Kilencedik fejezet

 Micsoda illatok! – szimatolt a levegőbe, Katalin – Sziszi anyukája - mikor besétált a konyhába.
- Szia, anyu! – ugrott le a lány és megölelte az előtte álló nőt. Nem tehettem róla, de belém mart a féltékenység. Irigyeltem őket, amiért ilyen jó a kapcsolatuk. Az én viszonyom anyámmal enyhén szólva is feszélyezettnek volt mondható.
- Remélem a lányom nem volt nagyon útban. – fordult hozzám az asszony mosolyogva.
- Dehogy!- legyintettem. – Lelkileg támogatott. – vigyorogtam a barátnőmre.
- Maradsz vacsorára? – Sziszi tekintete szinte könyörgött, hogy mondjak igent, de tisztában voltam azzal, hogy nem húzhatom az indulást a végsőkig. Előbb, vagy utóbb haza kellett mennem.
- Azt hiszem, jobb, ha megyek, ha ezzel végeztem. – feleltem enyhe bűnbánó mosollyal az arcomon. Egy sürgető vágy lett rajtam úrrá, hogy minél előbb induljak, és essek túl az egész beszélgetésen. Türelmetlenül vártam, hogy kisüljön az utolsó adag süti – közben fél füllel hallgattam, hogy Sziszi az iskolában történteket megéli az anyjának, néha engem is bevonva a beszélgetésbe. Mire mindent elpakoltam magam után, már későre járt.
- Holnap azért még bejössz? – kérdezte az ajtóban állva Sziszi. Könnyes szemétől nekem is gombóc nőtt a torkomban. Szorosan megöleltem.
- Persze! Sőt, a melóról is beszámolok majd. – ígértem, aztán eszembe jutott valami. – Megkérhetlek, hogy Daninak ne szólj erről?
Megütközve nézett rám. – De hát…
- Ha megtudná, biztos beszélni akarna anyuékkal, és azt hiszem, nem lenne jó vége.
- Azt akarod, hogy hazudjak a testvérednek? – ahogy a homlokán megjelentek a ráncok egyből tudtam, hogy nem tetszik neki az ötlet. – De ha rájön, hogy nem mondtam igazat..
- Akkor is rám lesz dühös, nem rád, ne izgulj miatta. – csitítottam.
- Mégis mit mondjak neki? – harapta be az alsó ajkát.
- Légy kreatív. – villantottam rá egy mosolyt, majd hazaindultam. Nem laktunk túl messze egymástól, most különösen jót tett a séta.

Amint beléptem a lakásba, mintha egy kéz rántotta volna göcsbe a gyomromat. Hallottam, ahogy valaki – reményeim szerint anya – pakolt a konyhában. Az ajtóval szemben lógó tükörre tévedt a tekintetem. Szánalmasan festettem, még mindig látszott rajtam, hogy kisírtam a szemem.
- Szia! – köszöntem rá, és megálltam az apró helyiség ajtajában. Eszembe sem jutott, hogy eltitkoljam az arcomra kiülő ellenszenves kifejezést, vagy elrejtsem befáslizott kezem.
- Nem volt más választásom… - kezdett bele a magyarázatába, de egy önkéntelenül is előtörő gúnyos horkantás belé fojtotta a szót.
- Dehogy nem lett volna! Alapból már réges-régen el kellett volna válnod tőle! – emeltem fel a hangom.
- Ezt már ezerszer megbeszéltük. – remegett a hangja az elfojtott könnyektől, vékony kezeit ökölbe szorította.
- Persze, mindig ugyan az a szöveg. Hát nem látod, hogy kihasznál téged? Csak bántani képes, és nem több, mint egy önző, alkoholista, aki terrorizálja a családját!
- Ő az apád! – sikította anyám, szinte teljesen ki kelve magából. Még sosem láttam ilyennek azelőtt.
- Bár ne lenne. – meredtem az előttem álló nőre. – Már így is eléggé pokol az életem… Most sikerült elvenned az egyetlen olyan dolgot, ami még képes volt örömöt okozni.
- Inkább annak örülj, hogy én kértelek meg rá, és nem apád. Az sokkal rosszabb lett volna.
- Mi az, hogy kérted tőlem? Miután veled beszélt, az igazgató behívott, és tőle kellett megtudnom, hogy azért vettél ki a suliból, hogy dolgozhassak. – úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Anyám dermedten állt az asztalba kapaszkodva. Tisztán látszott rajta, hogy meg van döbbenve. – Te is tudod, hogy ezzel csak ő jár jól. Több pénze lesz, amit elihat majd. Mi lesz legközelebb? Ha azt kéri, küldj el a háztól, vagy akár csak célzást tesz rá, kidobsz?
- A lányom vagy, sosem ártanék neked… - ez volt az a pont, ahol a sírástól eltorzult hangja már nem tudott meghatni. Bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.
A tompa sajgás a mellkasomban, arra mutatott rá, hogy a lelkiismeretem, egyáltalán nincs kibékülve azzal, amit tettem.
 Nincs jogod így bánni azzal az emberrel, aki életet adott neked! – hallottam a vádló hangot a fejemben. – Még ha furcsán is mutatja ki, de szeret téged, fontos vagy neki.
 A fülemre tapasztottam a kezem, de nem használt. El akartam némítani a suttogást, mielőtt rávenne arra, hogy bocsánatot kérjek. Miért kéne ilyesmit tennem? – futott át az agyamon. Hiszen minden, amint mondtam, igaz. Ahogy ott álltam a sötétben magányosnak éreztem magam.
Felmarkoltam a telefonomat, és a kulcsomat, majd minden bejelentés nélkül átmentem Sziszihez.