Kávékalandok - másként

Ha jól emlékszem, tizenhét évesen ittam először kávét. Azt, hogy miért kötöttem ki mellette, nem tudtám megmondani.

Nem szeretem, ha az egész annyiból áll, hogy kutyafuttában magamba döntöm amit épp csak hogy a bögrébe löttyintettem. Megvárni míg lefő, vagy melegíteni, majd lassan elkortyolgatni. Egy pillanatra kiszakadni abból amit éppen csinálok, esetleg végiggondolni az előttem álló teendőket, vagy belemerülni egy történetbe.

Életem első kávézós élménye a Cafe Frei-hez kötődik , de hogy mit ittam, arra már nem emlékszem pontosan. Ott jöttem rá, mennyire más, ha az ember nem otthon a négy fal között fogyasztja el a feketét (a minőségbeli különbségről nem is szólva).
Évekig csak oda jártam, noha nem kerülték el a figyelmem más kávézók sem. Visszagondolva, nem értem miért nem próbáltam ki már akkor más helyeket.

A gondolat nagyjából egy éve fogant meg bennem, hogy „de jó lenne, és még a blogra is lehetne írni róla”, aztán ez ennyiben is maradt.
Mint az oldalon is látszik, a Kávékalandok, még eléggé gyerekcipőben jár, biztosra veszem, van még hová fejlődnöm).

Miért is kezdtem el írni?
Szerettem volna másokkal is megosztani a benyomásom egy-egy helyről. Remélve, hogy mutathatok nektek olyat, amivel már régóta szemeztek, de nem mertétekk kipróbálni, vagy egyáltalán nem ismertek, de esetleg kedvet kaptok hozzá egy bejegyzés elolvasása után.
Emellett, túl akartam lépni a mindenki által ismert mindenhol fellelhető helyeken, a kisebb, talán kevésbé ismert helyekre koncentrálni.

Igyekeztem valamiféle vázat adni ezeknek a posztoknak, fix kérdéseket megválaszolni.
Viszont fontosnak tartom megjegyezni, hogy sosem tanultam kritikát írni (legyen szó akár vendéglátásról vagy egy könyvről). Jobban belegondolva, nem is szerettem volna „szakmai” hangvételű írásokkal megtölteni ezt a szekciót. Plusz, mivel egy blogról van szó, igyekszem rövidre fogni a mondandómat, nem pedig elveszni a részletekben.

Szerettem volna hétköznapi stílust használni, középpontba helyezve azt az érzést, amely az adott helyen magába szippant. Természetesen fontos az ital és a kiszolgálás minősége, magáról a hely hangulatáról nem is beszélve, mégis úgy hiszem ez a sok kis apróság egyetlen érzéssé olvad össze végül.
Néztem/olvastam sok étterem kritikát, s azok között is a közvetlenebb kevésbé szakmai dolgokat boncolgató írások/videók kötöttek le.

 Ennek ellenére már látom, hogy változni fognak a szövegek, ahogy egyre több bejegyzés lesz mögöttem. Nem feltétlen a nyelvezetre értem, sokkal inkább a tartalomra. Képes leszek összehasonlítani a helyszíneket.
Most már különbséget tudnék tenni például a két „forrócsokizó” közül. Az Azték számomra egy meghittebb, nyugodtabb hely. Sokkal alkalmasabb elvonulós beszélgetésekre, mint az Ahoy, ahová inkább egy baráti hangulatú beszélgetésre ülnék be, akár többedmagammal. (Ezek a gondolatok, utólag jutottak eszembe, az eredeti posztban nem szerepelnek).
Végezetül pedig, szívesen fogadok Tőletek minden észrevételt (mi lehetne másképp) és javaslatot, hova mehetek legközelebb.

Köszönöm, hogy elolvastátok!