Csak azért mentem be másnap az iskolába, hogy elintézzem az átiratkozást. Olyan érzés volt, mintha az utolsó napomon lennék ballagás előtt. Tudtam, hogy esti tagozat lévén, csak az engem körülvevő emberek változnak majd, mégis elszorult a torkom a gondolatra, hogy ez az utolsó „normális” napom. Letörten ültem az igazgatói irodában, miközben nagy vonalakban ismertették az estisek tanmenetét.
- Hetente kétszer lesznek óráid, négytől nyolcig. Az órarended zsúfoltabb lesz a megszokottnál, hiszen itt fele annyi idő jut a tananyagra.
- Értem. – feleltem gépiesen, magam elé meredve. Arra eszméltem fel, mikor az igazgató elém tolt egy papírt, amit ha aláírok, kijelentem, hogy tanulmányaimat az esti tagozaton folytatom. Egy pillanatra feltámadt bennem a dac, hogy nem hagyom jóvá ezt az egészet. Vajon apám milyen eszközöket vetne be, hogy elérje a célját? Lázongó gondolataim ellenére, a kezem, szinte önálló életre kelt, a nevem pillanatokon belül a lap aljára került.
- Hidd el Gabriella, ugyanúgy sajnálom ezt, mint te, ha nem jobban. Ha lenne rá mód… ha nagykorú lennél, egyikünk sem lenne köteles elfogadni ezt a helyzetet. – a nő arcáról sugárzó tehetetlenség meglepett. – De mivel még kiskorú vagy, a szülő döntését sajnos jóvá kell hagynunk. Ígérd meg, hogy sosem adod fel! - folytatta tekintetét az enyémbe fúrva.
- Nem fog csalódni bennem, kitűnő lesz az érettségim. – komolynak hangzott, és úgy is gondoltam. Ott abban a pillanatban végleg eldöntöttem, hogy szebb jövőt akarok építeni magamnak
.
Már csak megszokásból is végigültem az órákat, de jegyzetelés helyett inkább csak terveket szövögettem, és próbáltam kitalálni, hogyan lesz ezután.
Hazafelé igyekeztem vidám vizekre terelni a beszélgetést, ezért rázúdítottam a barátnőmre a ruhaterveivel kapcsolatos észrevételeimet. Mosolygott, de tisztán láttam a szemén, hogy jobban érdekli a lelkiállapotom, jómagam viszont épp az ilyen beszélgetést szerettem volna elkerülni.
- Ugye nem kell külön mondanom, hogy bármi van, szólj nyugodtan. – bökte ki, mikor már a házunk előtt álltunk. Megszorítottam a karját, mire erőtlenül rám mosolygott. Úgy festett, mint aki közel áll a síráshoz. Kapkodva megöleltem, és kiszálltam a kocsiból.
- Hogy-hogy itthon? - A konyhából érkező hang megállított. Apám ült a konyhaasztalnál, előtte keresztrejtvény hevert. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak neki. – Azt hittem, Sziszivel töltöd a délutánt. – Beleborzongtam az engem vizslató tekintetbe. Befáslizott kezem ösztönösen a hátam mögé rejtettem.
- Ma nem, sok a lecke. – mondtam automatikusan, és már indultam volna a szobámba.
- Mit szólnál hozzá, ha összedobnánk a vacsorát, mire anyád hazaér?
Ledermedtem lépés közben. A jelek szerint apám józan napjai egyikét élte. Ilyenkor a lehető legközelebb állt ahhoz a férfihez, akibe anyám fiatalon beleszeretett. Azt az oldalát mutatta, amiért anyám még mindig nem volt hajlandó kilépni ebből a házasságból. Gyávának tituláltam ezért, holott, ilyenkor ugyan azt éreztem, mint ő. Reményt, hogy jobbra fordulhat minden.
- Mindjárt jövök, csak átöltözöm.
Benyitottam az ajtón ledobtam az ágy mellé a táskám, kapkodva elővettem a szekrényből valami elnyűttebb felsőt és nadrágot. Összeszorult a gyomrom, ám ezúttal jóleső érzés járt át belülről. Mire kiléptem a konyhába, apu már előszedte a hozzávalókat. Ahogy elnéztem lasagne lesz belőle.
- Milyen napod volt ma?
- Jó. – feleltem kissé zavartan, mire érdeklődve pillantott rám.
- Ez az utolsó éved, és csak annyit mondasz egy napodról, hogy jó, hol marad a szórakozás?
- Nem kell féltened. – jegyeztem meg kisé csúfolódva.
- Sziszi még mindig szeleburdi?
Elmosolyodtam a barátnőm beceneve hallatán. Még apu nevezte el őt Szeleburdi Sziszinek, mikor kicsik voltunk. Hozzá kell tennem, nem alaptalanul.
- Még mindig előbb beszél, csak aztán gondolkozik. – sóhajtottam. Hirtelen feltámadt bennem a vágy, hogy meséljek valamit, így hát iskolai semmiségekről fecsegetem neki. Felszabadultnak éreztem magam, mintha az ajtó, amely hosszú ideje zárva volt közöttünk, most rövid időre újra kinyílt volna.
A tegnap történeket egyikünk sem hozta szóba. Az iránta érzett haragomnak nyoma sem volt, ezt a ritka pillanatot pedig eszem ágában sem volt tönkretenni.
Mikor anyu hazaért a munkából láttam, hogy könnyek gyűltek a szemébe, amit, éppen hogy sikerült visszatartania. Megenyhültek a vonásai, és ahogy apámra nézett, tudtam, még mindig képes szeretni őt. Ahogy kettejük között álltam, rájöttem, hogy talán jobb lenne, ha nem zavarnám őket.
A szobámban ülve, megszokásból vettem elő a könyveimet, de vissza is tettem őket a táskámba, amint megakadt a szemem az iskolai papírokon. Keserű mosoly futott át az arcomon, bár úgy gondoltam ebből még bármi kisülhet. Jó kedvem támadt, hát gondoltam, felhívom a bátyámat, hátha őt is sikerül felvidítanom.
- Igen?
Egy pillanatra elgondolkodtam azon jó számot hívtam e.
- Szia, Dani ott van a közelben?
- Zuhanyozik. Ki keresi? – mintha enyhe féltékenységet hallottam volna kicsendülni a lány hangjából.
- A húga vagyok, de majd visszahívom.
- Oh, te biztosan Gabi vagy!
- Mesélt rólam? – kérdeztem, és gondolatban feljegyeztem, hogy rá kell pirítanom a testvéremre. Mi az, hogy nekem nem szólt erről a csajról, de ő már tud rólam?
- Sokat, és csupa jót.
- Képzelem. – morogtam. – Add át neki, hogy kerestem!
- Feltétlenül. Remélem egyszer már személyesen is találkozunk!
- Én is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése