Harmincnegyedik fejezet

-Szeretném visszavenni, ami az enyém!Megfordult velem a világ, majd víz ölelt körbe, a környezetem homályossá vált, mintha üvegen keresztül szemléltem volna. Láttam magam, ahogyan az asztalra hanyatlom, akár egy rongybaba, aztán mindent elborított a sötétség, de az kellemes, ismerős, biztonságérzetet adó. Hirtelen csontig hatoló fájdalom hasított a feketeségbe. Szúró, égető kín, aztán a feketeség lassan távolodni kezdett, a kín vele együtt elmúlt, helyét veszteség érzése vette át. Kalapáló szívvel feküdtem a hátamon. Újabb álom ébresztett fel, és az akkor érzett veszteség még inkább eluralkodott rajtam.

Noha tudtam, hogy végre lehetőségem lesz mindent helyrehozni, mégis nehezen engedtem el Viktort. Minden borzalom ellenére, sokat köszönhettem neki. A férfi, akivel a kávéházban láttam, beférkőzött a gondolataimba, akár egy dal, amit ismernem kellett volna, de hiába erőltettem meg magam, nem jutott eszembe mégis honnan.
- Vége! Nincs tovább. Túl kell léptem rajta!

Persze kimondani könnyebb volt, mint megtenni, hiszen a szemem örökké emlékeztetni fog a történekre. Mégis, rá kellett hangolódtam a hétköznapi életre, ami után annyit sóvárogtam az elmúlt hetekben, hiszen annyi mindent kellett rendbe hoznom.

Miközben küzdöttem az álmokkal és az ébrenléttel Gergőre is egyre többet gondoltam. Kétségem sem volt, hogy meghallgatna, afelől annál inkább, hogy képes lennék elfogadható magyarázatot adni neki, annak ellenére, hogy mindenkinél jobban megérdemelte volna.

Gondolatelterelés és puhítás gyanánt tiramisu készítésbe kezdtem. Tudtam, hogy szereti, így reméltem, oldhatom kissé a feszültséget kettőnk között, plusz indokként sem tűnt utolsónak, hogy átmehessek hozzá.

A bevásárlásból hazaérve, éppen a hozzávalókat pakoltam ki a pultra, mikor kopogtak az ajtón. A kezemben lévő babapiskótát letettem a szekrényre, majd az ajtóhoz sétáltam. Mikor kinyitottam, a szomszédommal találtam szembe magam, aki vérző ujját felfelé tartva állt előttem, bosszús kifejezéssel az arcán.

- Van ragtapaszod?

-Persze. Mit csináltál? – kérdeztem lenyelve a mosolyom, mialatt a fürdőből előszedtem a kötszeres dobozomat.
-Eltörtem egy poharat és belenyúltam a szilánkba – hallottam egy ajtócsukódás kíséretében.

Mire visszaértem, már a konyhaszekrény mellett állt. Mellé tettem a dobozt, kikerestem belőle a ragtapaszt és a fertőtlenítőt. Csendben engedte, míg betadine-t cseppentettem a sebre, majd letörölgettem a felesleget.

- Azt hiszem életem végéig sajnálni fogom – súgtam a ragtapasz felhelyezése közben.
-Micsodát?
-  Mindent amit az lemúlt hetekben tettem, hogy engedtem mindezt megtörténni – könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan kipislogtam őket.
-Nem kellett volna így történnie, ezeket a döntéseket te hoztad meg.
- Tudom, és hidd el, helyre fogom hozni – egy pillanatra a szemébe néztem remélve, hogy megértést látok, de csak kétség csillogott benne.
- Ha mondod, az nem elég. Szép hosszú magyarázattal tartozol.
-Amit meg is kapsz, csak nem biztos, hogy most – hebegtem zavartan.
- Hm. Sejtetem - az ajkán átfutó gúnyos mosoly szíven ütött - köszönöm a segítséget!

Amint magamra hagyott, csendben folytattam, amit elkezdtem. Miközben dolgoztam végig így is maradtam. Egyedül a saját gondolataimmal.

- Ne már! – Ez volt az első szava, mikor kezemben a tál süteménnyel átmentem hozzá néhány órával később.
-Béke tiramisu? – mosolyogtam rá amennyire hihetően csak tudtam, pedig valójában egész testemben remegtem.
-Nem tudok rád haragudni,. – csóválta a fejét. Látszott rajta, nem igazán tud mihez kezdeni a helyzettel – Gyere be! – lépett félre az ajtóból, én pedig eloldalazva mellette a konyhába siettem.

A szokásos látvány fogadott. Halkan duruzsoló zenecsatorna, villogó laptop képernyő, papírkupac a telefon mellett.

-Sok a munka?

-Inkább problémásak. Nem értem az embereket, komolyan! Volt ahol olyat pakoltak a kamionra, amit nem kellett volna, most meg a papírokkal van gond. Komolyan nem hiszem el!

-Ha most nem alkalmas, visszajövök később – torpantam meg egy pillanatra. A gyávábbik felem örült volna, ha elküld, de azzal is tisztában voltam, legközelebb nem lesz bátorságom ehhez a beszélgetéshez.
-És hagyjam ki a sütidet? Nincs az a pénz! Amúgy is jól jön a pihenés.
Szó nélkül tálkákat szedtem elő, és jól megpakoltam őket tiramisuval.
Akkor azt hittem életem legnehezebb beszélgetésére készülök, most már tudom, hogy a neheze még néhány hónapot váratott magára.

Geri mindeközben a kanapéra telepedett és türelmesen várt, míg én is mellé ültem. Az asztalra tettem mindkettőnk tálkáját, majd azonnal ömleni kezdett belőlem a szó.

-Pár napja találkoztunk, és megbeszéltük a dolgokat. Megmondtam, hogy kiszállok, és nem vagyok hajlandó ezt tovább csinálni.
- Tulajdonképpen mi volt ez az egész?
- Őszintén? Már magam sem tudom. Ő füttyentett, én ugrottam, ennyi – kimondva szörnyen hangzott, de igaz volt.
-És neked ebben az egészben mi volt a jó? – tette fel a kérdést, ezúttal tiszta kíváncsiság csengett a hangjában.
-Nem is tudom. Minden olyan szokatlan volt és izgalmas – próbáltam szavakba önteni, de csak gúnyos horkantást értem el vele.
-Igen, az elmúlt heteid szörnyen izgalmasra sikerültek. Kint járt a rendőrség és ennek tetejében a mentők vittek el. Engem pedig ezek után anyád elküldött a francba, mikor a hogyléted felől érdeklődtem nála. Szóval, kedves szomszéd, az izgalmas életed rám is kihatott.

Addig bele sem gondoltam igazán, hogy ami velem történt, másokra milyen hatással volt. Azon kívül, hogy én, hogy éreztem magam, eszembe sem jutott, hogy akár csak egyetlen pillanatig is másra gondoljak. Rá vagy a szüleimre.

-Most jön az a rész, hogy tönkreteszlek – szúrtam közbe, csak hogy leplezni próbáljam kibuggyanni készülő könnyeimet.
-Engem? Nem is értem mire gondolsz! – tréfálkozott, nekem pedig mégis eleredtek a könnyeim.

-Annyira sajnálom! Ne-he haragudj rám!

- Gyere ide! – Magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem, és végre tisztességesen kisírtam magam, ő végig a karjaiban tartott egyetlen szó nélkül.
-          Nem érdemlem meg, hogy törődj velem! Lehunyt szemmel beszéltem, a hangom kásás volt, a szemeim égtek.

-Majd én eldöntöm, mit érdemlek, rendben – finoman eltolt magától, egyenesen a szemembe nézett.

-Komolyan megéri? – kérdeztem óvatosan.

-Fogalmad sincs mennyire! – sóhajtotta, zsebkendőt nyújtva felém.

-Féltem, hogy soha többé nem beszélsz velem – feleltem a szemeimet törölgetve.

-Hülyéskedsz? Egy ilyen tiramisut vétek lenne veszni hagyni – viccelődött.
-Hé! Ugye nem azt akarod mondani, hogy csak emiatt álltál velem szóba? – háborogtam, persze komolytalanul.
-Fogalmazzunk úgy, ezzel jelentősen növelted az esélyeidet!
Olyan mosollyal jutalmazott, amilyennel már hónapok óta nem láttam az arcán, én pedig úgy éreztem visszakaptam a legfontosabb embert az életemben.

Egy délután a szüleimet is meglátogattam, hiszen bármennyire is rögös volt a kapcsolatunk, nekik is tartoztam némi magyarázattal.  Nem tudtam mire és hogyan emlékeznek a történtekből, ezért nekik is azt mondtam, amit Gerinek, és bár anyámon láttam, hogy szíve szerint kérdésekkel bombázna, visszafogta magát, amit nagyra értékeltem.

Rajtuk is nyomot hagytak a történtek, mintha éveket öregedtek volna mindketten. Iszonyúan szégyelltem magam. Újra megígértem, hogy többé nem fordul elő még csak hasonló sem az életemben. Komolyan gondoltam, de azt már nem sejtettem, hogy hamarosan megszegem ezt a fogadalmat.