Harmincharmadik fejezet

Komolyan gondoltam, hogy véget akarok vetni az egésznek, mégis mikor a telefonom emlékeztetője találkozót jelzett Viktorral megijedtem. Hirtelen nem voltam biztos benne, hogy jönni fognak a megfelelő szavak, ha szükségem lesz rájuk. Ennek ellenére elmentem a megbeszélt helyre. A sors kifacsart játéka volt, hogy egy olyan helyen találkoztunk, ahová mindig is el szerettem volna jutni, de sosem adódott lehetőségem rá. A New York Kávéházat 2011-ben a világ legszebb kávéházának választották, ami nem is volt csoda. Gyönyörű volt, impozáns és végtelenül elegáns. Úgy éreztem kilógok a sorból, farmerban és pólóban, munka után kimerülve és megizzadva.

Beletelt néhány percbe, de megtaláltam őt, egy kétszemélyes asztalnál ülve. Belefeledkezett az újságjába. Lazának tűnt, én vele ellentétben szabályosan rosszul voltam a felgyülemlett érzelmektől. Ahogy távolról figyeltem, eszembe juttatta azt a férfit, akinek először láttam, akinek még akár egyetlen együtt töltött éjszakáért is hálás lettem volna.

-            Szia! – gombóc feszítette a torkomat, attól féltem, hirtelen nem kapok majd levegőt. Komótos mozdulattal összehajtogatta lepedő méretű újságját, közben intett a mellettünk elhaladó pincérnek.

-            Két kávét legyen szíves!

-            Azonnal!

Hamar megkaptuk az italt, s már éppen rávettem magam, hogy megtörjem a kettőnk közt ülő csöndet, mikor hangosan beleszürcsölt a kávéba. Beleborzongtam a hangba.

-            Ne szürcsölj! – ripakodtam rá.

-            Parancsolsz? – zavartan pillantott rám, mintha csak abban a pillanatban tűnt volna fel neki, hogy én is ott vagyok.

-            Idegesítő vagy! – vetettem oda – Inkább azt mondd el, miért hívtál ide!

Kirohanásomra újabb szürcsöléssel felet, amitől elpattant bennem valami.

-            Mi az, hogy két hetet töltöttem kórházban? Hogy lehetséges ez?

-            Ide sem jöttél el – vágott közbe irigylésre méltó higgadtsággal.

-            Tessék? – megütközve néztem rá.

-            Mielőtt visszautaztál Pestre, megbeszéltünk ide egy találkozót, de nem jöttél el.

-            Istenem! Mégis mit csináltál velem? – Megrohantak az emlékek. Szinte újra éreztem az alkohol maró ízét a torkomon, a szíjak szorítását a csuklómon.

-            Semmit. Azóta én semmit – nyomatékosította szavait, majd ismét kortyolt a kávéjából, ezúttal szürcsölés nélkül.

-            Minden, ami Pozsonyban történt, tönkretett!

-            Minden? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel – Meggyógyultál. Mellesleg jól áll a kék szín!

-            Máig rémálmok gyötörnek! Azért ittam le magam, mert azt reméltem, akkor végre elmúlnak és pihenhetek. El tudod képzelni, milyen érzés volt egy ágyhoz kötözve felébredni, egy vadidegen helyen? Aztán később, hirtelen a detoxban találni magam, ahol nem voltam több, csak egy újabb hülye, aki teljesen kiütötte magát? Folyton ugyanazt álmodom, újra meg újra, de néha változik, pár pillanattal több az előzőnél, aztán..

-            Aztán?

A vártnál higgadtabban szólt közbe, mégis elszégyelltem magam a kirohanásomtól. Vettem egy mély lélegzetet és valamivel nyugodtabban folytattam:

-            Kívülről látom a testem.

-            Kifejtenéd bővebben? – Egy pillanatra úgy tűnt kíváncsiság csillant a szemében.

-            Az étteremben ülünk egymással szemben, mire én egyszer csak az asztalra borulok, olyan vagyok, akár egy rongybaba. Víz vesz körbe, és mindent homályosan látok.

-            Pechedre a szemed miután egy pohár vízben landolt, végignézett mindent, ami veled történt. S mivel én később visszaadtam neked, az emlékeit is megkaptad.

-            Tessék? – azt hittem rosszul hallok.

-            Ezért vannak a rémálmaid – bólintott – Át akar adni mindent amit látott, de te nem akarod elfogadni, ezért ismétlődnek.

-            Ezt azt jelenti, hogy addig folytatódik ez az egész, amíg...

-            Minél tovább húzod, annál rosszabb lesz. Ha végre elfogadod, az álmok megszűnnek, és újra zavartalanul élheted az életed.

Csak hallgattam a higgadtan csengő hangját, figyeltem, ahogyan egész lénye eleganciát és megfontoltságot árasztott  magából. Nem értettem hogyan képes így viselkedni, hiszen még emlékeztem milyen nyomorúságosan festett a történtek után a könyvtárban ő is. Hogyan tette túl magát rajta? Ennyit jelentett volna neki az a sok emberélet?

-            Elárulod hogyan kerültem zártosztályról a detoxba ?

-            Varázslattal.

Egyáltalán nem értékeltem a humorát.

-            Hogy miért kerültél oda? Gondolom azért, amit csináltál. Kétségbeejtő, hogy a mai fiatalok ilyen gyorsan megtörnek – csóválta a fejét - habár, ez nekem csak jó.

-            Könnyebb hasznot húzni, ugye? – engedtem, hogy megvetés szivárogjon a kérdésbe, ő nem úgy tűnt, mint akit ez izgat.

-            Nem tagadom – biccentett, majd ismét kortyolt a kávéjából.

-            Sokszor azt kívánom, bár szóba sem álltam volna veled – csóváltam a fejem értetlenkedve.

-            Nettán elállnál a szerződéstől? –  vonta fel érdeklődve vonta fel a tekintetét, előre dőlve a széken. Kíváncsiságtól csillogó szemmel figyelt, mint aki hosszú idő óta most hall számára érdekeset.

-            Ha nem találkozom veled, még mindig normális életem lenne. Tönkre tettél – folytattam tovább.

-            Hm, attól függ honnan nézzük. Megszabadultál valami olyasmitől, ami egész eddigi életedben csak bosszúságot okozott.

-            De ilyen áron? Visszaadnám, ha cserébe normális életem leheten.

-            Másfelől, nem volt kis dolog, hiszen nem minden ember birtokol hasonlót.

Feldühített, hogy úgy beszélt mintha valami elcseszett különleges dologról lett volna szó. Persze az volt, nagyon is, csak erről nekem akkoriban halvány fogalmam sem volt. Sőt! Valamilyen kifacsart módon, egész életemben különleges voltam, csak nem tudtam róla.

-            Remélem, ez volt az utolsó, hogy ilyesminek tettél ki! – dühös voltam, de róla ez látványosan lepergett.

-            Nyugodj meg! Nekem rád már egyáltalán nincs szükségem, szóval ha úgy érzed... – félbe hagyta a mondatot, amitől csak még nagyobb lett a torkomban szorító gombóc.

-            Azt akarod, hogy én mondjam ki? – remegett a kezem, ezért szorosan összekulcsoltam az ujjaimat.

-            Én nem mondhatom – válaszolt felemelt kézzel.

-            Akkor te rosszul jársz. Ha a szerződés nem tejesül, nem kapod meg lelkem darabját.

-            Ez igaz, de neked köszönhetően sarokba szorítottam az ellenségem, és nekem ennyi elég.

-            Emlékezni fogok a történtekre?

-            Szeretnél?

-            Azt hiszem, igen.

-            Hát nem most mondtad, hogy csak tönkretettelek? – nézett rám zavartan.

-            Voltak számomra jó pillanatok is. Pozsony is az volt, egy bizonyos pontig.

-            Nekem teljesen mindegy. Ha beszélnél is valakinek a történekről bolondnak hinne, engem pedig sosem találna meg.

-            Talán ki tudja, ez is elég lesz egy regényhez egyszer.

-            Te tudod.

Hanyag vállrándítás kíséretében a zakója belső zsebéből egy papírt húzott elő, majd elém rakta. A szerződés volt, amit hónapokkal korábban aláírtam.

-            Itt van, tépd szét nyugodtan.

Azt hittem egyszerű lesz. Teátrális mozdulatokkal széttépem, aztán a darabjait hozzávágom, majd elsétálok, abban a tudatban, hogy soha többé nem látom. Ezt akartam tenni, mégsem ment ilyen könnyen.

-            Ha összetépem, eltűnsz? – keserű mosoly futott át az arcomon.

-            Nem. A megbeszélt ideig maradok.

-            Kíváncsi vagyok, mi lett volna, ha másként alakul – méláztam a lap sarkát piszkálva.

-            Csetlő botló dolgokról szólt volna, vagy annál sokkal mocskosabbakról, ki tudja. Most már minden hiába.

Tudtam, hogy nincs időm, nem húzhatom az örökkévalóságig. Felvettem és hosszában kettétéptem a papírt. Azt hittem lángok tüntetik el a darabjait, mint mikor aláírtam, helyette a kezemben maradt. Még most is emlékszem mennyire átjárt a keserűség, mintha valami fontosat vesztettem volna el.

-            És mos mi lesz? Itt ülünk csendben, annak ellenére, hogy már semmi sem köt hozzád? – Remegett a hangom, de úgy éreztem, ha nem beszélek, elsírom magam.

-            Most végre mindened megvan ahhoz, hogy normális életed legyen. Csak meg kell próbálnod.

-            Vajon képes leszek rá, mind ezek után? Már tudom, hogy a világ messze nem olyan, mint képzeltem. Olyasmit láttam, amit az emberek többsége talán sosem fog.

-            Tudom a hétvégi lottószámokat, mégsem játszom – kontrázott.

-            Nem is hiszem, hogy szükséged lenne rá – eresztettem meg egy fanyar mosolyt.

-            Könnyebb lesz, ha elfogadod a történteket és túllépsz rajtuk.

A kettőnk közti csendben, amíg a kávéház vendégeit figyeltem, rájöttem hogy tényleg vége. Ennyi volt.

-            Azt hiszem ideje mennem – szomorkás mosoly futott át az arcomon. Néhány pillanatig csendben néztem őt, de nem tudtam mit mondhatnék neki. Mindazok ellenére, amin keresztül mentem összefacsarodott a szívem. – Ég veled!

Könnyek kezdték szúrni a szemem, ezért sietős léptekkel a kijárat felé indultam. Annyira igyekeztem, hogy útközben neki is ütköztem egy férfinak. Gyorsan történt, futólag láttam az arcát, mikor elnézést kértem tőle. Ő semmit sem reagált, haladt a célja felé, én pedig valamilyen furcsa okból kifolyólag, követtem őt a pillantásommal. Fekete haja teljesen a fejéhez tapadt, és kifogástalan fekete öltönyt viselt.

Abban a pillanatban rohantam ki a kávéházból, mikor az ismeretlen Viktorral szemben foglalt helyet.