Tizennyolcadik fejezet

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, szükségem volt néhány percre, hogy kitaláljam hol vagyok, és hogyan kerültem oda.
Hajó, Pozsony, hotel.
Mellbevágott a csend, ami furcsa volt pesti albérletem és a hajón eltöltött órák után. Kimásztam az ágyból a mobilomért. A kijelzőn villogó számok szerint két órát aludtam.
- És most akkor mihez kezdjek? – tettem fel hangosan magamnak a kérdést.
Kinézve az ablakon egy szürke tócsákkal tarkított utcát láttam, esőt egy cseppet sem.
Úgy éreztem, ha már olyan helyre vetődtem, ahol eddig még nem jártam, illene körülnéznem a városban.
Másfelől csábított a puha ágy, a szoba csendje, hogy végre kipihenjem magam. Magamat ismerve viszont utólag biztosan bántam volna, ha semmi mást nem látok, csak a négy falat egy olyan városból, ahol korábban sosem jártam.
Gondolataim közt elveszve a fürdőbe sétáltam, hogy rendbe szedjem magam. Szerencsére a mosdó melletti szekrényben találtam fogkefét, fogkrémet és egyéb dolgokat, amire szükségem volt, de nem hoztam magammal.
Az asztalon jegyzetfüzet és ceruza mellett a hotel brosúráját és egy a környékről szóló térképet is találtam.
Ezzel el is döntöttem a dolgot.

Hiába a szürke idő, ez cseppet sem látszott a városon. Helyiek, turisták jöttek, mentek. Hol szlovák, hol magyar szót hallottam, amibe időnként angol is keveredett, de találkoztam japán csoporttal is.
S bár elkerült a „külföldön vagyok” érzés, elárasztott egy jó fajta bizsergés, hiszen olyan helyen jártam, ahol addig nem. A térképpel kissé nehezen boldogultam, de úgy gondoltam, ha eltévednék, majd útbaigazítást kérek a hotelig.

Kezdetnek, felsétáltam, az városháza tornyába. Rengeteg ember, szűk helyen, egyik oldalon lefelé, a másikon felfelé közlekedtek. Úgy éreztem magam, mint egy hering, félúton meg is fordult a fejemben, hogy ez nem volt túl jó ötlet. A kilátás végül kárpótolt. A téren siető emberek, szorgos hangyáknak tűntek fentről. Úgy éreztem, ha kinyújtanám a kezem, meg tudnám érinteni az eget.
A köztéri szobrok jókedvre, és fotózásra csábították az embereket. Néhányan meg is kértek rá, hogy készítsek róluk képet, én viszont egyszer sem álltam egyik szobor mellé sem. Sőt, a fotózást is hanyagoltam. Leragadtam a pillanatban, a kütyüim eszembe sem jutottak, pedig otthon két lépést sem tettem nélkülük.

Fogalmam sincs hány óra tájt értem vissza a hotelbe. A talpam sajgott, ami azt jelentette, jó pár kilométer lehetett mögöttem. Ennek ellenére, talán tovább maradtam volna, ha az égen nem kezdenek el ismét gyülekezni a sötét felhők.
Bezárult mögöttem a szoba ajtaja mikor odakint rákezdett az égi áldás.
Remek időzítés!
A város forgataga után furcsának éreztem a csendet, hát bekapcsoltam a tévét. Addig keresgéltem a csatornák között, míg nem találtam egy régi magyar filmet.
Alig hogy kényelembe helyeztem magam az ágyon, s megfogalmazódott bennem a vacsora ötlete, csörgött a telefon.
- Igen, tessék? – mikor kimondtam hasított belém a gondolat, talán nem magyarul kellett volna megszólalnom.
- Jó estét, Hölgyem! - hangzott el a köszöntés magyarul. -  Azért telefonáltam, mert emlékeztetőt kért, hogy kilenckor vacsorája lesz az UFO Étteremben Horváth Viktorral.
- Öhm…köszönöm, hogy szólt!
- Kérem! Viszont hallásra!
Bontottam a vonalat, a gondolataim pedig szét feszítettek.
Megvan a neve! Elsőként ez  cikázott át rajtam. Vacsora? Te jó ég!
Honnan lesz ruhám? Ami nálam van, abban nem mehetek! Nyugi! Van még két órám!
Cikáztak a gondolataim, közben a neten próbáltam utánanézni annak a bizonyos étteremnek. Nem sok mindent találtam róla, de éppen eleget ahhoz, hogy elöntsön a pánik. Nem olyan hely volt, ahová farmerban és pólóban sétál be az ember.
Remélve, hogy megnyugtat, a fürdőbe indultam, hogy teleeresszem a kádat. Logikusabb lett volna azonnal indulnom, de abban sem voltam biztos, hogy akár egy olyan egyszerű dolgot is meg tudok oldani, mint a vásárlás.
Amíg a víz folyt, visszamentem a szekrényhez, remélve, hogy találok benne egy köntöst, amit felvehetek.
Találtam. Meg mást is. Egy vállfán elegáns, fekete ruha lógott, alatta pedig színben megegyező cipő várakozott, ránézésre a megfelelő méretben, mellette pedig borítéktáska feküdt.
- Te nyavalyás! – Nem értettem. Mindezt előre eltervezte volna? Én bond! Miért is nem néztem be a szekrénybe, mikor megjöttem! Ezért hozott magával? Mi olyasmit szeretne, amit Pesten nem lehetett?
Az eső kopogása és a tévé zaja egybeolvadt a szívem kalapálásával. Legszívesebben felhívtam volna valakit, hogy elújságoljam hol vagyok, s éppen mire készülök. Tanácsa volt szükségem, és egy józan hangra, ami visszaránt a valóságba.
Kínomban nevettem. Utáltam magam a bennem kavargó érzésekért. Tapasztalatlan kislánynak éreztem magam tőle, de nem ezt a látszatot szerettem volna kelteni. Nő akartam lenni.

Legnagyobb meglepetésemre, mind a cipő, mind a ruha tökéletesen illett rám. Csodáltam, hogy ránézésre eltalálta a méretem. Ennek ellenére a tükörbe nézve úgy éreztem magam, mint az anyja ruháiba bújó kislány, aki felnőtteset akar játszani.

Nem jutott eszembe más lehetőség, taxival kellett eljutnom az étterembe.  Míg a lifttel leértem a földszintre el is intéztem a fuvart.
Az előtérben a korábbinál nagyobb volt a hangzavar. Mindenki a vihart figyelte, egyesek azt latolgatták útnak induljanak-e. Türelmesen vártam, a kocsi érkezését jelző hívásig.
Amint megcsörrent a mobilom, azonnal szaladtam, majd gyorsan be is ültem az anyósülésre. Megáztam, ugyan, de nem törődtem vele.
Ezúttal kétszer kellett nekifutnom, mire megértettem a sofőrrel mi az úti célom, annyira ideges voltam, hogy belegabalyodtam a mondandómba.
Feszültté tett az egyre hevesebbé váló eső, nem éreztem magam biztonságban. A forgalom lépésben haladt, az ablaktörlő folyamatosan járt, az előttünk haladó hátsólámpájából csupán elmosódott foltokat láttam. Úgy éreztem sosem érünk oda. Kavargó érzelmeim egybeolvadtak, jóféle izgalommá váltak.