Hatodik fejezet

Viki

Próbáltam kitalálni, mi történt. Mit mondhattam, amitől ennyire megijedt? Egyáltalán ki volt ő? Látom még valaha?

A következő hetekben ezek a kérdések kergették egymást a fejemben.
Aznap este, mikor hazaértem, a konyhában találtam néhány üres pálinkás üveget, ami azt jelentette, hogy apu is látta az újságot. Remek! Fogalmam sincs miért, de én is töltöttem magamnak egy pohárkával. Gyorsan magamba döntöttem, amit aztán meg is bántam, mert pokolian égette a torkom.   Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, aztán felmentem megnézni aput. Szerencsére békésen szuszogott az ágyban, szétvetett tagokkal. Igaz, hogy munkásruhában, ami nem volt éppen tésztának mondható, de legalább nem tombolt. A legrosszabb, ami történhet, hogy mikor felébred, pocsékul fogja érezni magát. Tíz körül kerültem ágyba, de nem jött álom a szememre. Egy órányi forgolódás után beláttam, hogy képtelen vagyok elaludni. Mint ilyenkor lenni szokott, most is a temetőbe indultam. Ha túl sok minden kavargott a fejemben, vagy magányosnak éreztem magam, mindig kilátogattam anyu sírjához. Későéjszaka lévén a temetőt már bezárták, de nem estem pánikba.
  Eleinte sokszor elkaptak mikor kijöttem, még a rendőrségen is kötöttem már ki e miatt. Aztán mikor rájöttek, hogy semmi rosszat nem csinálok, a rendőrök alkut ajánlottak. Akkor megyek a temetőbe, amikor csak akarok, de csakis kulccsal (ezt megelőzően ugyanis a kerítésen jöttem-mentem). Kulcsom volt, világítás viszont nem, szóval jó húsz percembe telt, míg bejutottam. Az esetek többségében mindig volt nálam zseblámpa, de aznap az említett tárgy a szekrényem alján pihent.   Mikor már odabent voltam, simán ment minden, könnyen megtaláltam anyu sírját. Leültem vele szemben, aztán beszélni kezdtem, mintha ott lenne velem. A jó emlékekhez mosolyt fűztem, a szomorúaknál megpróbáltam visszatartani a könnyeimet.
Nem tudom mennyi időt tölthettem ott, de egyszer csak rám tört a fáradtság. Nehezemre esett, de visszaindultam, különben a temetőben éjszakáztam volna. Miközben átvonszoltam magam a néma városon, a fáradtság ködén túl ott motoszkált bennem, hogy bárki is volt az a fiú, mindent megtennék, hogy újra lássam.

A hetek egyre csak teltek, engem pedig lefoglalt a szalagavatóra való készülődés, és az iskolai feladatok.
A történteket megpróbáltam titokban tartani, elkerülve ezzel a kéretlen tanácsokat, ugyanakkor megőrizve a pillanat emlékét.
Minden igyekezetem ellenére Lillának szemet szúrt a viselkedésem és addig nyaggatott, még el nem mondtam neki töviről hegyire, hogy mi történt.
- Miért nem kérdezted meg a nevét? – kissé mérges volt rám, amiért nem vettem a kezembe a dolgot.
- Nem tudom. Eleinte nem is gondoltam rá, aztán mire észbe kaptam, már lelépett. – persze mondanom sem kell, én is cefetül bántam, hogy nem tettem semmit akkor.
- Hidd el, ha találkoznotok kell még, úgyis fogtok!
Reméltem, hogy a Sors elintézi, hogy mi ketten még találkozzunk.

Percek óta bűvöltem a tekintetemmel az előttem heverő csészét. Nem is tudom mit vártam. Miért jöttem el? Miért nem vagyok képes elfogadni, hogy nagy valószínűséggel, a múltkori volt az egyetlen alkalom, hogy találkoztunk, de elszúrtam? Add fel! Törődj bele, hogy nem látod többé!
- Csendélet? – Szándékosan nem fordultam oda, nehogy meglássa az arcomon átfutó döbbenetet.
- Helló Idegen! – köszöntem, mikor leült velem szembe. Basszus, ennek mégis mekkora esélye volt?
- Tamás.
- Ezúttal is rajzolni fogsz, Tamás? – szegeztem neki a kérdést, és hagytam, hogy mosolyra húzódjon a szám.
- Nem. Igazság szerint, bocsánatot szeretnék kérni azért, ahogy a múltkor viselkedtem.
- Mindenkinek lehet rossz napja. – válaszoltam könnyedén. – Mellesleg, én sem álltam a helyzet magaslatán. – beszéd közben csavargatni kezdtem egy hajtincsemet. Mindig ezt csináltam, ha ideges voltam. – Kezdjük újra! – ajánlottam fel, s a mosolyából ítélve, tetszett neki az ötlet.
- Akkor, először is, - kezdte komolyan, de láttam rajta, hogy visszafojtja a vigyorát – áruld el a neved Idegen! Aztán részletezd nekem, miért is vannak rossz tapasztalataid rajzok terén.
- Viki vagyok! Ami a portét illeti, hát egyszer lerajzoltak vagy tíz évvel ezelőtt, és iszonyú ronda lett. – erre elnevette magát. Jó volt hallani. – Egyáltalán nem hasonlít rám.
- Megtartottad? – kérdezte, s közben lazán beleivott a csokimba. Normális esetben leordítottam volna az a sűrű fekete haját, de most szemem se rebbent.
- Igen. Valahol a szekrényem mélyén hever.
- Hú, akkor tényleg nagyon gáz lehet.
- Kösz szépen! – néztem rá szúrós szemekkel, és visszavettem tőle a bögrémet.
- Legközelebb megmutatod?
- Lesz legközelebb? – vontam fel a szemöldököm válaszra várva.
- Legyen? – passzolta vissza a labdát, de bárcsak ne tette volna. Teljesen össze voltam zavarodva.
- Kérdezd meg később! – hangzott a frappáns válasz.
- Szavadon foglak! – kacsintott rám, a szívem meg majd kiugrott.
- Most mesélj te! Mióta rajzolsz?
- Igazából, egész kisrác korom óta, de eleinte csak firkálgattam. Egyszer még a tapétát is összekentem zsírkrétával.
- Basszus! Anyukád biztos mérges volt! – nevetnem kellett, ahogy elképzeltem a jelenetet.
- Arra már nem emlékszem, de azt mesélték, nekem kellett lemosnom. Hozzáteszem, a tapéta fehér volt, a kréta pedig sötétzöld.
- Ez nagyon durván hangzik! – rötyögtem.
- Aztán, nem is tudom… A rajzolás, valahogy természetesen jött. Minél idősebb lettem, annál jobban ment. Sok mindenen segített át… – Az utolsó mondatnál a hangja kissé ellágyult, a tekintete elkomorult.
- Más hülyeséget is csináltál gyerekként? – kérdeztem, remélve, hogy megőrizhetem a beszélgetés könnyedtségét.
- Egyszer például meg akartam viccelni anyut, úgyhogy elloptam a szomszéd macskáját, és bezártam a konyhaszekrénybe. Lehettem olyan tízéves.
- De miért?
- A bátyám azzal piszkált, hogy úgyse merem megtenni. El kellett lopnom az öregek macskáját. Hozzáteszem, kölcsönösen utáltuk egymást, mert ahol lehetett keresztbetettünk nekik.
- Te aztán rossz gyerek lehettél.
- A tesóm sok mindenbe belevitt, mikor nagyobb lettem. Később a húgom is csatlakozott hozzánk, de ő csak azért, hogy jól mulasson.
- Szóval, ti voltatok a környék rémei. – foglaltam össze, mire ártatlan kifejezés ült ki az arcára.
- Csak a szomszédságot piszkáltuk, amúgy a többi környékbelinek szívesen segítettünk.