Reggel mikor felébredtem, először azt sem tudtam hol vagyok, aztán ahogy tisztult a látásom minden beugrott. Úgy ültem fel a kinyitható kanapén, mintha áramot vezettek volna bele, de hamar vissza is dőltem.
- Sziszi… - löktem oldalba a barátnőmet, de csak elégetetlen morgást kaptam válaszul, mire még erősebben rácsaptam a karjára.
- Hagyjál… - motyogott bosszúsan.
- Megint el fogunk késni. – sóhajtottam, majd átfordultam a másik oldalamra. Illetve csak fordultam volna, de az ágy keskenyebb volt, mint gondoltam, szóval lezúgtam a padlóra. Nem estem nagyot, de reggel álomittasan eléggé fájt. Ki is tisztította a fejem egy pillanat alatt. Eszembe jutott, hogy a barátnőmnek is megadom a kezdőlökést, de végül letettem róla. Helyette összedobtam két bögre teát, és kerestem valami ehetőt. Job híján befaltam a szerényben talált müzli maradékát.
- Ugye tudod, hogy lejárt? – hallottam Dani álmos hangját.
- Gondolom. – fintorogva hajítottam ki az üres dobozt a kukába.
- Otthon minden rendben?
- Aha. – feleltem elmerülve a tea kavargatásában. Szándékosan kerültem a testvérem pillantását.
- Költözz ide.
- Frászt. – otthagytam a konyhában, és a fürdőbe sétáltam, hogy rendbe szedjem magam.
- Jobb lenne. – szólt az ajtóból, mire ingerülten felszusszantam. Igyekeznünk kellett, és amúgy sem voltam lelkizős hangulatban.
- Dani, ezt te sem gondolhatod komolyan. De ha mégis, eszembe se jutna, hozzád költözni. Nem akarok nyűg lenni a nyakadon.
- Gabi, te hülye vagy, esküszöm! – fortyant fel.
- Nem lennék képes anyát egyedül hagyni vele.
- Ne akard minden áron megmenteni őt, hiszen látod, hogy reménytelen. – könyörgő szemekkel nézett rám.
Letettem a kezemben lévő fogkefét és elé sétáltam.
- Te is tudod, hogy nem lenne nyugtunk. Apa ide jönne, és ki tudja, mit művelne. – még a gondolattól is megborzongtam. Hazudnék, ha azt mondanám nem vonzott az ötlet, hogy a testvéremmel éljek, de nem akartam, hogy ezért bajba kerüljön.
- De a bátyád vagyok! – fakadt ki. – Az a dolgom, hogy vigyázzak rád.
- Pontosan azt is teszed. Tudom, hogy bármiben számíthatok rád, és bármikor segítesz, ha megkérlek rá.
A mellkasára hajtottam a fejem, mire átölelt. Ilyenkor ébredtem rá arra, mennyire hiányzik, hogy nincs a közelemben. A konyhából szűrődő csörömpölés megtörte a pillanatot.
- Azt hiszem Sziszi felkelt. – mosolyogtam.
- És egy bögrével kevesebb. – sóhajtott Dani.
Szerencse, hogy előző este volt annyi eszünk, hogy a ruháinkat kimossuk, így tisztán, bár nem teljesen kipihenve értünk be az iskolába, hozzá teszem még csengetés előtt.
- Hogy a fenébe csinálod, hogy sose kapnak el gyorshajtásért? – csodálkozva néztem a barátnőmre, ahogy átvágtunk a parkolón, a főépületbe.
- Szerencsém van, ami mellesleg remélem ki is tart még legalább a szalagavatóig.
- Na, igen szép is lenne, ha a ruhára összeszedett pénzt bírságokra kellene költened.
Amíg odaértünk a szekrényekhez a fiúktól kaptunk néhány incselkedő pillantás, bár ezek Sziszi felé irányultak, amit nem is csodáltam. Kreol bőrrel, telt ajkakkal és formás alakkal áldotta meg a sors. Az iskolában minden fiú csorgatta utána a nyálát, a többi lány nem túl nagy örömére.
Ami engem illet, csak szánakozó pillantásokat kaptam, vagy egyszerűen átnéztek rajtam. Szerintem az emberek azt hitték már attól is belekeverednek valamibe, ha csak szóba állnak velem.
Nem akartam többet egy normális iskolában eltöltött napnál, aztán meg hazamenni, és a lehető legkevesebb balhéval megúszni az estét. Valószínűleg, túl nagy kérésről volt szó.
Mikor harmadik óra elején besétált a tanár, és közölte, hogy az igazgatónő vár az irodában értetlenül ültem a helyemen pár pillanatig. Soha nem hívtak még be, ezért ötletem sem volt miért ez a változás.
Félénken kopogtam, de mielőtt megfordult volna a fejemben, hogy elsétálok kinyílt az ajtó.
- Gabriella! – üdvözölt mosolyogva az asszony. –Gyere csak be! – tárta ki előttem az iroda ajtaját, s én beléptem rajta. A szoba barátságos hangulatot árasztott, világosbarna falaival, és kényelmes székeivel, gyanítom azzal a céllal, hogy az ide betérő diákok kevésbé érezzék szorongatott helyzetben magukat. Szerintem egyáltalán nem működött az ötlet.
- Édesanyád nemrég telefonált. – mondta miközben leül az íróasztal mögé. Bár nem kínált hellyel leültem a vele szemben lévő vendégszékek egyikére.
- Mi történt? - kérdeztem feszülten.
- Azt kérte tőlünk intézzük el, hogy esti tagozaton fejezhesd be a gimnáziumot.
- Hogy micsoda? – az hittem rosszul hallok. – Ez…
- Szóval sejtelmed sem volt erről a szándékáról? – láthatóan ő is ugyanúgy meglepődött, mint én.
- Önnek nem monda esetleg, miért jutott erre a döntésre?
- Sajnos, hiába próbálkoztam, nem árulta el. Gabriella… otthon minden rendben?
Az igazgató nő kérdése őszintének hangzott, és róla el tudtam képzelni, hogy valóban érdekli a válasz, ugyanakkor ez volt az a kérdés, amit a legjobban gyűlöltem. Mély levegőt véve így szóltam:
- Van egy kis anyagi gondunk… - nem nézem az előttem ülő nő barna szemébe. El akartam süllyedni szégyenemben. Hogy voltak képesek elvenni az utolsó évemet a gimiben?
Vártam, amíg megírja a kilépőpapírt, aztán kisétáltam a folyosóra. Úgy éreztem magam, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt. Lecsúsztam a fal mellé, és csak meredtem magam elé, vártam, hogy jöjjenek a könnyek. A letargiából a csöngő rángatott ki. Gyorsan befutottam a közeli lányvécébe, és bezárkóztam az egyik fülkébe. Homlokomat az összefirkált ajtónak vetve próbáltam összeszedni magam. Biztosra vettem, hogy apám keze van a dologban, anya sosem vetemedett volna ilyesmire, még akkor sem, ha minden kötél szakad. Harag lángolt fel bennem. Belülről feszített, de úgy érezem, tehetetlen vagyok ellene. Beleöklöztem az ajtóba. Szinte fel sem fogtam, mit teszek, amíg belém nem hasított a lüktető fájdalom, és az időközben eleredt könnyeken keresztül meg nem láttam a vérző kezem. Az ajtó csapódása tudatosította bennem, hogy még mindig az iskolában vagyok, a holmim pedig a teremben. Kapkodva megtöröltem a szemem, kezemet pedig a pulcsim zsebébe rejtettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése