedig csak erre az alkalomra készülnénk. – egy pillanatra elfacsarodott a szívem, mert anya nem láthat majd.

-          Túl sok volt a tennivaló, de túl kevés az idő.

Tomi

Idővel a mindennapok rutinja kellemes érzéssel töltött el.

Minden egyes munkanapom után hullafáradtan estem haza, a szabadnapjaimon viszont előfordult, hogy a kollegákkal mentem mindenfelé. Ami a párkapcsolataimat illeti, továbbra sem léteztek igazán. Láttam hogy néz rám néhány lány munka közben, aztán csúsztatják a számukat a tenyerembe. Előfordult ugyan hogy kedvet kaptam valamelyikükhöz, ám ez sosem tartott tovább egyetlen éjszakánál. Nem voltam büszke magamra ezért. Tudtam, hogy egy kapcsolat elmélyülése őszinteséggel járna, és ezt nem álltam készen megadni. Még.

-          Öröm nézni, hogy jól érzed magad! – mondta Gábor mikor nálam járt. Én éppen a másnapomat igyekeztem kiheverni, ő meg egyszerűen csak felugrott. – Már csak egy lány hiányzik! – pillantott rám sokatmondón. Engem ki tudott akasztani a témával, rajta viszont tisztán látszott, hogy minden alkalommal élvezi.

-          Ha kiderülne…

      -      Nincs a homlokodra írva a múltad. Lehet, hogy az illető így is elfogadna.