Goodbye 2017 Hello 2018!

Sziasztok!
A mai napon sok helyen belefutottam évértékelő bejegyzésekbe, hát gondoltam, most írok egyet én is, mert bizony történt, illetve folyamatban van néhány dolog amiről szeretnék nektek beszámolni.

Először is elénézést kérek, amiért ennyire rútúl elhanyagoltam az oldalt ebben az évben. Őszintén szólva megtorpantam, nagyjából mindennel. Írássla, blogolással. Hónapok teltek el bármilyen poszt néllkül, vagy anélkül, hogy bármin is dolgoztam volna.
Mondhatnám, hogy lefoglalt az iskola, a nyelv tanulás, de az igazság az, hogy elvesztettem a motivációm és minden mást, ami eddig előre vitt.
Aztán jött egy pillanat amikor el kellett döntenem, vagy újra kezdem, és próbálom joban csináli, vagy törlöm az oldalt és írok a fióknak.

Vettem egy nagy levegőt, és az utóbbi mellett döntöttem. Ez volt a foylamat könnyebbik része. Ezt követte, bő egy, másfél hónapnyi tervezés. Részletes elképzelésekkel teleírt papírok, hosszú beszélgetések arról, hogy most akkor mit is szereinék én tulajdonképpen ezzel az egésszel. Néhány eszmecsere alkalmával a távoli jövő felé is kalandoztunk, ami - bár elsőre hihetetlennek hangzott tetszett.

Biztos pont volt a blog megújítása, mind külső, mind név szempontjából. Akadt, aki kérdezte, hogy a név, összefüggésben van- e a mostani projektemmel. Hmm....ha így képzelitek, miért is ne! Bármi lehet.
Én úgy fogom fel, hogy az író fejében létező világ, egy más világ! Mindannyiunk saját kis világa, saját történetekkel, karakterekkel, ahol nincsenek szabályok, minden olyan, amilyennek mi szerenténk.
A fejlécemet Ria barátnőm csinálta, aki az előzőt is. Ezt is végtelenül imádom!! Szándékosan egyszerűbb dizájnt választottam, bár ezt is hetekbe került kiválasztani, eldönteni. Sokáig egyéni oldlat szerettem volna, végül mégis egy sablon mellett döntöttem. Nem bántam meg.
Az előnőzél sokkal rendezettem lett a kinézet, néhány bejegyzésemet töröltem, vagy átírtam.

Ha már bejegyzések! Mivel minden link az előző tbarbarablogja oldalra mutatott, azokat törölnöm kellett, majd újra feltenni. Ott kihullot pár szál hajam, de semmi komolyabb veszteség nem ért!

Ami a regényeimet illeti! Mivel azokat is újra kell feltennem, gondoltam átnézem, és egy minimális javítást követően töltöm fel őket. Ez folyamatban van a Minden Összedől és az Összetörve esetében is. Ilyenkor a történeten nem változtatok, csuuán a hibákat igyekszem mérsékelni, illetve a fejezeteket újra elosztani. Korábban szinte javítás nélkül posztoltam mindent, mert azt hittem minnél gyorsabban felkerül annlá jobb lesz. Na ez hiba volt, ami a Minden Összedőlnél különösen meglátszik.

A Két Világ sajnos a tervezettnél lassabban kerül majd fel, de azzal igykeszem haladni. Annyit elárulok, a kézirat már kész, a javítás viszont több időt vesz igénybe, mint gondoltam. Nem szeretném a korábban elkövetett hibáimat ismét elkövetni, ami azt hiszem bizonyos szempontból érthető.

  Tervezek több novellát írni az oldalra, továbbá az interjúimat is bővíteni szereném.

Instagram oldalamat is elérte a változás, aholvá egyelőre könyves képek kerülnek ki, de tervezek saját írásaimból is rövid idézeteket is mutatni, amolyan kedvcsinálónak, meg amit éppen lencsevégre kapok.

Teljesen új volt számomra a Facebook oldal, amit már nagyon rég szerettem volna megcsinálni, de nem tudtam hogyan is nézzen ki, ennél fogva egyszerűen neki sem mertem állni. Most viszont elkezdtem. A legkönnyebben úgy tudnám leírni, hoy minden, ami a blogra nem fért fel. Cikkek, képek, zenék, gondolataim. Szóval kissé személyesebbre szereném venni a figurát.
Remélem, akik arra tévednek, találnak nekik tetsző tartamat.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Colleen Hoover Velünk véget ér

COLLEEN HOOVER

VELÜNK VÉGET ÉR

Fülszöveg

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret. 

Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen. 

Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot. 

Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített. 

Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni. 

Őszinte leszek, ezt a könyvet csak azért vettem meg, mert amit eredetileg szerettem volna éppen elfogyott a raktárból, de én mindenképpen két könyvvel szerettem volna gazdagondi.

Colleen könyvei sosem könnyű olvasmányok. Keserédesek, amik gondolataokat ébresztenek az olvasóban. Ez most is így volt. Inkább azt kell mondjam ez meggyötörte a szívemet, jobban, mint eddig bármi a szerzőtől.

Valóságos volt és kínkeserves.

A cselekmény lassú, a lelki dolgokon van a hangsúly.

Véleményt kéne írnom, de akkor ez a bejegyzés rövid lenne.

Olvasdd el, mert gyönyörű! Valós, bárki keresztül mehet ugyanezeken a dolgokon, mindezt úgy, hogy a környezetének fogalma sincs róla.

Jó kérdés, kívülállóként van e jogod beleszólni a másik életébe, ha tudod, hogy szörnyű dolgok történnek a zárt ajtók mögött? 

A családon belüli erőszak szörnyű, viszont nagyon is valós probléma.

Sokan talán nincsenek tisztában a fogalmával, hogy mit is jelent pontosan. Fontos, hogy nem csak fizikai bántalmazást!! 

De vissza a regényhez!

A szereplők tökéletesek.... és nem! Mindannyian sérültek valahol, ez tette őket annyira emberivé számomra. 

Lily erős fiatal nő, akit pillanatok alatt a szívembe zártam, bár nem tudnám megindokolni miért. Számtalan az övéhez hasonló család létezik a világon. Nem értette az anyját, addig amíg pontosan olyan helyzetbe nem került. Neki volt ereje kilépni a körforgásból, még akkor is ha nem csak az ő, de olvasóként az én szívem is megszakadt.

Atlas....Lily mentette meg őt, vagy inkább egymást menteték meg. A fiú szó szerint az életét köszönheti a lánynak. A lány pedig az első szerelmet, ami éveken át kísérte. Nem tudtam milyen helyzetben látjuk újra a srácot, őszintén mondom döbbent és végtelenül büszke voltam egyszerre. Tudva honnan indult, és hova ért... le a kalappal.

Ryle, ó, az elsőre tökéletes férfi aki ugyan nyers, de legalább őszinte.

Lilyvel való kapcsoalta szinte már túlságosan tökéletesnek ígérkezett. Sezxi férfi, jól fizető állással, ráadásul még okos is? Hm..

Aztán megtörtént a baj. Becsuktam a könyvet és csak bámultam a borítót. Mert nem gyűlületből tette a férfi. Sosem! Felindultságból, mindíg. Viszont ordított róla, hogy mindenét odaadná a lányért. Szerette, amennyire egy nőt csak szeretni lehet.

Ettől csak még borzasztóbb volt az egész, és sokkal nehezebb a döntés.

A regényt talán csak megrázóbbá teszi, hogy az író számára ez egy személyes történet. Az utószóból kiderül, hogy az esetek közül, némelyik a Colleen édesanyjával történt meg. Pokoli lehetett megírni ezt a történetet, nagy bátorság kellett hozzá.

Jessica Sorensen Callie, Kayden és a véletlen

JESSICA SORENSEN

CALLIE, KAYDEN ÉS A VÉLETLEN

fülszöveg

Kayden megtanulta, hogy egyetlen esélye a túlélésre az, ha némán tűri a szenvedést. Ha szerencséje volt, meg tudta húzni magát, és tette a dolgát, kibírta egyik napot a másik után. Ám egy este úgy tűnt, végül mégis oda a szerencséje – és az élete… míg fel nem bukkant egy Callie nevű lány, éppen időben, hogy őrangyalként megmentse.

Callie nem hisz a szerencsében. A tizenkettedik születésnapján történt szörnyűség óta nem. Miután túlélte a borzalmat, Callie eltemette magában az érzelmeit, és megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, mi történt. Most, hat évvel később, még mindig küszködik ezzel a fájdalmas titokkal, ami kis híján felemészti.

Amikor a sors úgy hozza, hogy Kayden és Callie ugyanarra az egyetemre kezdenek járni, a fiú elszánja magát: megismerkedik a gyönyörű lánnyal, aki megtörte a végzetét. A csöndes és visszahúzódó Callie még mindig fél bárkit is beengedni a világába, Kayden azonban biztos benne, hogy Callie okkal tért vissza az életébe. És minél inkább igyekszik a lány életének részévé válni, annál inkább rádöbben, hogy ezúttal ő szorul megmentésre…

Mikor először elolvastam, nem tetszett. Komornak éreztem, rányomta a bélyegét a hangulatomra is egy kis idejig, amit könyvnél addig nem nagyon tapasztaltam azt hiszem. Ennek ellenére, mikor megjelent a folytatás megvettem, de erről késóbb!

Kezdjük az első résszel!

Jessica nem szórakozik az olvasóval, azonnal beledobja a kegyetlen valóságba. Már itt eldöntheti az ember, folytatja-e az olvasást vagy sem.

Maga a történet, egyszerűnek tűnik. Adott két fiatal, akik az egyetemet a saját poklukból való menekülésnek tekintik. Vajon sikerül nekik? Meg tudnak-e szabadulni az évek alatt rájuk telepedő borzalmaktól?

Viszonylag hamar rájöttem, mi volt a bajom ezzel a történettel. Kegyetlen.

Nem lenne szabad ilyesminek megtörténnie… és mégis. Szinte mindennapos, nekünk pedig fogalmunk sincs róla. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ártsuk bele magunkat mások életébe…

Mit gondoltok, jól tette Callie, hogy az első fejezetben megmentette Kaydent? Képesek lettetek volna megőrizni ezt a szörnyű titkot?

Kayden anyjával kapcsolatban annyit mondanék, hogy nem emlékszem mikor háborított fel ennyire egy karakter viselkedése, de úgy istenigazából! El nem tudom mondani, miket műveltem volna a nővel szívem szerint! Hiába szerepel kedveset, ez is elég volt hozzá, hogy kiborítson.

Tűnhet elcsépeltnek, hogy az egyetemet választották menekülési útvonalnak a szereplők, bár szerintem ez így teljesen rendbe van. ÚJ hely, ahol senki nem ismer, az lehetsz, aki szeretnél (legalább is megpróbálhatod, aztán meglátod sikerül-e).

Callie régi osztálytársai viselkedése elgondolkoztatott. Furának bélyegezték, gúnynevet ragasztottak rá, de ennyiben hagyták a dolgot. Komolyan senkinek sem jutott eszébe, hogy baj van? Ekkora változás, csupán néhány nap alatt… nem megy végbe ok nélkül! Miért így fogadták a többiek? 

Persze, ne felejtsük el, hogy az éremnek két oldala van, és csak annak lehet segíteni, aki hagyja. Ilyenkor az ember fenyegetőzhet, ígérhet, kérlelhet… ha a másik nem akarja, olyan, mintha a falnak beszélne.

Callie és a kick boksz. Elsőre vicces volt elképzelni, viszont teljesen megértem. Az embernek szüksége van valamire, amin keresztül levezetheti a belső feszültséget. Valóban jobb lesz utána!

Rafinált volt a történet. Egy fejezetben csupa jó dolgokat mutat, előrelépést, nevetést… aztán jobban földhöz vág, mint eddig bármikor. Kegyetlen…

Az egészben az dühít a legjobban, ahogyan a szereplők magukra gondolnak. 

Nem lenne szabad ilyesminek történnie. Soha, senkivel.

Ez a könyv egyszerre elszomorít, megráz és feldühít. De mindezek mellett leköt és befészkeli magát az olvasó gondolataiba. 

A történet rávilágít arra is, hogy a jót sem könnyű elfogadni. Főleg, ha az embernek sosem volt benne része. Ijesztő, kétségbeejtő és félelmetes.

A lista viszont remek ötlet! Egészen apró dolgoktól kezdve a „meredekebbig” mindenféle tétel megtalálható rajta. Ez vezeti a lányt szép lassan ki a csigaházból. És persze Seth, akit első pillanattól a szívembe zártam. Mindenkinek szüksége lenn egy olyan barátra, mint ő. Aki nem hagy visszasüllyedni, akkor sem, ha te már feladtad, fogalmad sincs, hogyan tovább. Csodáltam, amiért az átélt szörnyűségek ellenére vidám tudott maradi. Hogyan lehetett képes erre? Irigyeltem érte.

A vége annyira földhöz vág, hogy nem biztos, hogy sikerül talpra állni. Nekem nem ment azonnal. Szívem szerint visítva dobtam volna el a könyvet. Nem lehet így vége! Kérlek, csak így ne!

Zakály Viki Egyszeregy

ZAKÁLY VIKI

EGYSZEREGY (GABRIEL -  DUOLÓGIA 1)

Fülszöveg

Van ​egy srác, akit bármikor felhívhatsz. Egy srác, akinek sok lány tudja a számát, aki egyetlen éjszakára a Tiéd lehet, és egyszeriben megváltozik az életed. Tudja, ki vagy, mit szeretsz, hová tartasz. Szigorú szabályokat kell betartanod, ha vele akarsz lenni. Soha többé nem találkozhattok, nem hív, nem válaszol, egyszerűen eltűnik az életedből. Egyetlenegyszer lesz csak a Tiéd. De teljesen soha nem kaphatod meg.

Liza, egy női magazin újságíró gyakornokaként próbál boldogulni, de a vérmes főszerkesztőasszony mindent megtesz, hogy megkeserítse a napjait. Egyedül segítőkész kollégájára, Barnira számíthat, akinek mindig kisírhatja magát. A sármos ex, Adrián újra feltűnik a lány életében, de csak szerelmi pótléknak tartja Lizát, aki így sem tud ellenállni neki…

Amikor a lány egy riport kapcsán felhívja azt a bizonyos számot, és találkozik a titokzatos Gábriellel, tudja, hogy nagyobb a tét, mint holmi újságírói babér. Mindketten súlyos titkot őriznek, mindketten kaptak már halálos sebet, és mindkettőjüknek szüksége van arra, amit a másik adhat… csak egy a gond, az éjszaka véget ér, és soha többé nem találkozhatnak. Vagy mégis?

Hosszú csend után jelentkezett új művel a szerző. Új kiadó, új stílus és név... bevallom félve álltam neki, mert nehezen engedtem el Hannát...de ezt most hagyjuk nézzük inkább Liza és a titokzatos Gabriel történetét!

Borító: egyzerű, és tetszik a színe. Nagyon!

Míg Hanna történetet keserédes volt, Lizáé szórakoztató és életszerű, hihetetlenül okos szereplőkkel.

Teljesen mád oldaláról mutatkozik meg a szerző, de semmi pánik, ez is iszonyúan jól áll neki.

Ami azt illeti, rögtön az elején elhitette velem, hogy Liza olyan helyzetbe keveredik, amit nem fog megúszni élve (annak a jelenetnek komolyan minden szavát elhittem, még át is futott az agyamon, hogy ez mégis mekkora kegyetlenség!).

Ezután kissé nehezen indul be a cselekmény, megismerjük a főszereplő hétköznapjait, és megtudjuk mekkora terhet ró rá halott apja írói hagyatéka. A ki nem mondott elvárás, a nyomás, hogy akkor neki is írnia kell!

Tetszett, hogy szóba került az egyetem kérdése. Liza elkezdte ugyan, de rájött, nem az ő világa és ott hagyta. Ezen én is sokat gondolkoztam. Ha elkezdek egy képzést, ami elsőre jó ötletnek tűnt, de időközben rájövök, nem érzem jól magam benne merjem e abbahagyni, vagy folytassam tovább? Ti mit gondoltok erről?

A mellékszereplők közül Ildikót sokáig sablonos figurának tartottam aztán a könyv végén írt egy levelet Lizának, és akkor rájöttem, hogy egyszerűen a munka tette olyanná/követelte meg tőle ezt a viselkedést.

Barni karaktere nem hatott meg különösebben, bár felvetődik az örök kérdés! Lehet-e férfi és nő között csak barátság?

Ami Adriánt illeti, hát róla inkább nem nyilatkozom, irritált és pont. Persze kellett a történetbe és Liza életébe is ( sőt, talán mindannyiunk életében volt már egy ilyen srác) de én meglettem volna nélküle.

Liza, hmm...valahol elveszett, de valahol mégsem. Tetszett, hogy nem egy szürke egérke a karakter, hanem egy fiatal nő, és ennyi. Nem vártam tőle semmi extrát (hú, ez most iszonyú rondán hangzott bocsi!) Hétköznapi volt a szó legjobb értelmében.

Nade! Most, hogy körbejártam a dolgot, jöjjön Ő! GABRIEL Így csupa nagy betűvel, mert megérdemli!

Az még hagyján, hogy titokzatos és szexi, de azt adja a nőknek, amire szerintem mind vágynak. Figylemet! A tenyerükön hordozza őket, azon az egy éjszakán csak ők léteznek a férfi számára. Megjegyzem gonosz dolog ez az egy éjszaka... 

Az ő felbukkanása indította be igazán a történetet. Az hogy hosszasan olvasunk Liza hétköznapjairól, azért tetszett (így utólag bele gondolva, többszöri olvasás után) mert aztán láthatjuk hogyan borítja fel az életét. Mert igen beférkőzik a gondolataiba... és innentől fogva tényleg nem tudtam letenni a könyvet! Szerettem imádtam, őszintén szólva, kíváncsi voltam hogyan lesz leírva, mikor majd ők ketten... Óh igen jó lett nagyon! Egyszerre szenvedélyes, szókimondó...tökéletes.

Jegyezzétek meg, a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket! Legalábbis Lizáék estében....

Az őrületbe kergetett, hogy semmit sem tudtam a srácról. Ki ő valójában? Miért csinálja? Mióta csinálja?? Egy pillanatra úgy tűnt Liza végre boldog lesz, aztán jött az a nyamvadt telefon.. Képes megváltozni valaki a másik kedvéért? Szabad elhinnünk hogy így lehet?

Tetszett, hogy Liza nem adta fel, és basszus előkerítette a srácot. ÉS AKKOR VÉGE MEGTUDTUK A NEVÉT! Amit most nem fogok elárulni de egyébként az egyik kedvenc férfinevem. Egyként bármit megadtam volna azért, hogy belenézzek a fejébe. 

Alizról sokszor esik szó...de nekem meg az állam esett le, mikor megtudjuk, hogy ő tulajdonképpen...na az durva volt!

A függővégről pedig inkább ne is beszéljünk. Ez mi?? Most komolyan!

Szerettem. Naagyon!

Diana igaz története vélemény

ANDREW MORTON

DIANA IGAZ TÖRTÉNETE - SAJÁT SZAVAIVAL

Fülszöveg

Az 1992-ben megjelent Diana igaz története óriási felzúdulást váltott ki az angol uralkodói családban. Később aztán még a kételkedők számára is nyilvánvaló lett, hogy valóban ez a hercegnő igaz története. Akkoriban, amikor a könyv íródott. Diana csapdában érezte magát a királyi családon belül, és nem volt hatalma az események felett. A hercegnőt azonban a könyv megjelenése ahhoz is hozzásegítette, hogy élete új irányt vegyen. Ez az új, boldogabb élet azonban tragikus hirtelenséggel ért véget. Dianáról 1997-es halála után számtalan könyv jelent meg (magyarul is), melyek igen különböző módon, gyakran elfogultan meséltek a hercegnőről. Az évek során azonban beigazolódott, hogy Andrew Morton kötete kiállja az idő próbáját.

Mivel életrajzi könyvről van szó, nem éppen pörgős és gyorsan olvasós.  Sokszor le kellett tennem és elgondolkodnom az olvasottakon. Számomra sokkal inkább volt meghökkentő, mint izgalmas, hiszen mindannyian tudjuk, mi lett a történet vége....

Sosem tudtam tündérmeseként gondolni a hercegnő életére, hiába a szép ruhák és ékszerek, csak sajnálatot éreztem iránta...

Külön érdekesség, hogy végtelenül leköt, szinte minden ami a királyi családdal kapcsolatos. Cikkek, filmek, (A szakközépiskolai ballagásom napján volt Kate és Willmos esküvője. Ahelyett, hogy készülődtem volna beültem a tévé elé és egy angol nyelvű csatornán néztem a közvetítést).

A könyvet olvasva, egyetlen kérdés folyton folyvást visszatért: Mit gondolhatott vajon Károly? Úgy az egészről, ami velük történt. Dianáról... Szerette egyáltalán? Szeretnie kellett.. nem? Vagy legalább éreznie iránta valamit... Bízom benne, hogy minden döntése és cselekedete mögött érthető indok áll. Máskülönben, hihetelten unszimpatikus embernek találtam (Kamillát is, ha már itt tartunk, de nem azért mert ő volt a másik nő...egyszerűen csak ezt az érzést váltja ki belőlem, akár csak egy róla készült fotó is). Vajon ez az érzés tompulna ha megismernénk az ő gondolatait, történetét, mint most Dianáét?

Diana... ami őt illeti... senkinek sem lenne szabad az övéhez hasonló bánásmódban részesülnie. Értem én, hogy királyi család, meg elvárások, kötelességek, de lám hova vezeztett mindez.... Felejtsük el egy pillanatra, hogy hercegnő. Legyen csak egy feleség, egy anya. A munkájában kimagasló, de otthon a négy fal között, egyetlen dicsérő szót sem kap. Rengetegen élnek így, pedig nem lenne szabad azt éreztetni egy emberrel, hogy értéktelen, s bármit csinál, bárhogyan próbálkozik, esélye sincs kivívni a jó szót. Talán kevés ennél pusztítóbb bánásmód/ szituáció létezik.

Megérte elolvasnom, sőt, gyanús, hogy újra elfogom. Nem tudom mi mást írhatnék még róla.

Bocsánat, tudom véleményt kellett volna írnom róla, és ez nem az lett...

Harmadik fejezet

Viki

Kezdeti magabiztosságom a hetek múlásával elpárolgott. Lassan felfogtam, hogy az idei év, keményebb dió lesz, mint gondoltam. A tanárok dupla annyit követeltek, és mindenkitől azt hallottuk, hogy:

-          Engem nem érdekel, hogy más órájára tanultok-e de ha az enyémre nem, annak súlyos következményei lesznek!

A heti két-három dolgozat, és a tanítás utáni különórák, felemésztették a szabadidőmet, és ha ez még nem lenne elég, munkát vállaltam egy kis könyvesboltban a piactéren.

Apunak nem tetszett az ötlet, ő jobbnak látta, ha az időmet tanulásra, és a barátaimra fordítom, mert így is dolgozhatok még eleget életem hátralévő részében.

-          Jobban érezném magam, ha én is hozzájárulhatnék a családi kasszához.

-          Csak nem szeretném, ha elpazarolnád a legszebb éveidet. Szórakoznod kellene, és…

-          A munka is lehet szórakozás. – vágtam közbe. – Sőt, még az is előfordulhat, hogy közben összeszednék magam mellé valami srácot. – tettem hozzá, bár nem láttam reális esélyt rá, hogy ez bekövetkezik.

-          Oké, – tárta szét a karját – ha ez kell ahhoz, hogy barátod legyen, akkor csak csináld.

-          Ezzel kellett volna kezdenem. – morogtam szem forgatva.

Néha iszonyú nehéz volt összeegyeztetni a dolgokat, még akkor is, ha csak hétvégén dolgoztam. Ha úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, egyszerűen kimenekültem a temetőbe, hogy anyunak mesélhessek. Csak ültem a kopott fejfát nézve, miközben hol a szavak, hol a könnyeim ömlöttek.

-          Gondolkoztál már a tovább tanuláson? – kérdezte apu egyik reggel, kávézás közben. Valószínűleg úgy nézhettem rá, mint aki egy másik bolygóról jött, mert magyarázat gyanánt hozzátette: - Egyetem, főiskola. Anyád örülne neki! – dobta be az ütőkártyát, mielőtt megszólalhattam volna.

-          Nem hinném, hogy esélyem lenne rá. Elképzelésnek jó, de valljuk be, nem vagyok lángelme, hajlamos vagyok a lustaságra. Meg aztán az ilyesmi minden csak nem olcsó. Viszont valami szakmát szívesen tanulnék, csak még nem tudom micsodát. 

-    Előbb az érettségin szeretnék túl lenni. – Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy hiába örülne neki anya, ha nem tudnánk megfizetni én pedig alkalmatlan vagyok rá. Talán valami vidéki helyre be tudnék jutni, a relatív alacsonyabb pontszámok miatt, de akkor kollégiumot kellene fizetni… Amúgy, eddig tényleg nem gondoltam az érettséginél tovább. Mégis mire lennék alkalmas? Mi az amit szívesen csinálnék, és emellett nem halnék éhen belőle? Hm… az élet nagy kérdései.

-          Hát, matematikus nem leszek, az tuti! – morogtam, miközben a táskámba gyűrtem az egyes dolgozatomat.

  Ami a faházat illeti, már az első hét végére megbarátkoztunk a helyzettel. Szereztünk mikrót, hűtőt és vízforralót.

-          Ha kevesebbet olvasnál, nem állnál bukásra. – fűzte hozzá Anikó néni, visszarántva ezzel a szörnyű valóságba. Legszívesebben hozzátettem volna, hogy messze még a félév vége, de biztos lett volna valami hozzáfűznivalója, ezért inkább hallgattam. Nem akartam bevallani, de beijedtem. Tény, hogy nem voltam egy matekzseni, de szerettem volna eljutni az érettségiig, aztán meg átvergődni rajta.

-          Basszus, mindjárt szalagavató! – nyögtem, mert rájöttem, hogy se ruhám, se cipőm. Partnert már találtam, és a táncokat is elkezdtük el tanulni, de más haladás nem történt.  – Olyan kevés ez az egy év ennyi mindenre! – sopánkodtam, néhányan pedig helyeslően bólogattak. – Ha két életünk lenne, az egyikben leérettségiznénk, a másikban, pedig csak erre az alkalomra készülnénk. – egy pillanatra elfacsarodott a szívem, mert anya nem láthat majd.

-          Túl sok volt a tennivaló, de túl kevés az idő.

Tomi

Idővel a mindennapok rutinja kellemes érzéssel töltött el.

Minden egyes munkanapom után hullafáradtan estem haza, a szabadnapjaimon viszont előfordult, hogy a kollegákkal mentem mindenfelé. Ami a párkapcsolataimat illeti, továbbra sem léteztek igazán. Láttam hogy néz rám néhány lány munka közben, aztán csúsztatják a számukat a tenyerembe. Előfordult ugyan hogy kedvet kaptam valamelyikükhöz, ám ez sosem tartott tovább egyetlen éjszakánál. Nem voltam büszke magamra ezért. Tudtam, hogy egy kapcsolat elmélyülése őszinteséggel járna, és ezt nem álltam készen megadni. Még.

-          Öröm nézni, hogy jól érzed magad! – mondta Gábor mikor nálam járt. Én éppen a másnapomat igyekeztem kiheverni, ő meg egyszerűen csak felugrott. – Már csak egy lány hiányzik! – pillantott rám sokatmondón. Engem ki tudott akasztani a témával, rajta viszont tisztán látszott, hogy minden alkalommal élvezi.

-          Ha kiderülne…

      -      Nincs a homlokodra írva a múltad. Lehet, hogy az illető így is elfogadna.

Második fejezet

Viki

Mikor kinyitottam a szemem, rögtön az volt az első gondolatom, hogy végzős lettem. Alig egy óra múlva hivatalosan is megkezdem az utolsó évemet a gimiben.
- Bárcsak anyu is láthatná! – nem tudom miért mondtam ki hangosan, de érezem, hogy gombóc nő a torkomban. Megráztam a fejem, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, akkor is jó napom lesz!

Bár szívem szerint a takaró alatt maradtam volna, a konyhából felszálló friss kávé illata arra ösztönzött, hogy elkezdjem a napot.  A zuhany alatt állva furcsán éreztem magam. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan megy az idő. Anyu már több, mint öt éve halott.
- Viki! – apu hangja elűzte a keserű gondolatot. Gyorsan magam köré csavartam a törölközőmet, és lerobogtam a lépcsőn. – Jó reggelt! – mosolygott rám a csészéje mögül.
- Neked is! – hozzábújtam, és megpusziltam. – Szúrsz! – jegyeztem meg grimaszolva, mire még szélesebben mosolygott.
- Este megborotválkozom. – ígérte. - Ne várj meg, valószínűleg későn jövök.
- Még mindig a szekrénnyel bajlódtok?
- Igen. Ráadásul valami mindig bekrepál. Most a csiszológép adta be a kulcsot. – mérgelődött.
- Ne izgulj! Biztos, hogy időre kész lesz! – vigasztaltam. Arcára volt írva az aggodalma, hiszen ebből a pénzből kellett kifizetni a számlákat.
- El fogsz késni! – mondta, de azért szorosan megölelt.
- Akkor indulj, mert feltartasz! – mordultam rá, de közben a szám sarka felfelé húzódott.
- Oké, szia!
- Szia, apu!

Megvártam, amíg elindul a kocsival, aztán bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen egy eléggé zúzós Rammstein számot játszottak. Felhangosítottam - a szomszédok nagy örömére- aztán felrohantam öltözni. Magamra kaptam egy fekete farmert, egy nőiesebb felsővel. A táskámba bedobáltam tollat és papírt, lefelé ment pedig copfba fogtam a hajam. Öt perccel nyolc előtt, még a reggeli kávémat kortyolgattam, mikor megszólalt a telefonom.
- Szia! – szóltam bele halálos nyugalommal, pedig tisztában voltam vele, hogy Lilla valószínűleg tombol.
- Hol a francba vagy, Viki drága? – kiabálta túl a háttérzajt.
- Kávézom… de tíz perc múlva ott vagyok. – tettem hozzá.
- Ajánlom is! – morogta majd letette. Magamba döntöttem a maradék kávét, aztán indultam is.

Mire beértem, már a Szózatnál tartott a műsor. Feltartott a szomszéd, és amúgy sem törtem magam, hogy ideérjek, hiszen minden évben ugyan azt mondják: Ne cigizz! Ne igyál!  Ne drogozz! Ne lógj! Ja, és tanulj, de azt nagyon! Ezeket már jó pár évvel ezelőtt a fejünkbe verték. Amint a zene elhalkult, elindultam megkeresni az osztályomat. Ahogy odaértem, rögtön észrevettem az osztályfőnökömet, aki szúrós szemmel nézett rám, mire én próbáltam úgy tenni, mint aki nagyon sajnálja, hogy lemaradt erről a pompás műsorról. Hihetetlen, hogy van, aki ezt élvezi!
- Most pedig kihirdetjük az osztályok terembeosztását! – szólt a mikrofonba az igazgatónő.
- Jó, hogy tíz perc múlva jöttél! – mondta Lilla fejcsóválva.
- Úgyse mondanak újat! – vontam meg a vállam.
- -… és végül a 12/A osztály a faházba kerül!
- Basszus, ez nem igaz! – nyögtük kórusban.
- Szívás! Megyek haza! – nevetett mögöttem Kincső.
Egyikünk sem volt elragadtatva az ötlettől.

Morgások közepette levonultunk, hogy birtokba vegyük a termünket. A faház - ami igazából nem is fából épült - jó messze állt a főépülettől, és a fürkésző tekintetektől. Az egész épület, mindösszesen három helyiségből állt. Egy raktárból - ami sajnos kulcsra volt zárva, pedig biztosra vettük, hogy érdekes dolgok vannak az ajtó mögött -, egy nagyon kicsi mosdóból, és egy teremből.
- Na, látják, nem is olyan rossz ez! – mondta Timi néni, ahogy jobban körbenézett, mi pedig leültünk.
- Végül is, ki lehet pofozni! – gondolkozott hangosan Evi.
- Ezt mondom én is. Szerintem ez lesz a holnapi programunk! – értett egyet vele az ofő.
- Mér’ ma mit csinálunk? – kérdezte nyűglődve valaki.
- Balesetvédelmi oktatásban részesülnek, és meghallgatják a házirendet.
- De azt már tudjuk! – jegyeztem meg nem túl lelkesen.
- Tudom, de az iskola vezetősége úgy gondolta, nem árt évről évre átvenni ezeket, mert még mindig vannak olyan diákok, akik minden szívbaj nélkül cigiznek a bejáratnál. – A következő fogalmam sincs hány órában, újra elmondták azt, amit a többség már úgy is tudott. Nem sokat fogtam fel belőle, többnyire a rám váró heti feladatokat gondoltam végig.
- Szóval fiatalok! Kemény lesz az év, mert mindenki a saját tárgyát helyezi előnybe. Ami a szalagavatót illeti, a helyükben már most elkezdenék gondolkozni azon, hogy s mint legyen. Na, jó, mára ennyi! Holnapra nem kell semmit hozni, mert mentsük a menthetőt, és még az órarend sincs kész. Viszlát!
- Viszlát! – motyogtuk, közben mindenki felpakolta a székét, meg a cuccát, és ott se voltunk.

- Mit csinálsz délután? – kérdezte Lilla hazafelé menet.
- Főznöm kellene, és venni még pár dolgot.
- Apád?
- Későig dolgozik.
- Nincs kedved átjönni?
- De. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

Mikor Lillánál voltam, általában könyvekről beszélgettünk, zenét hallgattunk, és ettünk. Ez most sem volt másként. Ahogy beléptünk a házba, benéztünk a hűtőbe és felmarkoltuk a maradék kókuszgolyót.
- Otthon minden rendben? – kérdezte a barátnőm fürkésző tekintettel.
- Persze. És mielőtt megkérdeznéd, én is jól vagyok.
- Tuti? Ugye tudod, ha apád megint bekattan, nyugodtan ideköltözhetsz.
- Tudom, de most inkább váltsunk témát! – kezdett csomó lenni a gyomromban. Ebben a percben nem akartam a múltra gondolni.
- Félsz az érettségitől?
- Most még nem, majd két hónappal előtte. – A mobilom csörgésére kissé összerezzentem, mire a barátnőm halkan felnevetett.
- Igen? – szóltam bele, miközben felmutattam a középső ujjamat.
- Szia, Viki! Szilvi vagyok, mi újság?
- Egyelőre semmi különös. A barátnőmnél vagyok. Mikor érsz rá?
- A héten szabadságon vagyok, ha gondolod ugorj fel! Most viszont, inkább nem zavarlak, csak ne felejts el átjönni!
- Oké, szia!

Molnár Szilvia pszichológushoz anyám halála után kezdtem járni. Akkoriban szinte mindenkit ellöktem magamtól, de Szilvivel baráti kapcsolatba kerültem. Persze ez sem volt könnyű. Át kellett törnie a falaimat. Nekem pedig rá kellett jönnöm mekkora segítség az, ha valakinek őszintén elmondhatom a problémáimat.  Hetente beszéltünk, és ő segített, hogy apámmal helyrerázódjon a viszonyunk.

Mikor Lilla húga hazajött, bekötöttük a könyveit, aztán megnéztük egy rajzfilmet. Este hét körül ásítások közepette álltam fel az ágyról, ahol eddig hármasban kucorogtunk.
- Megyek, még főzöm kell!
- Nem alszol itt? – fordult felém Virág.
- Ma nem. – mondtam szegény lánynak a szokásos választ.
Egyszer megígértem neki, hogy valamikor nála alszom. Ő azóta minden egyes alkalommal megkérdezte, de én mindig ugyanazt válaszoltam.

Amint hazaértem az üres házba, azonnal bekapcsoltam a rádiót. Ha egyedül voltam, mindig szólt a zene, így kevésbé érezem magam magányosnak. Anyám halála után is a zenébe menekültem. Csak a dühöngő basszus segített, hogy ne zuhanjak tejesen össze, miközben apám az alkoholt hívta segítségül, hogy enyhítsen a veszteség okozta fájdalmán.
  Átkutattam a hűtőt, de csalódottan láttam, hogy alig akadt benn valami használható. Jobb híján, kifőztem egy csomag spagettit, és reszeltem hozzá sajtot.

Ha valami nagy-dolog előtt álltam, motoszkált bennem anya hiánya. Ez a nap is úgy telt, de minél később szerettem volna utat engedni a szomorúságnak, ezért nekiálltam takarítani. Bár egyáltalán nem tűnt szükségesnek, le kellett foglalnom magam. Éjfélre szinte majdnem mindent megcsináltam, kivéve a porszívózást. Nem tartottam jó ötletnek felébreszteni a szomszédságot az éjszaka közepén.
- Viki! – apu hangja nem tűnt mérgesnek, inkább fáradtnak, mégis összerezzentem tőle.
- Szia! - megengedtem magamnak egy halovány mosolyt. Ahogy ránéztem, kimerültség lett rajtam úrrá. Figyeltem, ahogy leveszi az egyik cipőjét, majd sóhajok közepette leült az egyik székre.
- Megyek, lefekszem! – kicsit lelkifurdalásom volt, amiért otthagytam, de nem éreztem elég erőt a beszélgetéshez.