Körül sem nézve visszasétáltam az osztályba. A kezem iszonyatosan lüketett, már meg is bántam, hogy az ajtón töltöttem ki a dühöm egy részét. Azt hittem, senkit sem találok majd ott, de Sziszi az ajtóban állva, kezében a táskámmal várt rám, amit szinte azonnal eldobott, amint megpillantott. Átkoztam magam, amiért nem tudtam elrejteni előle az érzelmeimet, néha lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy szinte minden bajomat rázúdítom.
- Gabi… - tett felém egy tétova lépést, mikor mellé értem. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogyan közeledjen felém.
- Haza tudsz vinni? – fájt a torkom a sírástól, így a hangom nem volt több suttogásnál. Ő némán bólintott, és elindultunk lefelé a lépcsőn. Már majdnem a kijárathoz értünk, mikor a lüktető fájdalom ismét belehasított a kezembe. Eszembe jutott, hogy nem mehetek így haza, az orvosnak mindenképp látnia kell.
- Menjünk be az orvosiba. – rántottam meg Sziszi pulcsiját.
- Rosszul vagy? – villant rám ijedt tekintete. Kipréseltem magamból egy gyenge mosolyt, remélve, így tompíthatom a helyzet súlyosságát. Válasz nélkül visszafelé indultam, és kopogás nélkül nyitottam be a rendelőbe.
- Gabriella! – pattant fel Józsi amint beléptem. – Mi történt?
Válsz gyanánt összeszorított fogakkal előhúztam a kezemet. Hallottam, ahogy a szobában lévők egyszerre szisszennek fel a látványtól.
- Nem tudom, hogy eltört-e… - pillantottam a velem szemben álló férfira, és reménykedtem, nem kérdezi meg, hogyan szereztem a sérülést. Tisztában voltam azzal, hogy magától kitaláltja, hiszen ez a munkája, de semmi kedven nem volt elmesélni, hogy csak a feszültségemet akartam levezetni.
A doki leültetett a vizsgálóasztalra, és csendben hozzálátott a kezem bekötözéséhez. Piszkosul fájt, de némán tűrtem.
- Szerencséd, hogy nem tört el, de néhány napig pihentetned kell!
Összerándultam az utasítás hallatán. Úgy éreztem, most mindennél nagyobb szükségem lenne jó kiadós verekedésre, hogy kiadhassam mindazt, ami bennem van. A keresztapám mintha kitalálta volna a gondolataimat. – Komolyan mondtam Gabi, semmi boksz, világos? Fáslit rá, jéggel együtt. Neked kell figyelned rá! – fordult az ajtóban ácsorgó Sziszihez, aki komolyan bólintott.
- Szóval nincs eltörve?
- Nincs, de nagy szerencséd volt. Ezért is kérlek, hogy vedd komolyan, amit mondtam. Tudom, hogy semmi szükséged egy gipszre, és arra, ami vele jár.
Ami vele jár… pontosan tudtam, hogy mire gondolt. Már a fáslival is komoly céltáblát nyújtottam apámnak.
- Köszönöm! – vetettem az orvosra egy hálás pillantást, miközben lekászálódtam az ágyról.
A diákok között szlalomozva szótlanul átsétáltunk a titkárságra, hogy leadjuk az igazgatónőtől származó igazolást, majd a parkolóba mentünk.
Hazafelé kellemetlen csend borult ránk. Fel kellett dolgoznom a történteket, és felkészülni a folytatásra, a barátnőmről viszont ordított, hogy legszívesebben kérdésekkel bombázna.
A házunk előtt kiszálltam az autóból, de ahogy az ajtó elé értem keserű harag öntött el. Visszafordultam, akkor vettem észre, hogy a barátnőm még mindig járó motorral áll a ház előtt. Szó nélkül beültem mellé, és hagytam, hogy elvigyen magukhoz.
- Mi kéne jobban, vodka, vagy csoki? – kérdezte, amint beléptünk az ajtón. Ezzel sikerült halvány mosolyt csalnia az arcomra.
- Erre inkább innék. – feleltem a bárszekrény felé indulva. Felmarkoltam az egyik üveget és a két poharat, majd az emeletre indultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése