Viki
Semmit sem tudok anyám gyilkosáról. Az arcát kitakarták, a nevének a csak a kezdőbetűit közölték. Sokan megkérdezték, hogyan bírom ilyen higgadtan elviselni a történteket:- Én a helyedben, megkeresném! – mondták.
Igazság szerint, tényleg megfordult a fejemben, hogy megpróbáljak kapcsolatba lépni vele, persze nem azért, hogy elégtételt vegyek. Sokkal inkább, tudni szerettem volna, miért tette, hogy milyen érzelmek kavarogtak benne, mikor cselekedett.
Apám, velem ellentétben mindent megtett, hogy fényt derítsen a gyilkos kilétére. Szerencsére, a hivatalos szervek, nem tettek eleget semmilyen kérésének, mert biztosra vették, hogy az első adandó alkalommal végezne az illetővel.
Október lévén hideg és barátságtalan időnk volt, ami nagyban elősegítette, hogy a múlton rágódjak. A problémát csak tetézte, hogy egyedül voltam a könyvesboltban. A háttérben halkan szólt a rádió, egy vidám dal próbálta felvenni a harcot kinti idővel, persze sikertelenül.
Az emeleten ücsörögtem a kanapén, kezemben egy bögre forró teával, ölemben a történelem füzetemmel. Minél keményebben próbáltam tanulni, a helyzet csak rosszabb lett. Az ajtó feletti csengő hangjára felkaptam a fejem.
- Csak én vagyok az! – kiáltott fel Erika néni. – Gyere le légy szíves! – Arrébb rúgtam a füzetem, majd bögrével a kezemben lesétáltam a lépcsőn. Az előttem álló nő egy újságot adott a kezembe. Először nem értettem miért, majd megláttam a címlapot:
NEMRÉG SZABADULT A DROGÜGYLETBEN ELHUNYT NŐ GYILKOSA
- Remélem, apám nem tudja meg egyhamar. – mondtam feszülten.
- Nyugodtan menj haza, ha szeretnél, úgysincs forgalom.
Normális esetben maradtam volna, de nem bírtam elviselni még egy órát egyedül.
Miután összepakoltam, buszra ültem, és bezötykölődtem egy plázába, hogy igyak egy kávét. Persze ihattam volna otthon is, de hazamenni nem volt kedvem. Szükségem volt rá, hogy emberek vegyenek körül.
Leadtam a rendelésem, aztán lecsaptam a két szabad hely egyikére. Szerettem csak ülni, és nézni a körülöttem lévő forgatagot.
Elsétáltam a pulthoz, mikor kész lett a rendelés, közben elveszem a csészéből felszálló illatban. Éppen visszaültem volna a helyemre, mikor megállt az asztal mellett egy fiú.
- Leülhetek? – mutatott a velem szemben lévő székre.
- Persze! – válaszoltam, s közben gyorsan végigmértem. Első látásra húsz körülinek tippeltem. A szemébe lógó haj, és az arcán lévő heg rosszfiús külsőt kölcsönzött neki. Az ajkamba kellett harapnom, nehogy elmosolyodjak. Gyorsan elkaptam a pillantásom, mielőtt észrevenné, hogy bámulom. Belekortyoltam a kávémba, és elkezdtem lapozgatni az asztalon lévő újságot, amit addig le sem tettem, míg el nem ment rendelni. Megpróbáltam fegyelmezni magam, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy idióta. Mi van velem?
- Nem zavar, ha rajzolok? – kérdezte, mikor visszaült.
- Ha csak nem engem akarsz megörökíteni, - viccelődtem – akkor semmi akadálya.
- Szégyenlős vagy? – vonta fel a szemöldökét.
- Nem, csak volt néhány rossz tapasztalatom rajzok terén.
- Honnan tudod, milyen lesz a végeredmény, ha meg sem próbálod? – mosoly játszott a szája sarkában, s én igyekeztem nem viszonozni, de éreztem, ahogy a szám sarka felfelé göbül. Jobbnak láttam nem válaszolni, inkább kapkodva előszedtem a történelem füzetemet. A fiúra sandítottam, aki előtt már ott feküdt a rajzlap és a ceruza, s elmélyülten bámult.
- Eszedbe ne jusson lerajzolni! – figyelmeztettem.
- Akkor mégis mit rajzoljak? – az asztalra könyökölve közelebb hajolt. Hirtelen ötlettől vezérelve elé toltam a kávés csészémet.
- Csendélet! – mondtam tárgyilagosan.
- Hm… talán.
Munkához látott, én pedig megpróbáltam a saját dolgomra koncentrálni. Hamar belefeledkeztem a Mátyásról szóló tételbe. Kezdett bevésődni a fejembe, ami a korábbiakhoz képest, kész csoda volt. Ez apró mosolyt csat az arcomra.
- Maradj így!
- Miért is? – kérdeztem, mire bosszúsan felsóhajtott.
- Mert le akartam rajzolni, ahogy mosolyogsz.
- Minden lányt le akarsz rajzolni, aki veled szemben ül egy kávézóban? – kérdeztem pimaszul.
- Csak, ha tetszik. – megpróbáltam nem eltátani a számat. Nem erre a válaszra számítottam. Legszívesebben elrohantam volna, de tudtam, azzal csak olajat öntenék a tűzre. Ehelyett inkább így feleletem:
- Figyelj! Értékelem az erőfeszítésed, de nem ismerjük egymást, szóval…
- Ezen lehet változtatni.
- Hidd el, te engem momentán nem akarsz közelebbről megismerni.
- És esetleg később? – megint mosolygott, amitől, felgyorsult a pulzusom. Miért nem hagy békén?!
- Bonyolult az életem. – vetettem oda.
- Az enyém is. Fogalmad sincs mennyire. - a csipkedő él eltűnt a hangjából – Igazad van. Ne haragudj, hogy így viselkedtem!
- Nem mutatod meg mit rajzoltál? – reméltem vissza tudom vezetni a korábbi beszélgetéshez.
- Talán máskor. – felkapta a táskáját, majd sietve távozott.
Összezavarodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése