- Mi olyat szoktál tenni, amivel szabályt szegsz? – Nem úgy tűnt, mintha megzavarta volna a kérdésem.
- Szerződést kötök fiatal lányokkal. – állát a tenyerébe támasztva fürkészte az arcom, mintha csak a reakciómra várna. Zavarba jöttem a tekintetétől. Halványan elmosolyodott, mintha pontosan tudná, mi játszódik le bennem.
- Szóval akkor tilosban járunk? – mosolyogtam a kérdést abszurditásán. Hiszen világéletemben jó kislány voltam, most pedig első osztályú körülmények között utaztam egy idegen férfival.
- Mondhatjuk.
- És, mi számít tiltott dolognak? – ráncoltam a homlokom.
- Csak a kompenzáció, amit nem mindenki hajlandó megfizetni. – a mosolya elhalványult, kezét az ölébe ejtette.
- Az emberi lélek egy darabja? – homályosan emlékeztem vissza egy korábbi beszélgetésünkre.
- Pontosan. Látom emlékszel rá! – úgy mondta, mint mikor tanár dicsér diákot jó válaszért.
Grimaszoltam. Kimondva szürreálisnak tűnt.
- Mások is tisztában vannak vele, miről mondanak le?
- Sosem titkoltam. Nem szokásom kényszeríteni az embereket.
- Nekem miért nem mondtad el?
- Annyit mondtam, számodra értéktelen dologról van szó.
- Tudnom kellett, volna, ez mit akar jelenteni? – felháborodottság árnyalta a hangom.
- Ne feszegessük az emberi lélek mivoltát. Emberként nem sokat tudtok róla.
Dühös sóhaj közepette dőltem hátra a széken. Mintha az én hibám lett volna, hogy nem tudtam a sorok közt olvasni.
- Abba akarod hagyni? – tekintetét az enyémbe fúrta, a hangja továbbra nyugodtan csengett. – Mert, ha igen, a következő kikötőnél leszállhatsz, és soha többé nem látjuk egymást.
Képes lennék rá? Itt hagyni, aztán élni tovább az életem? Megmarkoltam az asztal szélét, mintha fel akarnék állni az asztaltól. A szék megnyikordult alattam, egy röpke pillanatig farkasszemet néztünk. Kíváncsian méregetett, mintha tudni akarná, ott merem-e hagyni őt.
Dehogy mertem. Visszadőltem a székbe, ő csak a fejét rázta.
- Biztos, hogy ebből nem lesz semmi bajom?
- Teljesen. Hidd el, az egész folyamat veszélytelen. Minden felelősség az enyém.
- Ha szabályt szegsz ezzel az üzlettel, miért engedik, hogy csináld?
- Minden szabálynak van kiskapuja.
- Gondolom akkor ennek is. – grimaszoltam, és biztosra vettem, nem akarok tudni róla.
- Érezted bármikor úgy, hogy kényszerítelek valamire?
- Nem.
- Biztos? – Elnevettem magam.
- Igen. Minden szabad akaratomból tettem. Esküszöm!
- Ez a kiskapu. – biccentett.
- A szerződés kulcsa, hogy önként adjam a.. fizetséget?- képtelen lettem volna másként nevezni. - Mi lett volna, ha meggondolom magam, és nem írom alá a papírt?
- Kellemesen éreztük volna magunkat, de semmi több. – felelte könnyedén, mintha számára teljesen lényegetlen lett volna az este kimenetele. Már éppen összeszedtem volna a bátorságom, hogy megkérdezzem mit ért kellemes este alatt, de félbeszakítottak.
- Elnézést! – a hozzánk lépő pincérre emeltem a tekintetem. Próbáltam nem kimutatni mennyire zavaró a jelenléte. Ha észre is vette a dühös arckifejezésem, teljesen hidegen hagyta. Csupán visszafogott mosollyal vetett lopott pillantást a velem szemben ülőre. Elvette az üres csészéinket. - Parancsolnak esetleg még valamit?
Vizet kértünk.
A lány, az illendőnél tovább felejtette tekintetét a partneremen, mintha várt volna valamire. Talán, hogy felfigyeljen rá.
Elnézést kértem, és a mosdóba indultam. Szükségem volt arra a néhány percre, hogy a hallottakon töprengjek.
Ismeretlen volt, új, hihetetlen, de ami a legfontosabb, tökéletes a szerződésben foglalt történet alapjaként. Többet akartam tudni róla. Másfelől, a tudat, hogy eladtam a lelkem s mindezt egy regényért, megrémített. Mégis meddig lennék képes elmenni ezért? Ennyire megszállottan akarom?
Kézmosás közben a tükörbe pillantottam.
- Mit remélsz? Egy jó dugást a könyv mellé grátiszba? – förmedtem a tükörképemre.
Tény, évek óta senkim sem volt, még futó kalandom sem. Erre az élet elém sodorta őt. Végül is, nem én lettem volna az első nő, aki egy éjszakás kalandba bonyolódik egy jóképű férfival.
- Figyeld, itt jön! – Visszafelé két pincérnő mellett haladtam el, mikor meghallottam a beszélgetésük foszlányát. A vállam felett rájuk néztem, úgy tűnt, cseppet sem zavarja őket, hogy éppen arra járok. Egyikük, grimaszolva mért végig, mintha éppen nem túl kedvező véleményt alkotna rólam.
- Fogalmam sincs, mit akarhat tőle. Talán szánalomból megdönti, de semmi több. – mondta ezt a kollégája, egyenesen a szemembe nézve. Könny szökött a szemembe, amit azonnal le is töröltem.
Az elképzelés, hogy együtt töltsek egy éjszakát ezzel a férfival hirtelen elérhetetlennek tűnt. Persze nem vártam szerelmi vallomást, vagy hazug ígéretet, csak egyetlen kellemes estét. Olyat, aminek másnapján sem bánom meg, hogy ennyi volt, és később is jó emlékeket idéz fel bennem. Úgy tűnt, túl sokat kérek.
Mikor visszamentem, a tekintetem megakadt az asztalunk mellet álldogáló pincérnőn, aki minden figyelmét a partneremre fordította. Nem hallottam mit beszéltek, s amit a közelükbe értem, a lány azonnal távozott.
Miközben helyet foglaltam, szándékosan kerültem Viktor tekintetét. Csak remélni mertem nem ültek ki az arcomra az érzelmeim.
- Jaj, szívem meddig tart még az út? Halálra unom magam! – Az elégetlen kérdés két asztallal messzebb hangzott el, de hozzánk is elért. A nő, akitől származott megállás nélkül a mobilját nyomkodta, annyira sem méltatta a kísérőjét, hogy a szemébe nézzen. Szemlátomást szörnyen unta magát.
- Még több mint két óra! – A férfi hangja elárulta, ő sem repes a ténytől.
- De addig én megőrülök! - Szőkeség elnyújtott kínlódással nézte a párját. – Ha tudtam volna, hogy ilyen dögunalom lesz ez a nyamvadt út, mentem volna inkább a lányokkal bulizni.
- Akkor menj! A következő megállónál kiszállsz, vonatra ülsz és már mehetsz is vissza Pestre. – Becsületére legyen mondva, a férfi türelmesen kezelte a kifakadást. Egyetlen arcizma sem rándult, a hangját árnyalatnyi indulat sem színezte.
- Ezt nem mondod komolyan? – a lány most már sipított, szinte mindenki őket nézte.
- Ki vagyok én, hogy téged korlátozzalak? – nevetett keserűen a férfi. – Én azért utazom, mert pihenni szeretnék. Ha ez nem egyezik a te elképzeléseiddel, sajnálom szívem! Tégy belátásod szerint! – A nőnek sem kellett több, csikorogva hátra lökte a székét, majd öles léptekkel kivonult a helyiségből.
Amint hallótávolságon kívül volt, ismét mindenki ott folytatta a beszélgetést, ahol abbahagyta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése